Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)
1961-06-01 / 11. szám
Pethő Tibor V A hires Altabák ház 1919-es emlékmű Rokokó copf stílusban készült erkély A régi vir helyreállított falai, háttérben a püspöki palota csonka tornya A tizennyolcadik század közepén épült egykori Eszterházy-palota, most vállalati székház ■f■gj I í LXX-LLUJt Rábaparti részlet a várbástyáról (Vámos László felvételei) m it látni a győri városháza tornyából? Gyors zabadhegyi rekruta koromban gyakorlatozás közben ágyúinkat mindig a torony segítségével irányoztuk be. A kérdés azóta foglalkoztatott, mióta a távcső fonálkeresztjén először jelent meg a. századvégi építészetnek ez a jellegzetes alkotása. Jó néhány hónappal később aztán felkapaszkodtam a toronyba. A fáradság nem volt hiábavaló, A győri medence, mely Cholnoky Jenő szerint még a bécsi medencénél is tökéletesebb, szinte teljes szabályosságában tárult fel a magasból. Nyugat felé szélesen, lomhán terpeszkedett el a Kisalföld, délre, Pannonhalma mögött kékes lepelbe burkolózott a Bakony, kelet felől a vagongyár kéményei finom füstfelhőt terítettek a házakra, északon pedig a Nagy-Duna hömpölyögtette vizét a csallóközi kövér földek mentén. De érdekes volt letekinteni is. Az emberek kicsinynek, jelentéktelennek látszottak innen. A távlatok és a változatos táj keltette derű valami furcsa szorongássá változott, amint leérve körülnéztem a Baross utca sarkáról. Estébe hajló fülledt délután volt, a Rábapart felől nehéz illathullámokat hajtott a házak közé a szellő. A korzó tarkállott az emberektől, de íratlan törvények szigorú társadalmi rendbe fogták a nyüzsgő sokaságot. Az előkelőbbek a két járdán, a köznép az úttesten sétált, s ez az egyébként megszokott, kisvárosi kép, a vidéki életforma e jellegzetessége most nyomasztóan szűknek, reménytelenül provinciálisnak tűnt. A le-föl hullámzó tömeg zaja itt, a tér sarkán egyetlen hangmasszává állt össze, ami a járdák és az úttest kiáltó ellentétével együtt fullasztóan hatott az emberre. Húszegynéhány év alatt fakóvá színtelenedéit ez a kép bennem, s csak akkor bukkant fel meghökkentő frisseséggel az emlékezet mélyéről, amikor most, néhány napja a Wilhelm Pieck Vagongyár alkatrész-üzemében a fiatal Németh Györgygyel beszélgettem. Az esztergapadra támaszkodva éppen azt mesélte, hogy-mint szokta eltölteni szabad idejét, s közben csakúgy mellékesen megjegyezte: »-Bemegyek a belvárosba, egyszer-kétszer végigsétálok a Lenin úton (a Baross utcát nevezik így), s ha kedvem van, betér ek a Rába-eszpresszóba.« Az a természetesség és magától értetődő hangsúly, ahogy ezt mondotta, villantotta fel emlékezetemben a régi képet. Mert abban az időben a munkásember még akkor sem fordult be szívesen a korzóra, ha történetesen a városházán volt dolga. Az ott sétálók társadalmi rang tekintetében mind felette álltak, nemcsak a járdák »tulajdonosai«, a győri patrícius családok tagjai, a katonatisztek, a megyei és városi tisztviselők, hanem az úttest »birtokosai« is, a nádorvárosi és révfalui kispolgárok, a kereskedő- és iparoslányok, s vasárnaponként a hadsereg altiszti és tisztesi kara. A munkás, ha elhagyta a gyárvárosi szürkeséget, a szomorú házakat, általában csak a belváros keleti széléig, a Batthyány téri olcsó vendéglőkig jutott el. Hogy Németh György KISZ-brigádvezető magától értetődően sétál végig a korzón, ez természetesen nem fejezi ki a változást, ennek csupán egyik tünete. A változás a nagy és kis kérdések, a fő- és részletproblémák kaleidoszkópjából áll össze. A városban e régivel keveredő sokszínű újnak ezernyi jelével találkozunk. A Káptalan-dombon, ahol még a római Castrum köveibe ütközik a járókelő, s a Püspökvár komor, nehéz falai még Pálffy Miklós vakmerő 1598-as rajtaütésére és Napóleon tüzéreire emlékeznek, helyreállítva, gondosan kitatarozva nézegetik magukat a Rába vizében. Az ősi kövekre könyökölve érezzük igazán, hogy »a három folyó városában« vagyunk. A várfal