Magyar Hiradó, 1978. január-június (70. évfolyam, 2-17. szám)
1978-04-06 / 14. szám
MAGYAR HÍRADÓ 9. OLDAL REGGELI TÁNC írta: HALÁSZ PÉTER Halta Péter Sajnos meglehetősen hosszú ideje már annak, hogy szülővárosom, Budapest utcáit jártam, tehát ottani vonatkozásban nem vagyok tájékozott abban az ügyben, amit az elmúlt két évtized során New Yorkban, Londonban és Münchenben saját veszélyemre megtapasztaltam: ezeknek a városoknak a járdáin már csak a sakkjátszma lóugrás alakzatában lehet közlekedni, ha az ember nem akar minduntalan abba a... hogy-ismondjam... reggeli üzenetbe lépni, amelyet a ko/ánkelő és egészségügyi sétáikat már végzett kutyák hagytak számára a kövezeten. Mondom, nem tudom, hogy a budapesti kutyák is olyan szorgalmas levelezők e és nekik is annyi mondanivalójuk van-e, mint a New York-iaknak, londoniaknak és münchenieknek, de remélem, a budapesti polgárok érdekében, hogy helyzetük ebben a vonatkozásban kedvezőbb. Nem tudom, hogy például Münchenben hány kutya van, nem olvastam róla hivatalos statisztikai adatot, de olykor úgy vélem, hogy több, mint — ember. A legváratlanabb pillanatokban figyel fel az ember kutyamordulásra: a villamosülés alól, a vendéglői asztal alól, cukrászdában és mindenféle más vendéglátó-üzemben otthonasak ezek a kutya-törzsvendégek. De ha a németek nem készítettek statisztikát kutya-lakosságukról, a rendszerető angolok igen. A kutyák pontos számávak ők sincsenek tisztában, mert hiszen nem minden kutyatulajdonos regisztrálja ebét, de azt kiszámították, hogy az elmúlt esztendőben a londoni utcák kövezetén és a parkokban 50 ezer tonna hulladékot helyeztek letétbe a kutyák. 1977-ben 200 ezer pedigrés kutyát regisztráltak a Kennel-klubban, ami úgyszintén figyelemreméltó adat, ha egybevetjük azzal, hogy ugyanabban az esztendőben valamivel kevesebb mint 600 ezer újszülött gyermeket anyakönyveztek a londoni Sommerset House-ban. De hangsúlyozom, hogy ezek csak a pedigrés kutyák voltak, mert hiszen több százezer kutya jön a világra minden esztendőben morganatikus találkozás eredményeképpen és így gazdáiknak eszébe sem jut ezeket a Kennel-klubban könyveltetni. A tengerparti Brighton városban, a londoni Kensingtonban és Eastboume-ben a kerületi hatóságok kísérletet tettek arra, hogy a kutyákat leszoktassák az utcák alantas célra való használatáról és e három helységben kutya-illemhelyeket létesítettek. A kutyák azonban rá sem hederítettek. A brightonit a macskák vették használatba, a Guardian című napilap egyik szerkesztője, Denis Barker pedig saját szemével látta, hogy a kensingtoni kutya-illemhely homokmedencéjében — gyermekek játszadoznak. A kutyák létszámára vonatkozóan azért mégis van Angliának egy becslésre alapozott adata: öt és fél millió kutya él a szigetországban és ezeknek csak felét engedélyeztetik, jegyzik be, hogy megtakarítsák a nevetségesen alacsony, 37 és fél penny évi biléta-díjat. Még egy adat: tavaly háromezer postást haraptak meg a kutyák Angliában, s amikor a központi postahivatal azt tanácsolta a postásoknak, hogy rúgják meg a harapós kutyás, akkora felzúdulás támad állatvédő körökben, amilyen a postások védelmében sohasem támadna. Vannak persze ennek a kutya-dáridónak kevésbé humoreszkbe illő motívumai is. Mint például Alan Woodruff professzornak, a Londoni Higiéniai és Trópusi gyógytan Intézete tanárának az a — 15 esztendei kutatómunkájára alapozott — jelentése, hogy a városi kutyák komoly egészségügyi veszedelmet jelentenek a lakosságra a latin nevén „toxocar canis” és „toxocar felix” élősdiek terjesztésével, amelyek a beleken át támadnak a szervezetre és súlyos kárt okozhatnak az emberi agyban és szemben. Woodroff professzor megállapította kutatásai során, hogy az összlakosságnak két százalékát „látogatják meg” ezek a paraziták bizonyos periódusokban. A parkok és nyílt terek közelében lakó gyermekek veszélyeztetettsége különösen magas, húsz közül egy fertőződik meg ilyen élősdiekkel. A kép szinte mindennapi: a hölgy, vagy az úr, vagy a gyermek sétáltatja kutyáját az utcán, a kutya egyszerre csak úgy dönt, hogy a járda kellős közepén üzen mindazoknak, akik a nap során még arra járnak. Soha még egyszer sem láttam, hogy a sétáltató elvonszolta volna a kutyát a járda közepéről. Úgy tesz, mintha hirtelen-váratlan valami nagyon lekötte volna a figyelmét, rámered a legközelebbi kirakatra, utánanéz egy