Magyar Hiradó, 1978. január-június (70. évfolyam, 2-17. szám)
1978-02-02 / 5. szám
8 OLDAL MAGYAR HÍRADÓ ÁLOMPUSZTA - NEM PUSZTA ÁLOM írta: HALÁSZ PÉTER Elrobog mellettem pokoli robajjal, fekete füstöt okádva egy hatalmas, pótkocsis teherautó az utcán és előttem egyszerre, váratlanul megjelenik: a puszta. Miféle képzet — társítás ez, nem könnyű megmagyarázni, valószínűleg nem más, mint menekülésvágy. A városi lármából, nyüzsgésből, járművek, emberek zűrzavarából a messzi puszta világa után, amely alkalmasint már csak eszmei puszta, nem a valóságban, de a képzelet- Haláss Péter nek valamilyen rejtélyes régiójában. De azért mint a fantáziának efféle jelenségei ez is a valóságban gyökerezik. Nemcsak úgy általában ,,a puszta” jelenik meg előttem, de a Tolna megyei Pusztafácánkert, ahol egy nagybátyám vezette az uradalom szeszgyárait és ahol kisdiák koromban két nyarat is töltöttem. Emlékszem arra a napra, amelyen a nagybátyám bevitt magával a pusztából 28 kilométerre lévő Szekszárdra. Valamilyen ügyes-bajos elintéznivalója lehetett a pénzügyőrségen. Akkor voltam életemben először és utoljára Szekszárdon, s van már ennek vagy 45 esztendeje, a nyugodt, csöndes mezővároska azonban máig élénken él az emlékezetemben. Olyannyira, hogy amikor először jártam Washingtonban 20 esztendővel ezelőtt, rejtélyes módon Szekszárd jutott róla eszembe. Talán azért, mert mindkét városban halványszürkék a házfalak, világos-szinű városok, Szekszárd és Washington is. Elismerem, hogy bizarr dolog a két várost együtt említeni de vannak az életben ilyen furcsaságok és hitem reá, hogy Szekszárd és Washington hasonlítanak egymásra. Washingtonnak is van valamelyes mezőváros jellege és az sem tagadható, hogy hangulatában, légkörében provinciális egy kissé. Megyünk nagybátyámmal az egyik széles szekszárdi utcán, a leánygimnáziumból akkor áramlanak ki a diáklányok, fehér blúz, sötétkék rakott szoknya, hangosak, fiatalok, boldogok... A nagybátyámnak egyszerre csak földbe gyökerezik a lába és rámered az egyik kislányra. Az futva visszanéz, egy kis hűvös csodálkozással, de már el is suhan a többivel, repül utána a szőke copfja. Nagybátyám szótlanul lépdel tovább, én mellette, néhány perccel később azt mondja: — Azt hittem, hogy Judit. — Ki az a Judit? — Kérdeztem tőle. — Egy kislány — felelte csöndesen — akinek valaha udvaroltam Nyíregyházán. Azt hittem, hogy ő az. Egy pillanatra tökéletesen elfelejtettem, hogy közben elmúlt 45 esztendő és ma már Judith — legalább 60 éves. Szavamra mondom neked, azt hittem ő az. Érdekes, hogy én ezt sohasem felejtettem el. Nemigen lehettem akkor több tiz esztendősnél, de megértettem a furcsa káprázatot, ami nagybátyámmal játszott. Arra is emlékszem, hogy egy korareggel fácánkerti házának gyümölcsöskertjében sétálva egyszerre csak körülmutatott és azt mondta nekem: — Neked adom az összes madarakat és az összes fákat. Ezen nevetnem kellett: micsoda nagylelkűség. De aztán később elkomolyodtam. Miért ne adhatná nekem a madarakat és a fákat? Ezen a világon és ebben az életben minden magántulajdon csak átmeneti. Minden adomány értékállandósága vitatható. Miért ne adhatná nekem a fákat és a madarakat? Köszönöm, igyekszem majd jól gazdálkodni velük. Azóta sem bántottam egyetlen madarat se, egyetlen fát se, még nevem kezdőbetűit sem véstem fatörzsbe és mindig rosszallást érzek, ha tetovált fát látok, bevésett nevet, kezdőbetűket, még akkor sem enyhülök meg, ha nyíllal átszűrt szivet. Aki szeret, annak még kevésbé illik élő fába vésnie érzelmeit. Aztán eszembe jut az is, hogy egy napon magam köré gyűjtöttem a pusztai gyerekeket, legalább húszat és felolvastam nekik egy fejezetet Verne Gyula regényéből, az ,,Észak Dél ellen”ből, A SZEMTANÚ JELENTÉSE III. 1978, január 6, péntek... aranybetűs nap a magyar Szent Korona ezeréves misztikában, hősi és véres epizódokban bővelkedő, színes romantikus izgalmas históriájában. A történelemkönyvekben fel lesz jegyezve, hogy ezen a napon James Earl Carter Jr., az Egyesült Államok elnöke nevében egy Presidential Delegation 32 éves gondnokság után visszaadta Szent István Koronáját jogos tulajdonosának, a Magyar Népnek. „Néptől népnek”, mondotta Carter elnök. Küldöttségünk tagjai számára január 6 hétköznapiasan kezdődött, remek reggelivel a Duna Intercontinental elegáns félemeleti éttermében. Delegátus társammal, Charles Elemérrel