Magyar Hiradó, 1978. január-június (70. évfolyam, 2-17. szám)
1978-03-23 / 12. szám
14. OLDAL magyar híradó HETI NAPTAR KOS HAVA 26— VASÁRNAP: HUSVÉT 27— HÉTFŐ: HUSVÉT 28— KEDD: GEDEON 29— SZERDA: AUGUSZTA 30— CSÜTÖRTÖK: IZIDOR 31— PÉNTEK: ÁRPÁD 1—SZOMBAT: HUGÓ Március más mosoly ragyog, a szemei szinte élnek győzedelmes fényességükben. Ez a Feltámadás szobra — a dicsőséges Új Élet jelképe, ahova valamennyien eljutunk, akik ílymódon élünk, hogy méltók lehessünk az odafenti, krisztusi életre. A BOLDOG FELTÁMADÁS írta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA Az ebédlőm egyik sarkában áll egy nehéz bronz szobor, Horvai alkotása. Két ember cipelte be, amikor megérkezett Magyarországról. Az Úr Jézust ábrázolja, amint ott áll, hosszú patyolat köntösében, vállára omló hajfürtjeivel, míg három bárányka áll mellette, hozzásimulva, bánatosan feltekintve rá. Az egyiknek a fején nyugtatja a kezét, karcsú, 's szépen formált ujjai szinte eltakarják a bárány arcát, csak a szeme világlik ki. Az Úr maga is bánatos. Dohnányiné Elfordítja a fejét a másik oldalra és Zachax Ilona földre szegzi a tekintetét, mintha fájna neki átgondolni mindennek az értelmét: a Halál értelmét. Mivel hogy a szobor eredetije a Kerepesi temető kapuja előtt állt. Nem a Halál szomorította el az Úr Jézust. Nem az, hogy a báránykáinak el kellett költözniük az élők sorából erről a földről. Hiszen ő maga jelentett ki a keresztfán, hogy van Paradicsom és megígérte a mellette függő megtért rablónak, hogy ott találkozni fog majd vele és együtt lesznek. A Halál nem büntetés. Nem szerencsétlenség, csak átköltözés egy másik, szebb, jobb világba, ahol nincs betegség, szenvedés, nyomorúság, nem kell küzdeniük az ördög kísértése ellen, ahol nyugodtan, derülten, boldogan élhetünk, viszontláthatjuk szeretteinket, akik előre mentek és ami a fő, együtt lehetünk az Úr Jézussal. Az Úr tehát nem azért hajtja le szomorúan a fejét, mert meghaltak a báránykái, hanem azért, mert örökre elszakadtak tőle, mivel nem élték azt az életet, ami a Mennyországra, a Paradicsomra feljogosította volna őket. Valamikor azt mondta: ,,Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.” Annyit hirdette míg ezen a földön járt, hogy arra a túlvilági életre itt, a földön fel kell készülni. Mint ahogyan nem kerülhet az egyetemre az, akinek nincs kellő iskolai végzettsége. Mit is érne vele, ha odakerül? Semmit sem értene meg az ottani előadásokból, tanulmányokból. így az is, aki nem Krisztus tanai szerint él, aki nem született újjá, nemcsak hogy nem juthat el a Mennyországba, de nem is lenne ott boldog. Ott nem gyűlölködhetne, fajtalankodhatna, cívódhatna, üzérkedhetne, mivel nincs kivel. Egyedül állna bűnében, egyhagyatottan, nyomorultan, szárnyaszegetten. Pedig az Úr Jézus semmit se követelt meg tőlünk, amin ő maga ne esett volna át földi életében. Szenvedett, nélkülözött, sokszor még nyomorgott is, dolgozott mint ácsmester, nehéz munkával kereste meg a mindennapi kenyerét, bebizonyította, mit jelent engedelmeskedni, mit jelent megaláztatni, igazságtalanul meghurcoltatni, még azt is átélte, hogy tanítványa és barátja elárulja és harminc ezüstpénzért egyszerűen eladja. Tapasztalnia kellett, hogy mi a halálfélelem. Át kellett esnie rajta és nem volt könnyű, hiszen vért izzadt az elfogatása