Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)

1961-05-15 / 10. szám

550000 HALOTT

A világ közvéleményének érdeklődése már hetek óta Izrael felé fordul, ahol a második világháború és az egész emberiség történetének legbestiálisabb tömeggyilkosát állították biróság elé. Eichmann Adolf pere különös érdeklődésre tarthat számot Magyarországon, hiszen hazánkban Eichmann tevékenysége különösen nagyszámú áldozatot követelt.

A dokumentum-gyűjtemény, amely az Eichmann per kapcsán napvilágra került, a maga borzalmasságában szinte kimeríthetetlen. Minden sorából elénk tárul a múlt, s ma már világos, hogy Eichmann egyik láncszeme volt a fasiszta Németország apparátusának és tevékenysége — a magyarországi zsidó vallású lakosság deportálása is — egyik láncszemét képezte azoknak a gazdasági és politikai terveknek, amelyekben a fasiszta Németország hazánk gazdasági és politikai alárendelését, kifosztását célozta.

Lapozgassunk a dokumentumokban.

Eichmann és csoportja 1944. március 19-én a bevonuló német csapatokkal együtt érkezett Magyarországra. Megbízottai, Krurney és Wisliceny, még aznap este közölték a zsidó hitközség vezetőivel, hogy a jövőben ők foglalkoznak a magyarországi zsidókérdéssel. Maga Eichmann csak március 31-én adta meg programját, az akkorra mér kinevezett zsidó-tanács vezetőjének. Ebben ígéretet tett arra, hogy a „háború után a zsidók szabadok lesznek és azt tehetnek, amit akarnak”.

Hogy ez a program végül is hogyan valósult meg, köztudomású,

Az országot tíz nagy kerületre osztották fel és meghatározták kerületenként a gettóba való tömörítést is. Eichmann személyesen ment a VIII., úgynevezett Kassai kerületbe, hogy ott a gettók helyét kijelölje. Április végéig az ország keleti és északkeleti részében már mintegy 250—300 000 zsidót tömörítettek a gettóba. Ezek a gettók többnyire téglagyárak voltak, hamarosan járványos betegségek ütötték fel a fejüket. Eichmann ekkor jelentette be, hogy „hajlandó” a gettókba tömörült zsidókat Németországba szállítani, amennyiben a Sztójay-kormány minden kiszállított zsidó után 5000 márkát fizet. Eichmann tehát itt a magyarországi zsidó lakosság kiirtását ügyesen összekötötte Magyarország gazdasági kirablásának fokozásával, hiszen ez a megállapodás több milliárd pengő haszonnal járt volna a fasiszta Németország számára.

.., S megkezdődött a deportálás. Május végéig 275 000 zsidót vittek a kassai kerületből az auschwitzi halálkamrákba. A továbbiakban Borsod—Heves és az Észak-Dunántúli kerületek deportálása kezdődött meg. Innen 50 000 embert vittek ki, embertelen körülmények között. A következő deportálási fázist a Duna— Tisza közéről és a Tiszántúlról bonyolították le, 60 000 áldozattal, majd soronkövetkeztek a többi kerületek. A Dunántúlról újaEB 30 000 asszony, gyerek, öreg.. . Július elején a munkaszolgálatos táborokon és Budapesten kívül nem volt zsidó lakosság az országban. (Alig két hónap alatt közel négy és félszázezer embert szállítottak Auschwitzba.)

Eichmann tevékenysége azonban nem zárult le a 450 000 vidéki zsidó deportálásával. Július végén és augusztus elején, az SS csapatok gyűrűje körülveszi Budapestet és Eichmann azzal fenyegetőzik, ha kell „a magyarok ellenére erőszakkal végrehajtja SS-eivel a zsidók deportálását”. A budapesti zsidó lakosság elhurcolására az őszi hónapokban került sor. Két hónap alatt több mint százezer embert szállítottak az ausztriai haláltáborokba, természetesen gyalog.