megállapítottuk, hogy nincsen párja a pesti kiflinek és vizes zsemlének. Ezt a legjobb akarattal sem mondhattuk az óhazai kávéról. A hivatalos program délelőtt városnézést irt elő. Ezt elblicceltem és városnézés helyett lementem a Vörösmarty térre, majd végigsétáltam a Váci utcán. Könyveket szerettem volna vásárolni, nem tudtam, hogy a könyvüzletek leltározás miatt január 11-ig zárva vannak. Kirakatnézegetés közben rájöttem, hogy Magyarországon is alaposan felmentek az árak, miközben a dollár értéke éppen ottlétünk alatt lement 19 forintra. Egy átlagos minőségű férfiruha ára dollárra átszámítva 120—150 dollár, egy pár cipőé 40—50 dollár. Visszatérve szállodámba a portán összetalálkoztam Varga Jolánnal, a Magyarok Világszövetsége Amerikában is jólismert főtitkári asszisztensével, aki meghívott egy ebédre, amit dr. Bognár József professzor, a Világszövetség elnöke adott küldöttségünk magyar származású tagjai tiszteletére. Sajnos, időmből nem futotta. Egyébként Vargáné elmondotta, hogy a Világszövetség dr. Szabó Zoltán irányítása alatt eredményesen folytatja az óhaza és a kivándorlóit magyar tömegek közötti hídépítést. A hivatalos program l:15-kor ebéddel kezdődött az amerikai nagykövet budai villájában. Philip M. Kaiser nagykövet villája, Zűgligeti út 93, valamikor a magyar zeneóriás Hubai Jenő otthona volt. Kívülről amit éppen akkor olvastam és nagy hatással volt rám. Élményemet meg akartam osztani velük. A regény egyik főszereplőjét úgy hívják, hogy Texar. Fölolvasásomban az ő nevéig jutottam el, amikor az egyik tanyasi gyerek elkiáltotta magát: — tökszár! Erre aztán kirobbant belőlük a nevetés. Megrökönyödve, sértődötten meredtem rájuk. Nem is folytattam a felolvasást. Később aztán megértettem őket. Természetes volt, hogy a pusztai gyerekeknek Texarról a tökszár jutott eszükbe. Kár volt megsértődnöm. íróknak néha fölteszik a kérdést: hogyan, mitől, milyen hatásra jutnak eszükbe régi emberek, régi dolgok? Valószínű, hogy megfordítva történik. Az irók jutnak eszébe régi, régen eltávozott embereknek. S az irók aztán nem tehetnek egyebet, engedelmeskednek s fölidézik őket, másoknak, önmaguknak. kissé viharvert, belül a tágas szobák, termek amerikai fényűzéssel vannak bebútorozva. Az ajtóban Mrs. Kaiser, nagykövetünk rendkívül rokonszenves felesége üdvözölte a vendégeket. A nagykövet a Ferihegyi repülőtéren várta Párizsból Vance külügyminisztert. Koktél után még le sem ültünk az ebédhez, amikor megérkezett Cyrus Vance külügyminiszter és felesége a szokásosnál nagyobb „security” kísérettel. A külügyminiszter, Mrs. Vance és a kíséretükben lévő karrier diplomaták hamar összebarátkoztak küldöttségünk tagjaival. Az ebédről csak annyit, hogy az amerikai nagykövetnek kitűnő magyar szakácsa lehet. Délután 3 órakor elindultunk az Országházba küldetésünk céljának megvalósítására, a Szent Korona átadására. Mindannyian éreztük a várakozás feszültségét, mialatt autókaravánunk kígyóvonalban (Folytatás a 9. oldalon) Carter elnök első hosszabb tengerentúli utazása bizonyos politikai sikerekhez vezetett. Előnyösebb helyzetbe juttatta az elnököt és azokat az országokat is, amelyeket meglátogatott. Carter elnök segítette magát, mivel a televízió és a sajtó úgy mutatta be őt, mint aki fontos világügyekkel foglalkozott, holott ezen a téren nem volt tapasztalata és gyengének tartották. Carter segítséget adott Edward Gierek lengyel párttitkárnak, amikor 200 millió dolláros hitelt nyújtott a gazdaságilag nehéz helyzetben levő Lengyelországnak. Az elnök segített Desai indiai miniszterelnökön, amikor azt ajánlotta az indiai szavazóknak, hogy dobják le az elnyomás igáját és térjenek vissza a teljes szabadsághoz. Segítséget nyújtott Sadat elnöknek is azzal, hogy megszakitotta előre eltervezett útját és Egyiptomban találkozott Sadat elnökkel. Találkozásuk alkalmával a közel-keleti béke ügyében igyekeztek előbbre lépni. Franciaországban Carter találkozott Giscard D’Estaing elnökkel és két más mérsékelt párt vezetőjével, Francois Mitteranddal és Robert Fabre-ral. Valószínű, hogy koaliciót formálnak a növekvő kommunista veszéllyel szemben, és ez mind Giscard, mind Carter elnök szemében kedvező jövőt ígérne az országnak. Carter különösen elemében volt, amikor Lengyelországban sajtókonferenciát tartott; Indiában a parlament előtt beszélt és az Omaha Beach-nél elhunyt amerikai katonák hősiességét dicsérte.
