Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)
1961-06-01 / 11. szám
rV Ui%é’: mm H fii ||§. LM iMjf í I Hw JHH íi r. . Ö • XIV. évfolyam, 11. szám. 1961. június 1. Ara: 2 forint. „MAGUK AZ ALKOTÁS IZGALMAS LÉGKÖRÉBEN ÉLNEK” (Őszinte beszélgetés Mr, A. Rosnerrel a londoni Magyar Kultúrkör főtitkárával) A napokban baráti látogatást tett hazánkban a londoni Magyar Kultúrkör titkára, Mr. Rosner és felesége. Lapunk munkatársa néhány kérdést intézett hozzá nálunk szerzett tapasztalatairól. A beszélgetés szövegét az alábbiakban közöljük: — Mi volt a látogatás célja? — Feleségem, aki a fehérneműgyárak technikáját tanulmányozza Európa-szerte, és meglátogatta már a dán, holland, svéd és francia gyárakat is, a tradicionálisan jó magyar fehérneműipar új létesítményeit kereste fel, és én elkísértem őt e tanulmányútra. Egyben felhasználtam a kedvező alkalmat arra, hogy meglátogassam a Magyarok Világszövetsége munkatársait. — Milyen benyomásokat szerzett néhány napos tartózkodása alatt? — Négy és fél évvel ezelőtt jártam utoljára Budapesten. Akkor a házak elhanyagolt állapota, az emberek nem kielégítő öltözködése és a sűrű panaszok mutatták meg a nyugtalan légkört, amelyben az emberek éltek. Most viszont a sok építkezés, a frissen tatarozott házak, a jól öltözött emberek látványa bizonyítja a fejlődést. Panaszkodást csak szórványosan hallottunk. Akik pedig pesti romokról, boldogtalan emberekről beszélnek — Londonban vagy másutt — hamis illúziókban ringatják magukat. A legjobban ’ az kapott meg, hogy mindenki őszintén beszél a problémákról. Ezek általános benyo mások, és a Magyarországon eltöltött rövid idő nem teszi lehetővé a részletes elemzést, de az biztos, hogy izgalmas, alkotó életet élnek; olyan életet, amelynek hiányát mi csak tudat alatt érezzük, hiszen nálunk minden energiát leköt a napi kenyérkereset. Ez az alkotó izgalom azonban elfogja az egyszerű látogatót is. — Mit tapasztalt Rosnerné asszony az inggyárakban? — Egyes gyártási módszerek — nyugati szemmel tekintve — elavultak, a munkásellátottság viszont messze felülmúlja a nyugati mértéket. Egy félreértés következtében egyik nap inggyár helyett egy másik fehérneműgyárba kerültünk, a főmérnök azonban magyaros vendégszeretettel fogadott bennünket, váratlan vendégeket, és barátságosan végigkalauzolt az üzemen. Sietnünk kellett, hiszen vártak minket abban a gyárban, ahova eredetileg elígérkeztünk. Mégis alig akartak tovább engedni, megmutatták az üzemi bölcsődét, az ebédlőt, és őszintén beszámoltak a gondokról és nehézségekről is. Elmondották például, hogy a munkások egy része még mindig nem érzi eléggé, hogy a gyár az övé... — A bölcsődében a kedves óvónők vigyáznak a csecsemőkre, és a többi apróságokra. Állandó az orvosi felügyelet. Az üzemi étkezőben pincérek szolgálnak fel. Étlapból választhatnak a dolgozók, és háromfogásos ebédet kapnak három forintért. Megkóstoltuk, ízletes és finom volt az étel. — Van tehát elegendő ösztönzés a lelkiismeretes, gyors és pontos munkára. Akik többet teljesítenek, többet is keresnek, és a túlteljesítés kitüntetést is jelent. És ez — úgy tűnt nekem — épp olyan fontos az embereknek, mint az ezzel járó anyagi többlet. — Mi a véleménye a látott színházi előadásokról? A Nemzeti Színház Kamaraszínházában a két Bolyait, az Operaházban a Bánk bánt, és a nemrég megnyitott Madách Színházban (a régi Royal Orfeum helyén épült) Brecht Kaukázusi krétakör című darabját láttuk. A legnagyobb élmény a közönség. Nem a »sex«, nem a hatásvadászat, nem az erőszak érdekli a nézőket. Egyébként a nézőtéren nem lehet megkülönböztetni a munkást az értelmiségitől.... Jellemző, hogy Németh