Hirek a Magyar Népi Demokráciából, 1954 (7. évfolyam, 3-52. szám)
1954-12-25 / 52. szám
10 Hírek a magyar népi demokráciából dat. Emberfelettire vállakoztak. Közben a jégzajlás az állványok egyrészét elvitte, s már-már úgy látszott, hogy a nagy erőfeszítés nem hozza meg gyümölcsét. Ez a tudat még nagyobb munkára ösztönözte, serkentette a munkásokat, s valóban azt mondhatni: csodát műveltek. — Megépült a Kossuth-híd, aztán megépült a Szabadság-liid, s a többi Duna-híd. Újból összekötik Pestet és Budát. A hidak azonban — amelyeket a barbarizmus döntött le, s amelyeket a magyar nép hatalmas alkotóvágya, a magyar nép lelkesedése hősiesen épített újjá — figyelmeztetnek. Figyelmeztetnek arra, hogy le kell fogni a német militarizmus kezét, nehogy megint életünket, országunkat pusztíthassa. Dr. Beresztóczy Miklós esztergomi érseki helynök: ellmáífye, vagyak a ifimet militaóizm otiuak Családom apai ága 250 évvel ezelőtt Elzászból idetelepült német törzsből hajtott ki. Tehát a német szellemmel szemben nem viseltetem eleve ellenségesen. Csodálattal tudok adózni Goethe, Schiller költészetének, Wagner muzsikájának és például a magam hivatása területén eszményképem a családilag is rokon néhai hatalmas dogmatudós: Bartmann profeszszor. És szeretem a kedélyes bajor népet, a gyönyörű Rajna-völgyet, a kölni dóm kőcsipkébe faragott imádságát, a német kultúrát. Az első világháború idején még gyerek voltam, akkor még Niemöllerért, a tengeralattjáróparancsnokért lelkesedtem úgy, mint most ugyanazon Niemöllerért a békeharcban, atyai barátomért. Az első nagy kiábrándulásom akkor történt, amikor Veesenmayer követtől levél érkezett Esztergomba, amit én bontottam fel és vittem Serédi prímáshoz. Ebben a levélben a német követ 120 egyházmegyei iskolánknak azonnali német irányítás alá való helyezését követelte. Azután a másik, amikor budapesti lakásomra felszökött legjobban becsült volt tanárom, mellén sárga csillaggal és segítséget kért. A hamis iratok és pápai menlevél azonban nem mentette meg, s mint egykori őszinte jótevőmet gyászolhattam meg nemsokára. Ezt követte a Budán átvészelt hosszú ostrom a hidrobbantásokkal, a sashegyi árokásásokkal, a magyarokkal szemben durva és kíméletlen SS-legényekkel. Azt hittem akkor, hogy az emberi szellem dekadenciájának legalját láttam. De utána jártam Auschwitzban, Varsóban, Teresinben, Lidicén és ina is borzadva gondolok arra, hogy mivé lehet az ember, ha magát Übermenschnek képzeli és minden más népet, országot csak hordaléknak, rabszolgának. Ott, az auschwitzi gázkamrában és a lidicei véres romokon fogadtam meg. hogy minden erőmmel, utolsó leheletemig küzdeni fogok a gőgjében eszét, emberi méltóságát vesztő német fajimádat és imperializmus ellen. Nem kiáltani, hanem szinte emberfeletti hangon ordítani szeretném: nem akarom hallani újra a Deutschland über allest, a német katonacsizma csikorgását magyar halottak csontjain, a Heil-üvöltést; nem akarok újra rohanva átszaladni hídjainkon az ekrazit-dobozok mellett; nem akarom újra rejteni a Gestapo-kopók elől szeretteimet, s ha már szűkebb családomból vagy húszán, honfitársaim közül oly sokszázezren és embertársaim közül annyi millióan pusztultak el a német imperializmus okozta őrült vérontásban, többé soha-soha háborút! Ezért vagyok olyan elkeseredett ellensége a német remilitarizálásnak ugyanakkor, amikor olyan atyafiságos barátsággal érzek a józan német nép iránt és olyan mély örömmel tudom élvezni az alkotó német szellem versbe, kőbe, zenébe, technikába öntött csodás gondolatait.
