Hirek a Magyar Népi Demokráciából, 1953 (6. évfolyam, 11-51. szám)
1953-10-03 / 40. szám
24 Hírek a magyar népi demokráciából Lackner Kristóf rézöntő volt a város Lírája és hadvezére az 1600-as évek elején, amikor a soproni kőművesek nagy zöldszínű ásványkövet sulykoltak be az Előkapu padlójába.. Akkoriban, ha —■ az ország bármely vidékén — valaki azzal az állítással áinítgatta ismerőseit, hogy ő bizony járt Sopronban, valaki mindig felfülelt és megkérdezte: „Hát aztán látta-e a soproni zöld követ? ... és ha látta, hát hol látta és milyen volt? ...“ A hírneves zöld kő most a városi múzeum üvegszekrényében pihen. Szomszédai, a 2300 évvel ezelőtti első kelta település agyagedényei, a római légiók bronzfegyverei, az avarok vasékszerei és a honfoglaló magyarok vas-, agyag- és bronzeszközei — a régmúlt idők maradványai, Sopront ma már nem erről a zöld kőről lehet megismerni, hanem az évszázados műemlékházak között fejlődő ipari üzemeiről, az országihíres löveri üdülőiről, sok iskolájáról, amelynek padjaiban, tanult annakidején Berzsenyi Dániel, Petőfi Sándor, Liszt Ferenc, Rákosi Mátyás. Sopron városának történelmi talaján egyre gazdagabban virágzik a mai emberek új élete. A felhőkbe nyúló Alpok keleti lábánál, a sárguló lombokkal borított, kilátókkal ékes Lövérek csúcsaival egymagasságban emelkedik SoprQü keleti részén a Kuruc-domb, a labancokat üldöző Vak Bottyán seregeinek egykori tanyája. Tetején, egy hatalmas régi épülettömb közepén, ijesztően magas, mégis jámbor külsejű, gombafejű építmény őrködik a város felelt. Szélmalom volt [valamikor. Az idők folyamán azonban a gőz hasznosabb erőnek bizonyult a szélnél és a malomból az első világháború alatt honvédkaszárnya, majd lakóház lett. A malmot koszorúzó öreg háztömb ablakai a felhők mögött el-eltűnő nap fényétől pislogva bámulják az ősi várost. Az egyik ablak mögött fiatal, feketehajú ember áll: Horváth Jenő selyemgyári textiltechnikus. Lakása ablakából nézi a várost. 1948. óta nap-nap után innen „ellenőrizni“ a város fejlődését, amellyel együtt fejlődött a saját élete is. Valamikor ingyen tanuló volt a pamutgyárban, aztán segédmunkás. Családfenntartó 35 filléres órabérért. Feleségével együtt most 2500 forintot keres havonta és a Balfi-uteai omladozó egykzoba helyett ebből a szépen berendezett összkomfortból nézi városát. A maloniház e lakójának szeme előtt nőtt ki a földből a selyemgyár fedett tornacsarnoka és gyermekotthona is. Amikor arra tekint, mindig elmosolyodik: két gyermeke játszik az otthonban és az asszony is ott munkálkodik az üzemben, ahol minden ötödik dolgozó sztahanovista. A belváros kanyargós, szűk utcáiban csak itt-ott tör fényes csíkot a délelőtti napsugár. Ölelkeznek ott a régi házak, egymásba olvadnak, tömörré, mint valami erőd. A város szélén ritkulnak a házak. Gyárkémények törnek a magosba, az iparosődás jelzőoszlopai. Valami csodálatos, harmonikus egységbe olvad az egész kép.