László drámáját, amely erősen intellektuális mű és nem kis kulturális felkészülést és figyelmet igényel a hallgatóságtól, lelkesen és feszült érdeklődéssel nézték végig, és a nekünk oly szokatlan vastapssal fejezte ki a közönség a tetszését játék közben is. A jegyeket szétkapkodják, és pesti ismerőseink irigykedve vették tudomásul, hogy minden esténket színházban töltjük. Bár az operát nem kedvelem, az Operaház előadása mégis elragadott, és ebben a rendezés tökéletessége és a színészi játék drámaisága volt számomra a legmegkapóbb. Eltekintve persze az ismerős dallamok-keltette nosztalgiától. A Kaukázusi krétakör előadásának színvonala felülmúlta a legmagasabb nyugati mértéket is. Itt is azt tapasztaltam, hogy az elmélyedt figyelem mellett és ellenére a kö-Mr. Rosner és felesége zönség önfeledten beletapsolt a játékba, kifejezve spontán együttérzését és megakasztva a darab rendes menetét. Olyan új közönség ez, amely belejátszik a cselekménybe. A részletek ilyen tökéletes kidolgozásához bizonyára rengeteg próba kell, és nyugaton sok színháznál nem merik megkockáztatni az ezzel járó sok kiadást, pedig enélkül hasonló színvonal — pláne egy Brecht-darab előadásánál — nem lehetséges. Furcsa, hogy a pesti közönség, amely ilyen lelkesen és hozzáértéssel üli végig az előadást, a függöny legördülte után türelmetlenül rohan a ruhatárba. Igaz, hogy a Brecht-darabnál másképp történt. Az emberek nem tudták kivonni magukat a darab morális hatása alól, és szakítottak a másik két helyen tapasztalt rossz szokással. — Hogyan látja a Kultúrkör életének első hónapjait és a soron következő feladatokat? — Örülök, hogy személyes kapcsolataim a magyar kultúrélettel mélyültek. Tudatosabb lett bennem, milyen fontos az élő magyar kultúrával való érintkezés, az anyanyelvűnkkel való foglalkozás. A londoni magyaroknak jó lenne megmutatni a magyarországi kulturális élet gazdagságát. Sok á tervünk és a következő hónapokban bontakozik ki, hogyan tudjuk az elképzelt szép programot megvalósítani. — Mit üzen a Magyar Hírek olvasóinak? — őrizzék meg szeretetüket és érdeklődésüket szülőföldjük iránt, és ne higgyenek a hazugságoknak. Ne hallgassanak azokra, akik eleve elhatározták, hogy csak rosszat akarnak és fognak látni, és nem akarnak tudomást venni a jóról és a szépről. És higgyék el nekem: a legjobb személyesen meggyőződni arról, milyen is az új magyar valóság. —ó —s A fecskék minden esztendőben útrakelnek és minden esztendőben hazatérnek. Haza a Nyírségbe, haza az Alföldre, haza a Dunántúlra. Itt vannak itthon és csak azért mennek el, mert a természet szeszélye — ez esetben szervezetük s az éghajlat ellentmondása — erre kényszeríti őket. Csak azért ruccannak más égöv alá pár hónapra, hogy a klimatikus nehézséget átvészeljék és ismét visszajöhessenek. Furcsamód tévedt a toliamra az »átvészelés« szó ... mert az idén, úgy látszik, nem »■vészelték át« és, úgy látszik — legalábbis eddig, nem tértek vissza. Az újság is megírta a különös hírt: az idén nem érkeztek haza a fecskék. Az ember először szórakozottan tovább lapoz, de aztán valami visszakényszeríti a tekintetét, a figyelmét a szokatlan közleményre. És egyszercsak az érdeklődést egy szemernyi megmagyarázhatatlan nyugtalanság váltja fel. A mi fecskéink nem jönnek haza, a mi fecskéinkkel történt valami. A tudósító szerint — aki viszont a Madártani Intézet munkatársának nyilatkozatára támaszkodik — Afrikában méreggel irtják a seregélyeket, mert — úgymond — azok ártalmasak a füge- és olajligetek szempontjából és a józan és módszeres meggondolásnak, e praktikus pusztító műveletnek estek áldozatul valószínűleg a fecskék tömegei is. Másik feltevés