A dokumentum-gyűjtemény Weesenmayer kihallgatási jegyzőkönyvéből is ad részleteket. Idézünk a jegyzőkönyvből:

„1944 nyarán, májusban vagy júniusban olyan híreket kaptam, hogy a deportálandó zsidók között aggokat és gyermekeket is kivittek külföldre. Erre vonatkozóan Eichmannhoz kérdést intéztem. Eichmann nekem egy nagyon furcsa és sajátságos feleletet adott, nevezetesen, hogy a zsidók olyan bensőséges családi életet élnek, hogy nem akarják szétszakítani a zsidó családokat, hogy együtt maradva a dolgozó zsidók munkakedvét fokozzák. Bár ezt a feleletet sajátságosnak tartottam, a kérdést nem forszíroztam tovább, megelégedtem ennyivel, hogy tudniillik a teljes zsidó családok deportálását célszerűségi szempontok diktálják, annak dacára, hogy az élelmiszerek Németországban adagolva voltak és ez megterhelést jelentett..

Eichmann tehát több mint 550 000 magyarországi zsidó deportálásáért felelős, akik közül több mint 400 000 életét vesztette a koncentrációs táborokban.

Eichmann személyében Magyarország joggal vádolhatja a világ egyik legszömyűbb tömeggyilkosát. (h. m.)

4

éfyfak

Figyelemre méltó jelenség, hogy külföldön évről évre gyarapodik a belföldi magyar sajtó szorgalmas tanulmányozóinak a száma. Nemcsak barátaink, hanem ellenlábasaink is nyomon követik, hogy mit írunkmondunk idehaza magunkról és magunknak. Ez az érdéklődés tehát egyeseknél korántsem rokonszenvből fakad, sőt, inkább az a törekvés vezeti őket, hogy nyilat faragjanak ellenünk abból a pálcából, amelyet ml saját hibáink felett suhogtatunk. Kimazsolázzák lapjaink, rádiókommentárjaink és riportjaink kritikai észrevételeit, azután fejünkre olvassák, mondván: lám, ilyenek vagytok ti és ez nem csalás, nem ámítás, hiszen csak azt idézgetjük, amit ti állítottatok magatokról.

Hogyan is történik ez a tőlünk vett idézetekkel való lövöldözés? Ehhez szeretnék néhány illusztrációt felsorakoztatni.

Egy-két hónappal ezelőtt a Népszabadság cikkírója megbírálta néhány üzemünk vezetőségét, s szenvedélyesen felrótta: »Előfordul még — úgymond —, hogy a bírálónak fejére ütnek, különösen, ha közvetlen felettesét bírálja.« Mindenki megérti, hogy ez a cikk az üzemi demokrácia védelmében született, amely nálunk szabály, s amelynek megsértése kivétel. Az újságíró jól tette, hogy ezt a kivételt alaposan »kiszerkesztette«. Viszont mire használta fel ezt a közismert uszító rádióközpont? Pár nap múlva, a Népszabadság imént idézett mondatára hivatkozva, azt sugározta világgá, hogy Magyarországon egyáltalán nincs üzemi demokrácia, s —íme — ezt a legtekintélyesebb magyar napilap ország-világ előtt be is ismerte.

Ugyancsak a Népszabadság néhány héttel ezelőtt terjedelmes riportot szentelt egy garázda szentesi fiatalember ügyének, aki tűrhetetlen magaviseletével, sőt, bűntetteivel megbotránkoztatta az egész várost. Ám sokáig nem vonták felelősségre, mert apja tekintélyes közéleti ember, és sikeresen vetette latba befolyását fia érdekében. A pohár azonban betelt, és azóta a szentesi botrányhős mór meg is kezdte jól megérdemelt büntetésének kitöltését. Ezzel bebizonyosodott, hogy az írott és íratlan törvények személyre való tekintet nélkül érvényesülnek hazánkban. Egy sereg külföldi sajtóorgánum úgy csapott rá erre a csemegére, mint az a bizonyos vak tyúk a nehezen talált szemre. Persze nem azt a következtetést vonták le, hogy a magyar újságírás éberen őrködik közéletünk tisztasága felett, hanem azt, hogy a »szentesi Bozó-ügy« elszigetelt esete jellemző a magyar közéletre.