előtti utolsó órákban. Júdás arcon csókolta, hogy még keservesebbé tegye árulását, mire elfogták, botokkal és fegyverekkel, mint valami közönséges betörőt. Kicsúfolták, megostorozták, azután keresztre feszítették — oly módon végezték ki, ahogyan a rómaiaknál a szökevény, bűntevő rabszolgákat volt szokás. Két gonosztevő közé függesztették fel és még akkor is gúnyolták, hogy szálljon le és mutassa meg, hogy mit tud, ha igazán Isten Fia. De Jézus nem mozdult. Nem is válaszolt a gúnyolódásaikra. Hallgatott és szenvedett. Volt egy perc, amikor úgy érezte, minden és mindenki elhagyta őt, még maga Isten is. Azért kiáltott fel: „Atyám, Istenem, miért hagytál el engemet!” Ez a szobor valamikor szüleim birtokában volt Magyarországon. Mikor édesanyám ideköltözött hozzám, Amerikába, nagyon vágyódott utána és én, aki éppen akkoriban találtam rá Krisztusra, éppúgy sóvárogtam, hogy ez az ereklye itt legyen. Úgy éreztem, mintha valami jelkép lenne — kapcsolat az élő, valóságos Úr Jézussal. És az Úr teljesítette könyörgésemet. Sikerült megegyeznünk a magyar állammal és ki tudtam váltani a szobrot, melyet tökéletes csomagolásban ideküldtek. Mikor kibontottuk a sok papírból, megdöbbentett az Úr arckifejezésének szomorúsága és mindig lehangolt voltam, valahányszor ránéztem. Hát mégis ilyen szomorú a Halál? Akkor aztán egy kedves olvasónk, akit nem is ismerek személyesen, odahaza járt és anélkül, hogy tudta volna, hogy ez a szobor birtokomban van, egy porcelán szobrot küldött, ami szintén Horvai alkotása és az is az Úr Jézust ábrázolja. Hasonló köntöst visel, szépséges vonású arca is ugyanaz és mégis — mekkora különbségi Mert itt a magasba néz, arcán fenséges, diadal-HAJNAL A GOLGOTÁN A Golgotára éjlepel terült. A föld nem reng, a jajszó rég elült. A nagy keresztfa árnya reszketőn Húzódik át a kopár szirttetőn. Alján nem égnek már a vérnyomok, Elitta mind a szomjazó homok. A nagy tusáról, mely itt végbement, Már nem beszél, csupán a csend, a csend. A csend zokog: ,,Jaj, minden elveszett! A Jó, a Hű kereszten vérezett, Az Igazság, Szépség, Nagyság: mind halott S a bűn ott lent királyi trónt kapott! Kiért az életed föláldoznád, »Feszítsd megk-et épp az kiáltoz rád. A Földön nincs öröm, nincs, nincs remény, csak küzdelem, könyörtelen, kemény, Amelynek végén sír vak mélye vár. Ember: sorsod halál, örök halál...” A csend zokog... De halld, halld! Hirtelen Kiáltás harson át az éjjelen, Kiáltás mondja: „Jézus nem halott!" Ég, föld ujjong rá: „Mert feltámadott!" És akkor, akkor — nézd! — a bús kereszt Csodás sugárral tündökölni kezd... Gyengéné Fogarassy Margit HÚSVÉTI GONDOLATOK Az Olajfák Hegyén egyedül érezted magadat. Mindannyian egyedül érezzük magunkat. Érzésed, hogy egyedül vagy, bizonyság arra, hogy emberré lettél. Egyedül voltál. Pedig mindannyian itt térdeplünk az Olajfák Hegyén — emberek, kövek, állatok. Igen, az egész Teremtés együtt térdepel itt Teremtőjével, elhagyatva, tökéletesen elhagyatva az agónia túlzsúfolt közösségében. Egyedül érezted magadat. Holott az egész Teremtés eleve itt térdepel veled, megosztva magányodat és véghetetlenül megsokszorozva elhagyatottságodat. Teremtésed minden kavicsa, köve, fűszála, szívverése itt van, hogy beburkoljon Téged, és hogy növelje elhagyatottságodat. Az anyák (Folytatás a 15. oldalon)