szerin viharzónába kerültek s nem tudtak megbirkózni az elemek brutális önkényével. De van egy harmadik hipotézis: a szaharai atomrobbantás, amely egyfelől, akár a seregélyirtó méreg, tudatosan a pusztítást célozza, másfelől elementáris erejű, mint a vihar, csak a hatása szertelenebb és alaposabb. Atomfelhő ... Miután az ember visszalapozott és újra böngészi a hírt, ennek a szónak a baljós kisugárzásától zavartan megtorpan és egy pillanatra lehunyja a szemét. Fecskék... S egy másfajta, álmatag, emlékekkel terhes felhőből a gyermekkor dereng elő... a vidéki ház, ahol a nyarat töltöttem. Egy reggel fénylő, fekete cikázásra ébredtem: fecske repült be az ablakon. Amuló felkiáltásomra megjelent a háziasszony és az üzleti szellem szigorúságával, s nyolcvankilós teste elszántságával törülközőt ragadott, hogy »kizavarja« az ébenszínü, röpködő csodát. Ez a törülköző valami mitikus-általános jelentést kapott számomra; gonosz suhogásával kiszélesedett képzeletemben az ártatlanokat sújtó üldözés, a jogtalan erőszak, a durva elnyomás gyermekien mély szimbóluma lett. Fecskék... Az emlékfoszlányok közül egy könyv bukkan elő, jókora, vaskos mű, amely ifjúságunk mohó élettani kíváncsiságát a természet rejtelmeiről szóló bőséges és megbízható információkkal táplálta. Talán mondanom sem kell, a Brehm ez a pompás könyv, amely egyébként kedves madarunkat tudományos tárgyilagossággal Hirrundinidae-nek nevezi s 120 fajtát tart belőlük számon. Azt írja róluk: »Testalkatuk fölöttébb jellemző, fejük lapos, szemük nagy, testük karcsú, lábaik kicsinyek, szárnyuk rendkívül hosszú és hegyes, farkuk többnyire villás.« És, íme, a szakszöveg hirtelen lírába csap át s gyöngéden, szinte megilletődve publikálja, hogy a fecskék »nemes állatok*', »csivitelésüket szívesen hallgatja mindenki« s végül a romantikus pátosz s a tudományos objektivitás szívderítő keverékével megállapítja: »a fecskének ahhoz, hogy élhessen, korlátlan szabadságra van szüksége«. Valóban elgondolkoztató e röpködő, villásfarkú kis lényeknek ez a szinte emberi sajátossága: a hűség és szabadságszeretet. Az ismerős tulajdonság minket is emberien meghitt érzésekre hangol irántuk, s noha életformájuk légi — >►földinknek« érezzük őket. Hozzátartoznak a magyar táj képéhez, szerves részei a falunak, a falusi háznak, amelyre a szobrászkodó természet stukkók gyanánt ragasztja fészkeiket. Fecskék ... Nemcsak a falusi házak organikus díszítő elemei, hanem a népdaloké is, a billentyűk fekete-fehérjéből kornponált alakjuk ott csapong a magyar dallamviliág ritmikájában: »Eresz alatt fészkel a fecske ...« Ez nemcsak költészet, nemcsak természetrajzi tény, hanem mindezeknél mélyebb értelme van. A ház, az eresz, az otthon, melyhez bizalmasan hozzátapadnak, a nyugalmat, a békét jelenti. S a tavaszt, a békét, a boldogságot jelenti, amikor a »nemes állatok*! »fölöttébb jellemző testalkatukkal« s »mindenkinek kedves csivitelésükkel* ilyenkor, tavasztájt, visszatérnek hozzánk. S egyszer csak elnyeli a köd, vésztjósló felhő takarja el a Brehmet, a népdalokat, a fészekdombormüves meszelt falakat.,. és az újsághír terpeszkedik az orrunk elé: méreg... vihar... atomfelhő... A mi fecskéink voltak... magyar^ fecskék. Szerettük és szeretjük őket. Mi, ha az atomerőt használni fogjuk, mérsékeljük, megszelídítjük s megváltoztatjuk majd a természetet. Megszüntetjük ellentmondásait — például a fecskék szervezete és az éghajlatunk közti ellentmondást —, miért ne? Az ember az atomerő birtokában erre is képes. És aztán, ha a napfény, az öröm, a bőség programja szerint átalakítottuk a természetet — a fecskéknek télen sem kell többé elköltözniük. Soós Magda
