Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)
1961-04-15 / 8. szám
festőt völgyben áll a falu; aU<<3 AKHTÍK Lent délen Baranyában, túl Pécsén, de a világhírű Karkónyíürdő előtt, festői völgyben áll egy kis falu: Bisse. Ha az utas a szőlőhegy, az Ivánkó felől érkezik és letekint a völgybe, azt hihetné: errefelé megállt a világ. Nádtetejű vén házak gubbasztanak a piros cserepes új háztetők között. Por szállong a nagy utcán, mint gomolygó füst. Pedig az Ivánkó előtt kövesút kanyarog. Ügy épült, hogy a pincesor előtt vezessen el. — A Nagy Ferenc faluja — így emlegették Bissét sokáig. A hírhedt kisgazda-vezér, a dicstelenül világgá futott egykori miniszterelnök ugyanis itt született. A ház, amelyben lakott, ott áll ma is a tanácsházával szemben, most a 84 esztendős id. Nagy Ferenc él benne. Ugyan emlékszik-e még Bisse Nagy Ferencre? Hiszen, hogy itt állni látszik az idő, az is azzal magyarázható, hogy az ő emlékének árnyéka nehezedett a falura. Vajon eltűnt-e már az árnyék? A kicsiny falu nehezebben mozdul, lassabban indul, mint a többi, pedig Bisse mindössze 120 ház. A lakosok száma 596. A villanyt 1951-ben vezették be és csak öt esztendeje még annak, hogy ha a bissei ember utazni akar, nem kell négy kilométert gyalogolnia Atára, az állomásra. Felül a tanácsháza előtt az autóbuszra. Négy autóbusz-járat közlekedik naponta. Kettő Pécsre, kettő Siklósra viszi a falubelieket. Termelőszövetkezet alig több mint egy esztendeje van a faluban. De 1960. január 1-e óta Bissét is úgy nevezik: termelőszövetkezeti község. Amikor hazalátogatott Pestről Szekeres János, és dr. Váradi János lett az iskola igazgatója, akkor kezdett errefelé is megváltozni a világ. Szekeres János elvégezte Budapesten a mezőgazdasági akadémiát, ö kezdte mondogatni: — Meg kellene csinálni a szövetkezetei Bissén is. — Hiszen lehetne — mondogatta Dohoczki Sándor, meg Szalai Lajos —, ha itthon maradnál elnöknek. — Maradok. — válaszolta Szekeres. Munkához láttak. Segített az idősebb Váradi, az igazgató-tanítónak az édesapja. A szövetkezetnek »Tenkes-alja« lett a neve. És ahogy megszületett a termelőszövetkezet, úgy mozdult, lépett előre a falu is. Az iskolához építettek még egy új tantermet, az udvaron új helyiséget létesítettek, az a neve: -«Úttörőotthon«. Áprilisban készült el az egészségház és kezdtek megfiatalodni a vén házak. Leverték a nádtetőt, cserepet ráktak a helyére. Az apró, piciny ablakok helyett újat vágtak, nagyot, széleset, hadd ragyogja be az otthont a nap. Szalai Lajos, termelőszövetkezeti paraszt volt az első, aki megfiatalította a vén házát. — Csak ez a por, meg őszi esőben a tengelyig érő sár ne lenne — panaszkodik Szalai Lajos asszonya, amikor mutogatja a házukat —, pedig — teszi hozzá — ez az utca is megfizette a kövesutat, miért nincsen hát kövesút? Égymásra néznek az urával, aztán elmagyarázzák a kövesút történetét. Az út azért -tett« kitérőt, mert ott kellett, hogy elfusson az akkori miniszterelnök úr pincéje előtt. Ilyenkor kerül azután szóba Nagy Ferenc, a múlt. Hiszen itt él az egykori miniszterelnök édesapja. Szöszmötöl a szőlőben, beszélget a szomszédokkal. A 75 esztendős Dávid Sándorral poharazgat néha, öregemberek szokása szerint órákon át • szürcsölve egy pohár bort. — Azt írta a fiam, menjek ki hozzá... ... Fáradt tekintetét végigjáratja a tőkéit során, öreg szőlők ezek, egy sem