Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)

1961-10-01 / 19. szám

Levelek fék ősznek előttem, kérdések, amelyeket némelyek jóindulattal, mások bizonyos kétkedő hangsúllyal szegeznek nekünk. Az egyetemi felvételekről van szó. Elárulom, a jószándékú érdeklődés és a kissé csípősen kérdőre vonó hang egyaránt jól esik, mert valamit ki nem mondottan is magában rejt: azt tudniillik, hogy a kérdezők tudják, elismerik, nem is vitatják, hogy népi demokráciánkban a tanuláshoz mindenkinek joga, s egyénileg módja van. Nos hát — teszik fel a kérdést —, ha joga és módja van mindenkinek — miért nem vesznek fel mindentöt?

Igyekszem felelni rá, bár a kézenfekvő szakszerű válasz helyett hamarjában valami játékos vízió jelenik meg előttem: egy forrás, amelyből régen csak a kiváltságosak ihattak, de aztán az éltető nedű a népé lett, mindenkié. Meg is akarta ízlelni mindenki a csodálatos forrást, sőt, már fürdeni, lubickolni kívánnak benne... S miért ne? Joguk van a kortyolgatáshoz, és a lubickoláshoz is, csak éppen kevés a csap, amelyen át a forrásvíz csordogál, csatornák hálózatát, medencék rendszerét kell kiépíteni.

Am a kissé álmatag és lírai válasz után nézzük meg tárgyilagosan a tényeket. Miről van szó? Hogy az egyetemekre nem vesznek fel mindenkit, aki felvételre jelentkezik. Igaz ez? Igaz. Valóságos probléma ez? Igen.

De vajon mit mutat ez a probléma?

A szocializmus, a kultúrforradalom kitárta a kaput, de — meglehet, ez paradox

tréfának tűnik — a kapu tágabb, mint az épület. Akik nem élnek itt, talán nehezen is értik meg a dolgot. Hiszen még mi is emlékszünk rá, hogy tőkés viszonyok között az életszükségletek kielégítésének bizonyos sorrendje, anyagi lehetőségektől függő sorrendje volt: az első helyen állt az élelem, azután következett a lakás, a ruházkodás, s csak legvégül, viszonylag szűk réteg számára a szórakozás és a tanulás. A mi viszonyaink között ezek a szükségletek nem egymás után, hanem egymás mellett jelentkeznék, s ha mégis van valamilyen sorrend, a kulturális szükséglet semmi esetre sem kerül a sor végére, egyszerűen azért, mert ennek a kielégítése nem jelent különös költséget. ^Gazdasági korlát nincs, a tanulni vágyóknál nem az anyagi helyzetük szabályozza, bekerülhetnek-e az egyetem falai közé, és éppen ebből fakad az a — ha szabad így mondani — megnyugtató zavar (mert nem megnyugtató-e, ha az anyagi keret nem szab határt?), hogy az egyetemre jelentkezők száma nagyobb, mint a felvehetők száma.

Erről a kérdésről lapunk március 15-i és június 15-i számában két cikket is közöltünk Ruffy Péter tollából. Nos, ha azok a cikkek megmutatták, hogy anyagi szempontból az egyetem elvégzése nem okoz gondot, nézzünk szembe a kérdés másik oldalával, vizsgáljuk meg mi az. ami ma is probléma.

Iparunk, mezőgazdaságunk nagyarányú fejlődésének eredményeként a műszakiak és mezőgazdászok

száma a felszabadulás előttihez képest kilencszeresre, illetve ötszörösre nőtt. Mit jelent ez? Azt, hogy egyszerűen képtelenség felvenni minden jelentkezőt. Nem rendelkezünk megfelelő számú tanerővel^ elegendő tanteremmel és kellő menynyiségű korszerű felszereléssel. Talán nem gondoskodtunk a tárgyi felté- Felékről? De hiszen a felszabadulás óta többet haladtunk előre ezen a téren, mint a kapitalizmusban a megelőző évszázad alatt. Több mint két és félszeresére növeltük a tanszemélyzetet. Űj intézményeket létesítettünk, Miskolcon Nehézipari, Veszprémben Vegyipari Egyetem épült. Külön agrártudományi egyetem, majd önálló állatorvosi, erdömémöki, kertészeti, szőlészeti főiskola, illetve akadémia alakult.

