Hirek a Magyar Népi Demokráciából, 1953 (6. évfolyam, 11-51. szám)
1953-12-19 / 51. szám
12 Hírek a magyar népi demokráciából MÁSFAJTA AKADÁLY Vagy tizenöt éve lehetett. Vasárnap délelőtt volt. Levélhuüajtó, őszi, bágyadt napos délelőtt. Amolyan minden lében kanál kisdiák voltam, s ezen a vasárnapon elhatároztam: megnézem magamnak, milyen is egy könyvtár. No, de ha könyvtár kell, mi sem természetesebb, mint hogy a legnagyobbat választottam ki, a Széchenyit. Odamentem volna, s nem rajtam, csak egy nagybajuszú emberen múlt, hogy mindössze a ruhatárig jutottam e'l. Az történt ugyanis, hogy gyerekeknek csak szülői vagy más felnőtt felügyeletével lehetett a könyvtárba lépni. Az ám. De honnan vegyek én hamarjában egy felnőttet, mikor minden tíz percben szállingózott be egy-egy olvasó. Aztán nem mindenki volt hajlandó felelősséget vállalni értem. Vizsla pillantásomra, esdö tekintetemre mégis csak hajtott valaki. „Gyere fiam“ — húzott a ruhatár elé. Mi tarthat vissza ezek után a „szentélybe“ való belépéstől. Mi? Megint csak a ruhatáros. „Tíz fillér“ — jelentette ki zordul — a napijegy. Nem tudom, akart-e adni pénzt pártfogóm, vagy sem, mert én akkor már kioldalogtam a könyvtárból. Azt tudom, hogy nálam egy fillér sem volt. # Mindez azért jutott az eszembe, mert az elmúlt vasárnap délelőtt megint a Széchenyi-könyvtárban voltam. Az idő is arra a tizenöt év előttire hasonlított, a helyzet pedig annyiból, hogy megint nem jutottam be. Már ugyan megnőttem felnőtt nagyságúra, belépőjegyem is volt, csak éppen hely nem akadt. Helyette kis kartoncédulákat kaptak a türelmesek, rajta egy sorszámmal. Ha valaki majd kijön, a sorszámmal rendelkező juthat be a helyére. Pedig nem is olyan kicsiny ez a könyvtár. Néhány éve külön folyóiratolvasót nyitottak és vagy féléve avatták fel a kutató-olvasót a tudósok számára. Aztán a könyvolvasókat is kibővítették, amennyire csak lehetett. Csak hát... a könyvtár nem tud lépést tartani a tanulnivágyók számával. Amikor Magyarországon annyi ember lett a könyv barátja .. . * Tizenöt év után ismét nem tudtam bejutni a könyvtárba. Ezer \sze-' lencse, hogy sütött a nap, és követve sokak példáját, a Múzeum-kert egyik padján kezdtem olvasgatni. Milyen jó, ha az ember nemcsak a derűs idő miatt nem haragszik, hogy kimaradt a könyvtárból. . . Milyen jó, ha már annak is örülünk, hogy mások tanulnak, És ennyien! , ,, (Esti Budapest)