tövében a Rába egyik ága ballag a sziget és a Káptalan-domb között a Mosom Duna-ág felé. A székesegyház széles homlokzatával, egyetlen magányos tornyával, régi szépségét visszanyerve, mint apródoktól körülvett nagyúr áll méltóságteljesen a zárkózott, bóbiskoló, ódon házak gyűrűjében. A Gutenberg térre leereszkedve, maja a Jedlik Ányos utcán végigsétálva, minduntalan találkozunk a műemlékvédelmi munkával. A Káposztás-köz sarkán állványok fogják körül a legömbölyített sarokerkélyéről híres Kresztaházat. A Széchenyi térre vezető szűk utcácskák házai fénylenek a frissen mázolt barokksárgától, a téren pedig az egykori bencéstemplom, rendház és gimnázium faláról most verik le a hiányos vakolatot. Az »Apáturak háza« — ahol századokon keresztül megszálltak a pannonhalmi apátok, nemes, régi formáit megőrizve, de új köntösben —, ma az Amerika- és Ázsiakutatóról, Xantus Jánosról elnevezett múzeumnak ad otthonit.:: Sorolhatnánk tovább a belváros műemlék-házait, az Alkotmány utcai egykori Bezerédi-palotát, amelyben annak idején Napóleon szállt meg, a Bárány- és a Feketesas-vendéglők épületét, a Köztársaság téri Altabák-házat, s a többit, a győri városkép szelíd szépségű barokk alkotásait, amelyeket kivétel nélkül féltő szeretettel és gonddal állítottak helyre. Az új Győr többi között abban is különbözik a régitől, hogy a régit éppúgy megbecsülik, mint az újat, másszóval: a történelmi emlékek ápolásával egyben a ma tiszteletére is nevel. S valóban, a szigeti vagy nádorvárosi új lakótelepek élénk színű, derűs házait a győri pillantások már éppoly szeretettel simogatják, mint a barokk emlékeit. Győrre sok jelzőt találtak ki a múltban. A törökök »Janik kalá«-nak, »égett város«-nak hívták, amikor a bécsi várőrség a törökök elől menekülve, felgyújtotta a várost. De nevezik a »Kis Alföld fővárosá«-nak, az »Eszak-Dunántúl ipari központjáénak, »kereskedő város«-naik, a »kerékpárok városá«-nák is. Ezek a jelzők kifejezik Győr sokoldalúságát, élénk, tevékeny szellemét. Egyszerű lenne megállapítani, hogy az említett jellegzetes vonások összessége alkotja és határozza meg a mai várost. A helyzet mégsem ez, a kép árnyaltabb és bonyolultabb. Vörös Kálmán, a Vagongyár lakatosüzemének üzemvezetője, harmincéves vagongyári múltjának csendes bölcsességével tűnődött el a kérdésen. »Azt hiszem, Győrhöz még egy jelző tartozott a felszabadulásig, a »sztrájkok városa« — mondotta. »Az 1935-ös és 1939-es ' sztrájkokban magam is részt vettem. A jelenről pedig talán azt mondhatnám, Győr a lehetőségek városa«. Horváth Ferenc, a városi népfrontbizottság titkára elgondolkozva keresgéli a megfelelő szavakat, ö a tényeket összerakva próbálja teljessé tenni a képet. »Barokk házak és televíziós antennák ... Budapest után Győrött van a legtöbb televíziós készülék. Hetvenezer lakos, de százezer ember.« — Ezen azt érti, hogy naponta 30 000-en járnak ibe a környékről dolgozni. — »A régi Győr jellemzője volt, hogy a lakosság meglehetősen zárt társadalmi csoportokra oszlott. A felszabadulás után megindult erjedésből elsősorban a munkásság társadalmi súlyának és befolyásának növekedésével gyors ütemben érlelődik az új Győr: a részleteiben sok színű, alapjellegében és egyéniségében egységes városi társadalom.« Délután ismét felmásztam a városi tanácsház tornyába. A kisalföldi lapályon hatalmas1 táblákban zöldellt a gabona (a megye parasztsága elsőként lépett a közös gazdálkodás útjára), a város szélén füstöltek a gyárkémények s a füstből csillogóan emelkedtek ki a Vagongyár új szerelőcsarnokai. A Duna szalagján túl ide látszott a révfalui új iskola, az épülőfélben levő Vidámpark és a Kertmozi. Lent a téren és a Lenin úton, éppen úgy, mint régen, színesen hullámzott a délutáni sétálók tömege. Bár a torony nem lett alacsonyabb húsz év alatt, mégis, most az emberek nem látszottak olyan kicsinek, aprónak. Mintha megnőtt volna a győri ember; A híres gyűri hajó Belvárosi hangulat A püspök-várban 6