Gyors ütemben folyt hát a feltételek kiépítése, a kapuk megnyitása után a falak kitágítása is, s gyors, talán nagyon is gyors ütemben a hallgatók létszámának növelése. Meg kell mondanunk, hogy 1953-ig több hallgatót vettek fel, mint 1954 óta. Volt azokban az években bizonyos mohóság, a sokáig tartó szellemi nélkülözés után a gátak felszakadására jellemző bizonyos mértékitelenség, amely a felvételi vizsgák lazább légkörében nyilvánult meg, s később persze abban, hogy a szakterületén nem minden egyetemi végzettségű állta meg a helyét. Azóta az egyensúly helyreállt, a mértéktelenség helyébe mérlegelés lépett, s a magasabb számbeli igénnyel magasabb színvonal-igény párosult.

A Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem

A színvonal és a létszámkérdés természetesen szorosan összefügg. Minthogy a befogadóképesség nem nő olyan gyorsan, mint a jelentkezők tömege, nyilvánvalóan továbbra is_ korlátozásra van szükség. A korlátozás módja a felvételi vizsgákon alkalmazott szigorúság, amely egyetlen szempontot tart szem előtt: a jelentkező tudását, képességét, rátermettségét.

Tisztában vagyunk vele, hogy a vizsgán való egyszeri szereplés, az izgalom és egyéb zavaró mozzanatok folytán, bizonyos hibalehetőséget rejt magában. Tehát ezzel nem is tekintjük megoldottnak a problémát. Egyfelől új, jobb módszerek kidolgozásával javítjuk a vizsgafeltételeket, másfelől tovább bővítjük a férőhelyeket, s végül egyes karokon úgynevezett előfelvételi módszert alkalmazunk. Ez azt jeleníti, hogy 0 jól vizsgázott létszámfelettiek egy évvel később kerülnek sorra, s a közbeeső évet üzemi gyakorlatra használják.

Abból a bizonyos forrásból pedig máris mindenki ihat. Hiszen a rendes nappali egyetemen kívül a felsőoktatás sok más formála létezik, s a kultúra, a tanulás nálunk csakugyan mindenki számára hozzáférhető. Az esti és levelező tagozatok létrehozása révén, azok a gazdasági élet különböző területein fontos munkakört betöltő dolgozók részesülhetnek felsőfokú oktatásban, akiknek ez régebben, önhibájukon kívül, nem állt módjukban. A szabadegyetemre, a legkülönbözőbb szakokra, — a természettudományoktól a nyelvekig — bárki jelentkezhet. Tehát a forrás, a tudás forrása mindenkié. »Igaz álom, merész álom, hol megnő az álom mezője...« írta Ady és azóta csak annyi történt, hogy az álom már nem merész, sőt nem is álom többé, hiszen a mező kitárult előttünk és fokozatosan növeljük, szélesítjük Is. Hogy még mindig nem elég nagy, hogy még mindig, van aki kiszorul? S hogy emiatt, olykor szemrehányást kapunk a távolból és magunk is elégedetlenek vagyunk? Nos van az elégedetlenségnek egy bizonyos fajtája, bizonyos pezsdítő elégedetlenség és egészséges türelmetlenség, amely további alkotó-munkára ösztönöz. Ezért csak ösztökéljenek távolban élő barátaink és csak kérjük számon magunkról is, amit még el kell végeznünk: nyíltan és derűsén vállalunk továbbra is mindent, ami a béke, a tudás, a jólét nevében még építésre vár.

