Magyar Hiradó, 1978. január-június (70. évfolyam, 2-17. szám)

1978-01-12 / 2. szám

jLié. \s xjxj r\.u

HAUIAK ttlMAUU

JÓ ÉTVÁGYAT LONDONI

írta: KUTASI KOVÁCS LAJOS

Bevallom őszintén, kertelés nélkül: az angol konyhát nem sokra tartom. Véleményem szerint az angolok nem esznek, hanem csak táplálkoznak, ami — a magyar fül érzékeli csak! — óriási különbség! Nem tudják megadni az ételek savát-borsát.

Már azt gondoltam, hogy az ízlelésük sem fejlődött ki eléggé, ám amikor nálunk voltak partyk, láttam a BBC televíziós producere épp oly lelkesen, „kétpofára” tömte magába a boijupörköltet nokedlivel, mint a ,.Times” zenekritikusa a töltőttkáposztát vagy a londoni egyetem ókori-történelem professzora a túrós csuszát. így aztán kialakult bennem a képlet: az angolok szívesen ennének jót, ha főznének nekik.

De nem főznek.

Vacsoráztam már a londoni Westburry-ben, London egyik legelőkelőbb és legdrágább éttermében, ahol kemény ingmellben és frakkban szolgálnak ki a pincérek, s a vacsora mégis éppoly izetlen volt, mint amikor Eastbome-ban a nagyszálló éttermében az admirális uniformisba öltözött pincérek sévrei porcelánon, ezüst evőeszközökkel, kristálypoharakkal szolgálták fel az ételeket és italokat. Egy alkalommal pedig diplomata barátommal ebédeltem egyik ugyancsak előkelő londoni étteremben, ahol halat rendeltem. Az volt az érzésem, hogy pakkundeklit eszem. Amikor ezt közöltem egy régóta Angliában élő barátommal, hevesen cáfolt: véleménye szerint a pakkundekli sokkal izletesebb...

Természetesen elfogult vagyok. Nemcsak azért, mert magyar konyhán nőttem fel, de ráadásul vendéglősgyerek voltam. Anyám konyhája megyeszerte hires volt, s apám is kitűnően főzött. Az első világháborúban tisztiszakács volt- akkor ennek még súlya volt! — s hogy megállta a helyét, az bizonyos, mert még kitüntetést is kapott. (Talán Károly csapatkeresztet?) Voltak olyan ételek, melyeket mindig ő készített. Ilyen volt a „szálkamentes ponty” is.

Emlékszem, egy alkalommal nagy tiszti vacsora volt az étteremben, s az asztalfőn ülő tábornok „szálkamentes pontyot” rendelt. Amikor az éthordó eléje tette az ételt, a tábornok apámhoz fordult:

—Mondja, vendéglős ur, mi történik akkor, ha ebben a pontyban s cálkát találok?

A kérdés-feite zésen érezni lehetett, azt váija: apám ebben az esetben bocsánatot kér, esetleg visszaadja az iparengedélyét és bezáija az éttermét. De ő nyugodtan csak azt válaszolta:

— Ki tetszik köpni, tábornok ur.

Elfogult vagyok a magyar konyhával szemben. A múlt században azt irta Tompa: „Szivet cseréljen, ki hazát cserél”. A tapasztalat azt mondatja velem: „Gyomrot cseréljen, aki hazát cserél!” Ám szivet se lehet cserélni, s gyomrot se (legfeljebb klinikai értelemben?) s nemcsak „nyelvében él a nemzet”, hanem Ízlésében, izeiben, konyhájában, ételeiben, gyomornedveiben. Könynyebb elfelejteni a tárgyas igeragozást, mint a bográcsgulyást.

De bármennyire is magyar izekre idegződtek be nyálkahártyáim és gyomomedveim, azért konyhai

viszonylatban is „nemzetközivé” váltam. Megszerettem a brazil konyhát, mely az ibér és afrikai izek szerencsés vegyítése. A francia konyhának éppúgy sikere volt nálam, mint az olasznak. Az amerikai konyhát is kitűnőnek találtam. A bécsi konyhát nem említem, mert az olyan mint a pesti.

