Hirek a Magyar Népi Demokráciából, 1954 (7. évfolyam, 3-52. szám)

1954-11-27 / 48. szám

Hírek a magyar népi demokráciából

nagyon jó orvos volt, derék embel1, azt még kell mondanom, s itt is inkább az akkori nemtörődöm közigazgatási szellem játszott közre, amely nem tekintette feladatának a felvilágosítást, a megelőzést.

Csenevész apróságot emelt be karján az anyja. Kis, görbülő arca már lilás-feketés volt, testecskéje vonaglott, rángatózott.

— Meg van keresztelve? — kérdezte rögtön az orvos.

— Tegnapelőtt kereszteltük.

— Trágyalében!

A fiatal anya nem válaszolt, tekintetét lesütötte:

— Hányszor fogatták meg benne?

— Nem én ... a nagyanyja . . . hogy szerencsés legyen.

*

Vagy, amit a halottkémlésről tudok, hiszen ez is hatósági funkció, ma is a tanácshoz tartozik.

Az egész járásban ismeretes volt a kunszentmiklósi hivatalos orvos parancsa:

— „A halott jöjjön be!“

A Rákosi Művekben dolgozó Kuszenda Margit elhúnyt édesanyját is így kellett beszállítani hozzá Kis-Soltról, a gróf Nemessy-ur adatom pusztájáról,

ahol cselédsorban meghalt. (Bezzeg, ha földbirtokos vagy annak hozzátartozója halt meg valahol, ahhoz kiment, ha mégoly távolra is, a gazdag halotti torokra meg egyenesen loholt.) Épp jött nagy, vidám társasággal, felszegett, vérbő fejjel a Kaszinóból. És ott az utcán, a

szekér hágcsójára felszökkenve, emeltette fel a koporsófedelet.

Ám nehogy ilyen komor legyen múltbeli közigazgatásunkról az utolsó szavam, cikkem végére egy „vidám“ emlékemet tartogattam.

Amikor én a harmincas években itt Pesten megnősültem, egy nagyon „joviális“ anyakönyvvezetőhöz kerültünk. Szép, széles, nemzetiszínű szalag volt mellén átvetve, igazán ünnepélyes pillanat volt hát, amikor nevünk aláírásával megpecsételtük házasságkötésünket. Ezután azt mondta nekem, hogy menjek át a szomszéd szobába és fizessem ott be az illetéket. Át is mentem, és csak később tudtam meg, hogy ő ezalatt a feleségemnek, az alig kétperces asszonykának azt az ajánlatot tette: „ha a férje elhanyagolná, keresse őt fel Géza-utcai lakásán, családja egész nyáron lent van a Balaton mellett, s ő csak hét végén szokott hozzájuk lemenni“ — közben pedánsan igazgatott egyet a vállán megcsúszott piros-fehér-zöld szalagon. Egy hét múlva pedig egy nyilatkozatot olvastunk tőle a Színházi Életben — ott is nemzetiszínű átalvetővel volt lefényképezve — gyönyörű, nemes hivatásáról, s a házasság szentségéről. . .

... Hát így volt ez. Születés, halál, szerelem . . . mindenen rajta hagyták nyomukat az urak. Jó, ha gondolunk erre most, amikor magunk közül választhatunk arra érdemeseket, ügyeink intézésére.