Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)
1961-10-01 / 19. szám
Néhány kedves halottunkra emlékezünk ezen az oldalon, halottainkra, akiknek — akár száz éve, akár tizenöt esztendeje, vagy csak néhány hete távoztak tőlünk, — szellemi kincseit, minf a magyar kultúra örökbecsű értékeit, híven megőrizzük. HELTAI JENŐ: VISSZHANQ A költő a hegyen sétált Nem volt már fiatal, egészséges sem volt, nem is a maga jószántából vágott neki a magasba kanyarodó ösvénynek, orvos parancsolta meg, kettő is. így került idegen országba, idegen helyre, és amikor lenézett a völgybe, ismeretlen világot látott a lába alatt. Azonban nemigen nézett le, inkább föl, a sötét hegyek orma fölé, abba a másik, ismeretlen világba, amellyel talán hamarosan meg fog ismerkedni, öregesen, lassan ballagott, tompán zúgó vén fák között, amelyeknek a levelei már őszbe piroslottak a nyári alkonyaiban, és szelíd lendüléssel lejtettek alá hamar fakuló avarrá. Hellyel-közzel megállt és hallgatózott; láthatatlan madarak csipogtak és füttyentgeltek az erdő mélyén, elbújtatott zenekara a levelek nagy őszi balettjának. Egy barátságos, széles zöld pad pihenővel kínálta. Leült, megtörölte homlokát, cigarettára gyújtott. Az elhajított gyufa, mint óriás gerenda zuhant egy hangyakaravánra, amely zsákmánnyal megrakodva vonult a mohában rablóvára felé. A hangyák szétszaladtak, majd nyomban visszajöttek, megtapogatták az értéktelen fadarabot, és megvetően otthagyták. És folytatták izgatott futkosásukat és munkájukat, mert mindennél erősebben élt bennük az évezredes mese tanítása: dolgozni, gyűjteni, takarékoskodni, gondolni a jövővel is! A költő, szegény, destruktív, vén tücsök, félig szánakozó, félig gúnyos mosollyal nézte őket... ő bezzeg egész életében csak cirpegett, mint társai itt a bokor tövében, akik a mesén nem okulva, haláluk percéig konokul hiszik, hogy az élet: örök nyár, örök napsugár, örök melegség, virág, szépség, muzsika, álmodozás, tánc és játék csak. Jövő? Érdemes azzal az arasznyi jövővel törődni, amelyre az igazi, a végtelen következik? ö sohasem törődött vele: majd csak lesz valahogyan, ha nem kocsin, gyalog, bevont vitorlával, ha a szél nem kedvez. így jutott el az idén erre az olcsó kis fürdőhelyre, gyér pénzzel, letompitctt szerénységgel, kövér kispolgárok, zsivajos gyerekek, szöges cipőjű áltúristák harsogó szomszédságába. Az idén még... jövőre talán már... Mindegy! Fölállt, tovább sétált. Pontosan, szigorúan ugyanazt az utat tette meg mindennap, a hegy lábát a visszhangig. Mert a hegynek visszhangja is volt, kipróbált, hiteles visszhangja, amelyre külön fölírás figyelmeztette az idegent, nagy, fekete betűk, fehér táblán. -Echo« — ez volt a visszhang hivatalos neve. Az úttest egy kicsit kiszélesedett a visszhang táján, és a fürdő érdemes igazgatósága a hegyoldalba félkör alakú, nagy padot faragott azok számára, akik a visszhangot élvezni akarják. A költő mindennap elment a visszhang mellett, és lesütötte a szemét, hogy ne lássa a fiúkat, lányokat, nevelőnőket, ügyvédeket, túristákat és egyéb szörnyetegeket, akik a visszhanggal incselkedtek. Szerette volna a fülét is betömni, hogy éktelen lármájukat és a visszhang vad feleselését se hallja. Ezen az estén azonban a visszhangnak nem volt dolga. A kőpadon egy lélek sem ült, néma és elhagyatott volt a hegyoldal. A költő meglepődve állt meg. Először volt egyedül a völgy titokzatos tündérével. És elgondolkozott: mióta tanyázik itt, és mikor, ki fedezte föl, hogy itt bújkál? Ki volt az első, akivel szóba állt? Talán akkor is itt játszadozott már, amikor mammutfalkák talpai alatt recsegtek az erdő kidöntött fái. Vagy ugyanakkor született, amikor a kurtaksa? Szegény kis tündér, alázatos, engedelmes, fáradhatatlan kis szolgálólány, aki a világ minden nyelvén beszél! Hol tanulta, hol