fiatalabb közülök 50 esztendősnél. Dávid Sándor fia, a termelőszövetkezet könyvelője mondta, hogy majd újakat telepít helyükbe a -Tenkes-alja«. — Nem megyek — emeli tekintetét fel a tőkék soráról újra az öregember —, megvagyok én itt... — A Feri? Hol van az már? — teszi hozzá Dávid Sándor és legyint. A két öreg koccint. De ha nem kerül szóba a kövesút, ha nem ül össze a pincesoron a két öreg, nem emlegeti itt senki Nagy Ferencet. Hol van az már"’ Azon a világon túllépett az idő Bissén is. F- a falu nem Nagy Ferenc faluja ma már, hanem termelőszövetkezeti község. A 120 ház közül 100 házba jár újság és 80-ban van rádió. Az egészségházban most rendezik a könyvtárat. 40 állandó tagja van. Dohoczki Sándor 524 munkaegységet szerzett a múlt esztendőben, Buczi Sándor meg 508-at. A -Tenkesalja« baromfitelepet létesít, jószágot hizlal szerződésre. A régi házak megfiatalodnak sorra és épülnek újak is. Bisse fölött sem állt meg az idő, mert nincs már fölötte a rossz emlékek árnyéka. Fakad az új élet itt is azóta, amióta ez a falu a Szekeres Jánosok, a dr. Váradi Jánosok, a termelőszövetkezeti parasztok faluja. Joós F. Imre Üj házak a régiek helyén Befut az autóbusz a tanácsháza elé Az új egészségház, amelynek egyik szénájában otthont a könyvtár is Történelemórát tart a tanító: dr. Váradi János kapott Szórakoznak a pajtások az úttörő otthonban. Lent: id. Nagy Ferenc, Dávid Sándorral a pincesoron (Nnvotta Ferenc felvételei) Jlyenkor a mi kertünkben is virít a fehér orgona. Alkonyatkor ott szöszmötölök, hozzámszalad a kutya, elkapja a nadrágom szárát, húz az orgonás felé. Micsoda dolog ez, már hétköznap is jönnek a gyerekek orgonát csórni a Látóhegyre? De nem gyerek volt, hanem gyerek is, felnőtt is, és nem orgona-ügyben jöttek. A felnőtt a nevemet kérdezi, megmondja a magáét, soha nem hallottam. Volna egy különös kérése, ha zokon nem venném. A gyerek és a kutya már összebarátkozott. Nekem is tetszett a fiatal férfi, gyerekembernek néztem volna, ha nincs vele a még gyerekebb ember, a kisfia, lehet úgy öt esztendős. Mi az a kérés? Hogy megírnám-e az ő történetét. Tetszett nekem a gyerek, szép magas homloka volt az apjának is, de egyszerre csak arra tudtam gondolni, hogyan szabaduljak meg tőlük. Leültünk a kerti pádra, a gyerek megnyargalta a kutyát. — Az élete történetét? — kérdeztem. — Nem lesz az sok? — Nem az életemét, — mondta a fiatalapa. — Hanem mit? — kérdeztem még csüggedtebben. Attól féltem, kéziratot húz elő a tíelső zsebéből. — Mit írjak meg? — Ezt — mondta, kigombolta inge elejét és előhúzott egy amulettet. Nem is amulett volt, hanem... Nagyot lélegzettem, a halántékomba menten beleállt a fejfájás. — Nem emlékszik? — kérdezte ő is. — Hiszen a minap tetszett róla beszélni. Az emlékezetnek is csak egy gyufa villanása kell, mint a tavaszi száraz fűnek, hogy lángralobbantson egy egész domboldalt. Hogy is nem kötöttem mindjárt össze a szálakat? A minap fiatal hallgatóknak a békéről beszéltem a háború befejezésének évfordulóján. Április 4-ről május 9-re került a szó, s mivel nem tellett kedvük a sok fejtegetésben, megkérdezték, mit csináltam én azon a napon, a béke első napján, amikor ők két-három-ötévesek voltak. Elmeséltem, hogy akkoriban egy új, demokratikus napilapot szerkesztettem, »Szabad Szó« volt a címe. Reggel jelent meg, de már korán délelőtt bementünk a szerkesztőségbe, hiszen féllábbal