Valamelyik budapesti üzemben az alkalmazottak bevásárlás, családi és egyéb elfoglaltság címén rendszeresen és többszörösen túllépték ebédidejüket, ezenfelül órákat töltöttek el munkaidő alatt a vállalati büfében. Az üzemi lap fejcsóválva írt erről a fegyelmezetlenségről, amelyért a legtöbb nyugati cégnél azonnali felmondás járna. Az egyik müncheni disszidens-lap kárörömmel leközölte ezt a hírt, s valóban -drámai szűkszavúsággal« így kezdte a közleményt: -Megint szigorítottak egyet a dolgozók ellenőrzésén.«

A Ludas Matyi karikatúrát közölt, amely azt ábrázolta, hogy sorban állnak a vevők a vámhivatalnál a Csehszlovákiából érkező importbútorokért Ez a karikatúra rövidesen egy Bécsben megjelenő magyar sajtótermékben díszelgett, hadd lássa minden olvasó, hogy Magyarországon nem lehet elég bútort kapni. Igaz, hogy közben akaratlanul is a magyar lakosság vásárlóerejének propagandistájává vedlett át.

A budapesti rádió megszólaltatott egy leányt, akit a Hazai Pamutszövő Gyárban valamilyen jogi sérelem ért, és természetesen kiállt a leány igaza mellett. Az emigráció egy másik lapocskája ebből tőkét szeretett volna magának kovácsolni, azt állítván, hogy ugyanakkor, amikor a magyar rádió belföldi adósai helyt adnak efféle visszásságok kipellengérezésének, bezzeg a külföldre sugárzott műsorok tartózkodnak a kritikától. Hát persze hogy tartózkodnak, hiszen mi haszon van az olyan bírálatból, amelyet mindenütt a világon hallanak, csak éppen az illetékesekhez és érdekeltekhez nem jut el, mivel ők természetesen elsősorban a belföldi adásokra kíváncsiak.

Végül még egy jellemző példa. Sokat írnak idehaza arról az esztendők óta tapasztalható tünetről, hogy falusi fiatalságunkat felszívják az ipari centrumok. Ez ilyen ütemben nem célszerű, hiszen még évek kellenek ahhoz, hogy a mezőgazdaságot teljesen ellássuk gépekkel. Addig azonban szükség van a fiatalok munkaerejére. A hazai cikkek arra ihlették a nyugati szerkesztőségeket, hogy a magyar falvak -elnéptelenedéséről« értekezzenek. Az egyik disszidens újságíró egyenesen ezt a patétikus címet illesztette közleménye fölé: -A menekülő falu.« Nem nehéz kitalálni, hogy mi fáj a cikk szerzőjének. Az, hogy a szocialista átszervezés után a magyar falvak virágzásnak indultak. Ami pedig a fiatalság városba özönlését illeti, ennek oka egyszerűen az, hogy a magyar parasztfiúk és parasztlányok számára bőséges a választék a városi iskolák és munkaalkalmak között.

A fenti illusztrációk, úgy vélem, önmagukért beszélnek és elárulják hazai sajtónk külföldi idézgetőinek módszerét és célját. Éppen ezért csupán néhány önként adódó következtetést kívánok levonni. Először: akik önbírálatainkat oly előszeretettel citálgatják, akaratlanul is arról tesznek tanúbizonyságot, hogy idehaza a sajtó és a rádió derekasan forgatja a szókimondás fegyverét. Másodszor: az önbirálat az erősek előjoga s ezt ellenük fordítani: a gyengék menedéke. Harmadszor: ha a bennünket idézők utánanéznének, mi lett a folytatása annak, amit idéztek, látnák, hogy a bírálatok nyomán igazabbá és teljesebbé épült egy-egy magyarországi intézmény, vállalat, vagy akár egyetlenegy .ember élete. Negyedszer: ha a rossz szomszédok kihallgatják a mellettük lakó család belső párbeszédeit, azt, hogy miképpen neveli gyermekeit és önmagát, ez a tény a szomszédok ízlésére vet kedvezőtlen fényt. Az ilyen kotnyeleskedés azonban egy cseppet sem zavarja meg sajtónkat és rádiónkat, s továbbra is tetszése szerint foglalkozik saját belső ügyeinkkel. Mi élünk a bírálat és önbírálat jogával, kötelességével akkor is, ha visszaélnek vele azok, akik úgy látszik, semmiféle söpömlvalót sem találnak a maguk portáján.

Fekete Sándor