járt iskolába? Hol van? A völgyben? A túlsó hegy ormán? Vagy azon a bíborvörös kis felhőfoszlányon lovagol. A költő kitárta két karját, mintha az egész világot meg akarná ölelni; pedig csak a visszhangot szerette volna két ölelő karjába befogadni és homlokon csókolni, mint egy szegény kis gyereket. Szólni szeretett volna hozzá, beszélni vele... öregember volt a költő, és sohasem beszélt még visszhanggal, sohasem kiáltott oda neki se butaságot, se bölcseséget, se olyan szép szót, amilyet szeretők mondogatnak egymásnak csókolózás közben. Már nyílt is az ajka. — de aztán elröstellte magát és továbbment. A harmadik lépés után azonban megállt. Nem tudott ellenállni a csábításnak. Megpróbálja ... odakiált valamit a visszhangnak. Valami szépet, nagyon szépet... amit előtte soha senki még és utána sem fog soha. Ami kettejük örök titka marad... a visszhangé meg az övé. Óvatosan körülnézett, és amikor meggyőződött arról, hogy még mindig egyedül van, a völgy felé fordult, nagyot lélegzett, és teli tüdővel elkiáltotta magát: — Ha! Maga is megijedt tőle, akkorát kiáltott. Igaz ugyan, hogy nem ezt akarta kiáltani... de mást is hiába kiáltott volna. Hiába, mert a kiáltás után rettenetes csönd támadt... a visszhang nem felelt. A visszhang csak hivatalos helyiségében felelt, ott, ahol ki van írva: -Echo«. A költő lehorgasztotta a fejét, és roggyanó térddel, megtörtén hazafelé indult. Észébe jutott egész élete, életének sok millió kudarca és tévedése. Egyszerre megértette, miért áll itt kopottan, öregen, szegényen, betegen, olcsó kis fürdőhelyen, alacsony hegyen, ügyvédek, nevelőnők és szöges cipőjű áltúristák világában, messze a ragyogó élettől, a pénztől, a dicsőségtől: fontoskodó volt, amikor játékosnak kellett volna lennie, szobrot' mímelt, amikor embernek kellett volna lennie, mindig erős akart lenni, és sohasem tudott ellentállni a csábításnak, sohasem azt tette, amit kellett volna, és mindig megbánta azt, amit nem tett, mindig mást mondott, mint amit akart, sohasem ott szólt, ahol kellett volna, mindig ott kiabált, ahol senki sem hallotta, és mindig ott kereste a visszhangot, ahol senki sem felelt neki. • • • Rátkay Márton Brunszvik Teréz 100 éve hunyt el Brunszvik Teréz grófnő, a magyarországi óvódaügy úttörője. 1828-ban Budán megalapította az első óvódát, s lelkesen hirdette a nőnevelés jelentőségét. A -halhatatlan kedves«, akihez Beethoven híres levelét írta, nemes lelkű, vasakaratú, modern gondolkodású nő volt, méltó arra, hogy a nagy magyar asszonyok között elfoglalja az őt megillető helyet. Naplójából idézünk néhány részletet:-... Hű maradtam ahhoz az eszmémhez — írja Brunszvik Teréz —, hogy a Magyarországon évente születő 250 000 gyermek korán kezdett nevelésével (nemcsak tanításával) a hazának a legüdvösebb szolgálatot tehetem, — (ha ugyanis általánossá tesszük az óvó-rendszert) és az iskolák számát a legnagyobb erőfeszítés árán fokozzuk. A. jó Isten csodálatos módon megsegített abban az óriási erőfeszítésben, amit a közömbös polgárság, a még közömbösebb arisztokrácia és a pénzes emberek támogatósának megnyerése végett kifejtettem ... Ma már magam sem tudom megérteni, hogyan tudtam annyi erkölcsi s testi erőt kifejteni... ...Ha az ország elég erős lett volna, hogy a Teremtő adományát megbecsülje, ötven év beteltével mi lettünk volna a földkerekség legműveltebb népe. Nem börtön és kórház kell, hanem lehetőség arra, hogy a nép ne pusztuljon el a tudatlanság és az alávalóság mocsarában. Eladtam ezüstöt, ékszert, kocsit, lovat, bútort s mindent, amire nem volt szorosan szükségem, és odaadtam 10 000 forintnyi kelengye-pénzemet... Amit gondoltam, tettem és megvalósítottam, az nem volt érdem, hanem belső ösztön, amelynek nem tudtam és nem akartam ellenállni...