még a háborúban állt ez a város, nem volt villamos, villany is alig, csuda, hogy megjelent az újság. Alighogy leültem az íróasztalomhoz, hívnak a telefonhoz. Mert telefon sem volt még a városban, csak néhány nehezen kiépített vonal, a kormánynak, a katonai parancsnokságnak, a szerkesztőségeknek. Azt sem lehetett bekapcsolni a szobákba, mint manapság, ki kellett menni a központba és ugyancsak rikoltozni, ha az ember azt akarta, hogy meghallják. A Magyar Távirati Iroda jelentkezett, a kedves, ismerős női hang ezt kiáltotta a telefonba: — Vége van! — Minek van vége? — ikérdeztem, de a kérdést meg sem várta, már béíesírta és belenevette a kagylóba: — Vége van, béke van! Rohantam ki a folyosóra, azt mondják én is furcsa arccal nevettem, amikor a békét kiáltoztam, meg azt, hogy igazán vége, örökre vége! Akkor mind azt hittük, hogy ez után a háború után meggyógyul és megokosodik az emberiség, hogyan is sejthettük, hogy az igazi fellélegzés rövid ideig tartott, kezdődött a hidegháború és még most is csak épp hogy kóstolgatják a béke igazi ízeit. Akkor egymás nyakába borultunk, igen, sírtunk mind, mit tagadjam, nem tagadtam a fiataloknak sem, akiknek ezt először elmeséltem, hadd tudják meg, mit érez az ember, ha vége van a háborúnak, ők ezt — szentül hiszem! — saját tapasztalatból megismerni úgysem fogják és ennek az élménynek a hiányától nem szegényebbek, hanem mérhetetlenül gazdagabbak lesznek. Arra ocsúdtunk fel, hogy jött Erzsi, a világ legtökéletesebb gépíróangyala és hozta a német fegyverletételekről, a feltétel nélküli megadásról, a békéről, a békéről! szóló hivatalos jelentést. Hát ezt mindenkinek tudnia kell, mit tespedünk itt saját édes boldogságunkban, újság vagyunk, nem klub! Gyorsan megszerkesztettük az anyagot, írtunk vezércikket, hamar összeütöttük a háború kis kronológiáját, feljöttek a nyomdászok is, a gépmester tegnap volt otthon Móron, hozott magával egy demizson ezerjót, azt elosztotta köztünk: soha finomabb bort nem ittam. Kiszedték, kinyomták a különkiadást negyven perc alatt. Igenám, de hogyan jut el az olvasóhoz? Az újságkihordók csak éjjel jönnek be. Lenn állunk a gépteremben, a rotációs ontja az újságokat, tudhatná már a fél város, de nem tudja, mert az újság itt púposodik halomba, rádió meg húsz sincs egész Pesten. Már nem emlékszem, hogyan. bukkant fel bennem a gondolat: felkaptam egy nagy csomó újságot, -kétszázötven darab« — kiáltja utánam a gépmester, a hónom alá szorítottam és rohantam ki a Nagymező utcára: — Béke van! Külön kiadás! Vége a háborúnak! Külön kiadás! Egy pillanat alatt úgy éreztem, hogy tízezren vesznek körül, kitépték a kezemből a lapokat. Volt, aki elszaladt fizetés nélkül, volt, aki bankót nyomott a markomba, a zsebembe, egy férfi a galléromba dugott egy százpengőst, pedig az nagy pénz volt még, az infláció éppen csak tátogatni kezdte farkaspofáját. Mire kettőt lélegzettem, elfogyott a kétszázötven példány, pedig tíz lépést sem tettem a szerkesztőség épülete előtt. Akkorra már a többiek is szaladtak ki a kapun, mindenki kétszázötven lappal a hóna alatt, jöttek a fiatalok, akik csak <j bombázást szagolták a háborúból, a fiatal öregek, mint magam, akiknek beleharapott a lábikrájába, a vén öregek, akik egyszerre még szaladni is tudtak az újságcsomóval, mint a valódi rikkancsok. Visszamentem újabb kötegért, kicseleztem a vásárlókat és kiszaladtam