tovarobogó autónak, mintha kedves ismerőseit fedezte volna föl benne, egyszóval mindenféle pantomimot játszik, csak éppen a kutyáját nem zavarja. Hadd végezze el a dolgát szegény. És különben is, minél hamarabb szétosztja a napi postát, annál hamarabb hazamehetnek. Autókerekek, hirdetőoszlopok, lámpaoszlopok nap nap után állni és elszenvedni kénytelenek a perceket, amelyekben kutyák dísztisztelgésre emelik előttük hátsó lábukat. A fémoszlopok rózsásodnak, kétszer olyan gyakran kel cserélni azokat, mint egyébként kellene. Persze, az adófizető pénzén. A legbosszantóbb azonban mégis az, amikor az ember reggel, munkába sietve nem volt eléggé elővigyázatos, egy pillantara fölemelte tekintetét a járdáról és azután felhördül.-Jó okkal. Minden sarkon lehet látni ilyen pórul jártakat, akik elkeseredetten súrolják, dörzsölik cipőjük talpát a járda szegélyéhez. De hiába. Egész nap kerülik őket kollégáik, az illatfelhő lerázhatatlanul lengi körül őket, villamoson, autóbuszon elhúzódnak mellőlük az utasok, sőt még a kutyák is rájuk mordulnak. Richard Barnes, az azóta megszűnt New York-i World Telegram című esti lap kitűnő zsurnalisztája írta egyszer, hogy Pompejit a láva temette el, New Yorkot a kutyák reggeli hulladéka fogja eltemetni. Mit lehet ehhez hozzáfűzni? Szép halál. Azóta kiegészíthetem Barnes aggodalmas adatát azzal, hogy London-ra és Münchenre is hasonló sors vár. Közlekedjenek óvatosan. Lóugrás-alakzatban. Két lépés előre, egy jobbra. Vagy balra. Mert különben: sakk-matt. FELVONT SZEMÖLDÖKKEL A FARMEREK ELVESZÍTEK A CSATÁT írta: KALLÓS FERENC Kmllói Ferenc A mai amerikaiak nem tudják felfogni, hogy miként lehet a farmerek helyzete olyan rettenetesen rossz. Azt megértik, ha rossz a termés a fagy, a jégeső, a szárazság vagy az orkán miatt. De azt nem értik, miként lehetnek a farmerek bajban, amikor „busás termést” takarítottak be. Úgy látszik, a farmerek nemcsak akkor veszítenek, ha nincs termésük, hanem akkor is, ha túl sok a termésük. Persze ez egyáltalán nem érthető az általános amerikai számára. Maine-ben a múlt évben a burgonya ára 45 százalékkal olcsóbb volt, mert túl nagy volt a termés. Ahol túl sok van bármiből; búzából, cseresznyéből, burgonyából, ott az árakat lenyomják és a farmerek alig kapják meg azt a pénzt, amit a termelésre fordítottak. Ugyanakkor a világon népek milliói éhínségben szenvednek. Mégis, gyakran olcsóbb a termést „eltemetni”, mint továbbadni, vagy akárcsak odaajándékozni a külföldi éhezőknek. A mi farmerjeink szenvednek, akárcsak az éhező tömegek. Kormányunk már fizetett a farmereknek azért, hogy kevesebbet termeljenek, mert ezáltal lehet az árakat mesterségesen magasan tartani. Mit nevezhetünk a legjobb termésnek egy farmer számára, amikor a rossz idő nem bénítja meg őt, és a jó idő sem teszi őt tőnkre? Az Egyesült Nemzetek Szervezetének élelmezésügyi szakértői azt mondják, hogy a földgolyón 400 millió ember állandóan kevés élelmet kap, és a világ népessége a következő harminc év alatt megduplázódik. Az elmúlt két évtizedben az élelmiszerellátás nem emelkedett olyan rohamosan, mint a népesség, és jelenleg a világ élelmiszerproblémája képezi az emberiség legnagyobb krízisét. Az 1960-as és 1970-es évek alatt az Egyesült Államok túl sokat termelt, ami farmeijeink számára alacsony árakhoz és depresszióhoz vezetett. Az élelem nem jut el azokhoz az emberekhez, akiknek arra szükségük van, és a farmereknek el megy a kedve attól, hogy többet termeljenek. Ez a legostobább gazdasági rendszernek tűnik, amiről valaha is hallottunk. Az olajsejkek nagyon keveset tudnak tenni billióikkal, csak azt, hogy újabb szállodákat és bankokat vásárolnak. Mi meg nagyon keveset tudunk tenni termésbőségünkkel, csak annyit, hogy elégetjük, eltemetjük azt, vagy nem termelünk tovább olyan sokat, miközben a világ népei elkeseredetten kívánják a táplálékot. Shakespeare TA VASZ Ha mező, m es gye tarka már, S ezüst-fehér a nőszirom, Virít a lila szarkaláb, , És szél kocog az ablakon, Kakuk ha surran lomb alatt, A csíz fészkére így kacag: Kakuk! Kakuk! Kakuk! Ne félj, bolond, Ma itt vagyok és holnap ott! Ha John pipája szalmaszál, S madár dalol, mert kél a nap, Koldús kereszthez sántikál, Kötélen tiszta gyolcs dagad, Kakuk ha surran lomb alatt, A csíz fészkére így kacag: Kakuk! Kakuk! Kakuk! Ne félj, bolond, Ma itt vagyok és holnap ott! Tarbay Ede fordítása