« Weiner Leóra, zenei életünk -nopy öregjé«-re, mint századunk egyik legkiválóbb magyar zeneművészére emlékezünk. Több mint öt évtizedes művészi munkássága a magyar zenekultúra odaadó, fáradhatatlan szolgálatában telt el. A magyar zenei életnek alig van olyan tagja, aki közvetve vagy közvetlenül ne Weiner Leó tanítványa volna, aki ne neki köszönhetné az elhatározó, sokszor egész életre szóló indítást, ösztönzést, útmutatást és tanácsot. Egész muzsikus tevékenysége elválaszthatatlan része annak a nagyszabású erőfeszítésnek, amely hazánk zenekultúráját kiemelte a századforduló szinte parlagi elmaradottságából és felsorakoztatta a zenei haladás első vonalába. Nincs muzsikájában zavaró vagy homályos elem, kristálytiszta harmóniába csendül az alkotó minden gondolata. Ha van muzsika, ami az élet szeretetére tanít, Weiner Leó művei ilyenek. Emléke ott él humanizmussal teli alkotásaiban és a művészi szépre oly fogékony népünk szívében. Weiner Leó • • • Pattantyús Á. Géza Pattantyús Á. Géza, a Budapesti Műszaki Egyetem neves professzora halálával öt esztendeje nagy veszteség érte a magyar tudományos és műszaki életet, a mérnökképzés és nevelés ügyét. Különös gonddal és szeretettel oktatta a fiatal mérnököket. Egyik ismert könyvében, a Gépek üzemtanában irta: -Legyen ez a könyv útjelző arra is, hogy a mérnöki pályára lépő ifjak a technika öncélúsága helyett a gépek igaz rendeltetésére, az emberi kultúra fejlesztésének feladatára figyelmeztesse, és ezzel a mérnököt igaz hivatására emlékeztesse.« Mindig azt hangoztatta, hogy -az emberi tudomány legfőbb célja: maga az ember«, s hogy az ipari termelés végső célját csak alapos műszaki és gazdaságtudományi ismeretekkel párosult szociális érzékkel lehet megvalósítani. Basilides Mária 15 esztendeje költözött el az élők sorából Basilides Mária, Operaházunk egyik legfőbb büszkesége. A nagyok között is egyike volt azoknak a kiválasztottaknak, akik csodálatos teljességgel tudták betölteni hivatásukat, akik o művészi élet belső és külső küzdelmein, megpróbáltatásain keresztül eljutottak a beteljesülés boldogító harmóniájához. Basilides Mária éneke zenei világműveltséget árasztott ránk, és ez egyben gyökeresen magyar műveltség is volt. Magyar műveltség annak a Bartók Bélának és Kodály Zoltánnak szellemében, akiknek nem volt törhetetlenebb hitű, hívebb és hivatottabb apostola Basilides Máriánál. Basilides Mária a művészetében rejlő kincsek birtokában hitt a magyar zenekultúrában, hitte, hogy ez a zenekultúra, ha nem hagyják árván, ha dolgoznak érte, éppolyan nagy lehet, mint a legkülönb ikülföldi zenekultúrák. Egyike volt azoknak az előadóművészeknek, akik nemcsak operai és zenei életünknek, hanem az egész magyar életnek áldásos formáló erői voltak. A magyar színészet hőskorába kell visszamennünk, hogy párjára találjunk. Elérte a legnagyobbat, alakja eszmei magasságokba emelkedett. Heltai Jénő t A magyar színművészet kegyelettel őrzi Rátkay Márton emlékét. Ebből a kivételes tehetségű művészből idős korában is öröm és derű, fiatalos lelkesedés és művészi hit áradt. Jóleső, boldog légkört teremtett maga körül, mert ő maga is boldog volt. Boldoggá tette az új világ, amelyben dolgozhatott, a megbecsülés, amellyel körülvették. Ha a felszabadulás előtt halt volna meg, úgy a színháztörténet csupán jeles komikusnak méltatja. A felszabadulás hozta a nem várt meglepetést, egész sor klasszikus szerep új fogalmazását. Aki látta alakításait a Fösvény címszerepében, a Tartuff-ben, a Revizorban, nem felejti el Meghalt Szántó György, a mai irodalom egyik jelentős és népszerű képviselője, aki az első világháború Idején szerzett súlyos sebesülése következtében megvakult. Legnagyobb sikerét Stradivari című regényével aratta, amelyet több nyelvre is lefordítottak. Halálával nagy veszteség érte a magyar Rátkay Márton művészetét. irodalmat.