egészen az Oktogonig. Ott már rögtönzött népgyűléseket tartottak, szónokok álltak fel székekre, a Savuyból hordót gurítottak ki, azon állt egy férfi. »Barátaim«, mondta. Több szó nem jött ki a torkán, de megtapsolta és megéljenezte a tömeg. — Es? — kérdezték a fiatalok, akiknek minderről híven és az emlékektől még most is elfúltan, meséltem. — És még mi volt? Megerőltettem az agyamat. Nem emlékeztem többre. A fiatalok hallgattak és vártak. Mi kell még nekik? Nem elég, hogy elmondtam az emberiség történelmének egyik legfontosabb napját? — És mit tetszett még csinálni az újságokkal? — kérdezte egy fiatal lány, előrehulló haja elborította szép, domború homlokát. Egyszerre eszembe jutott egy részlet. Hogyan is lehetséges, hogy másfél évtizedig nem gondoltam rá? Most is lassan, bizonytalanul, mint alkonyatkor idegen lakásban, tapogatóztam előre. Hogyan is volt? Eszembe jutott, hogy egyelőre csak a Körút meg az Andrássy út lakosai tudják a nagy eseményt, pedig a Terézváros tele van apró mellékutcákkal. Bementem az egyikbe a templom mögött. A házak előtt asszonyok verődtek csoportba. Elszállt idáig a hír, hitték is, nem is. Az egyik meg is csókolt az újságért. Egy rlígi, oszlopos, cirádás ház elsőemeleti erkélyén egyszerre csak megjelent egy öregasszony. Onnan lentről is láttam, hogy sápadt. — Halló! Kérem! Rikkancs úr! Ez csak én lehettem. Megálltam, felnéztem: — Tetszik egy újság? Külön kiadás! — mondtam. — Igaz, hogy vége a háborúnak? — kérdezte. , Bólintottam, mutattam az újság nagybetűs címét: BEKE! Megkért, vigyek fel neki egy példányt, nem tud lejönni érte. Felmentem. Az öreg hölgy nyitott ajtót. Betessékelt a szobába. Régi cseresznyefabútorok, almakompót szaga és sok por. — Köszönöm, hogy feljött, — mondta. — Megnézte az újságot, aztán leejtette. — Hát igaz, igaz... — motyogta. — Késő. Már késő... Nem mertem kérdezősködni, akkoriban az egész ország csupa seb volt, minden ház romos és minden lélek vérzett. — Szeretnék magának adni valamit — mondta. Szabadkoztam, — Nem pénzt, ne tiltakozzék, — mondta. — Megfogadtam, hogy az első embernek, aki azt mondja nekem, hogy béke van, odaadom ezt. Kihúzta egy kis varróasztal fiókját és kivett belőle egy amulettet. — Mária Terézia-tallér — magyarázta. — Az uram nyakában függött az első háborúban. Csak ez érkezett haza. A fiam nyakába adtam három éve. Két hete hozta haza egy bajtársa. Hogyan fogadhattam volna el? A szomszéd szobából gyereksírás hallatszott. Az öreg néni kinyitotta az ajtót. Egy gyászruhás fiatal asszony tartott az ölében egy síró, ötéves forma kisfiút. Kezet csókoltam az öreg néninek és elszaladtam. Ezt a történetet meséltem, el a minap fiatal hallgatóimnak. Mostani látogatóm nyakában az a Mária Terézia-tallér függött. A gyárban, hallotta valakitől, akinek a menyasszonya ott volt ezen az előadáson. Igen, a nagymama még él. Az 6 gondolata volt, hogy keressen meg engem és kérjen meg, írjam meg ezt a történetet, hátha sokan elolvassák és... és akkor.., és ettől majd ... Nem tudta továbbmondani. Nem is kellett. Kezdte babrálni a vékony ezüst nyaklánc csatját. Megfogtam a kezét. Köszönöm. Ne tegye. A Mária Terézia-tallér legjobb helyén van most a fiatal apa nyakában. Ne iß kerüljön le onnan, csak... Mikor? Százhúsz év múlva. Elég lesz? Fehér orgonát vágtam és nagyobb csokrot küldtem a nagymamának, mint az a régi újságköteg volt.