SOÓS MAGDA

ijg

*.

W.

*•*

!*i

■*

s

Sj

8*

MLAlKoZÓJAr

Azt o szép fekete asszonyt, akinek fogorvosi rendelőjét Montevxdeóban Dra. M. Teresa Czimmer de Navay néven hirdeti a tábla, itt a Gellért Szálló emeleti nagyszalonjában mindenki csak Terikének szólítja. így hívja 6t Nikii Ádám, a paksi Vörös Csillag Termelőszövetkezet nyugdíjas szíjgyártója. így köszöntötte Molnár Lajos, az óbudai hajógyár munkása, így Magyar István kőműves, az ősz hajú Forgács bácsi, vagy akár Süveges Aladár lakatost is említhetjük: Terikének, kislányomnak titulálták mindannyian. Pedig megnőtt már — ha uruguayi honfitársainknak ez nem is tűnt fel, annál inkább szembeötlőit az itthoniaknak. örültünk, hogy megismertük férjét is, és a hat éves szőke kis Cyntiát, az 6 társaságukban jött el szüleihez és testvéréhez látogatóba Budapestre, akiket több mint tíz éve nem látott.

A nagy család tagjai Tériké és az XJruguayból 10—12 évvel ezelőtt hazatelepedett magyar honfitársak, a Magyarok Világszövetsége meghívására a Gellért Szálló nagyszalonjában találkoztak...

Nem véletlenül írtuk: »o nagy család«. Egyikük említette, hogy bár nem vérségi kapcsolat fűzi össze őket, de a kötelék legalább olyan szoros. Mert eggyé kovácsolódott sok magyar család sorsa, mindaz oké, akik a húszas évek

A több mint tíz év óta visszatelepedett Uruguay-i magyarok egy csoportja, akik a Magyarok VUágszOvetsége meghívására a Gellért Szállóba Jóttek Össze baráti beszélgetésre. Balról a második: Ermlnda Ferrari, Marosi Kornél uruguayi születésű felesége

végén, a nagy munkanélküliség idején keltek útra. Sokan keresték a boldogulást, a jobb életfeltételeket — s akinek akkor — tizenhatezer kilométer távolságban — nem sikerült, — évtizedek után megtalálta itthon. Ahogy Tériké 12 évvel ezelőtt hazatért édesapja, a hatvanéves Czimmer József, a Vörös Csillag Traktorgyár tanműhely-vezetője, édesanyja és András öccse is megtalálták... és a többiek is... örülünk ennek. És reméljük, hogy az Uruguayban élő magyar honfitársak szintén gyökeret eresztenek és boldogulnak.

Egy másik asztalnál a receptekről beszélgetnek ... Mappámé meséli az »aszádó«-ról: **Amikor a vejem először kóstolta, csettintett a nyelvével: »Mama, ez finom!«

A műkedvelő gárdáról sok derűs élményt őriznek, felidézik kedves esték emlékeit. Vitatkoznak: *Mi is volt arra a buszunkra írva, tudjátok, aimivel a gyerekeket vittük az iskolába?« »Magyar Munkásgyermek Iskola« — emlékszik egy régen hazatért honfitárs.

Tériké alig győz felelni... A barnapiros arcú Törköly Józseftől (ki hinné, hogy valamikor vészes vérszegénységben szenvedett), a pergő, magyarbeszédű, temperamentumos Erminda Ferrari-ig, Marosi Kornél féleségéig, asztaltól asztalig vonják a baráti karok.

Tériké kérdez, kérdez... El kell mesélnie majd otthon, hogyan élnek a barátok itthon...

Aztán búcsúznunk kell: Dra. M. Teresa Czimmer de Navay színházba siet. Hernádi Magda

Czimmer Józaefné, Andor Navay, a kis CynUa, Teresa Navay, Czimmer József, Czimmer Andráané és Teresa Öccse, Czimmer András a GeUértben (Bohanek Miklós felvételei)

4