Ám akárhogy is, ha alkalmam nyílik rá, mindenütt a világon szívesen megyek magyar étterembe. Emlékszem Londonban, vagy hat évvel ezelőtt Halász Péter vitt el egy sohoi magyar étterembe, ahol kitűnően ebédeltünk.

Nemrég Londonban nagy sikerrel szerepelt a magyar konyhaművészet. Két héten át a Swiss Cottage-ban, a Holiday-Inn éttermében magyar konyha-bemutató volt. A Margitszigeti Nagyszálló menedzsere, Ottó Vilmos vezetésével jöttek a magyar szakácsok és Mezei Kálmán prímás cigányzenekara, hogy magyar izeket és hangulatot varázsoljanak a Thames mentére, óriási siker volt.

EMBEREK £S JELLEMEK

SZÜLŐI SZERETET

Szervusz, mama, egy nagyon jó hirt mondok.

— Hallgatlak, fiam.

— Találtam egy remek helyet. Az épület déli fekvésű. Talán még éjszaka is besüt a nap az ablakon.

— Nagyszerű.

— Természetesen hideg és meleg viz is van.

— Nagyon szeretem a hideg vizet és a meleg vizet is.

— Megnéztem a fürdőkádat. Gyönyörű.

— Nem nekem való az ilyen luxus.

— A mama megérdemli. Eleget dolgozott egész életében.

— Ne túlozz, fiam, volt olyan vasárnap, amikor nem dolgoztam.

— A közelben van egy mozi, eszpresszó is. Tehát a szórakozása biztosítva lesz.

— Te olyan jó vagy, kisfiam. Mindenre gondolsz.

— Ez a kötelességem. S szeretném, ha minél hamarább beköltözne. Itt az ideje, hogy legalább 70 éves korára saját otthona legyen a mamának.

De hiszen nekem van saját otthonom. Ez a kétszobás, összkomfortos szép lakás.

— Itt csak unatkozik a mama. Nekem meg a feleségemnek éppen megfelel ez az odú. Csupa vidámság lesz az élete. 140 tagú társasága lesz, semmi gondja. Megbízható forrásból hallottam, csodálatos bableveseket főznek ott. Csipetkével, amit annyira szeret.

— Biztos, hogy csipetkével?

— Biztos.

— Mikor költözzem?

— Nem sürgős. Ráér azonnal is!

***

— Elhiszi, hogy sok baj van a gyerekekkel?

— Elhiszem.

— Alighogy világra hoztam a Lacikát, máris rengeteg problémát okozott.

— Például?

— Én világéletemben társasági életet éltem. Alighogy leültem a vendégeimmel bridzselni, az a gyerek elkezdett bőgni. Képzelheti, milyen borzasztó volt. A karomba vettem és...

— Altatódalt énekelt neki.

Napokkal előbb kellett vacsoraasztalt foglalni. Az angoloknak igencsak Ízlett a Margitszigeti Nagyszálló kosztja!

A Holiday-Inn VIII. Henrik, s valamennyi feleségének arcképével diszitett étteremben cigánymuzsika mellett akár a budavári Hiltonba vagy a Margitszigeti Nagyszállóba képzelhettem magam.

Volt választék bőven, bár Ottó Vilmos bevallotta, hogy a paprikás csirke azért nem olyan, mint Pesten, mert — az angol csirke más, mint a magyar. (Sose hittem volna, hogy a „nacionalizmus” a csirkék között is létezik!) A túrós réteshez is magyar túró kellett volna.

Vigasztalásul Mezei Kálmán hegedűjéből a legszebb magyar dalokat varázsolta elő, s a töltött káposzta talán még Krúdy nagyságos ur ízlésének is megfelelt volna. A „szürke barát” igazi badacsonyi volt. S ahogy elnéztem a jóízűen falatozó angolokat — kik közül nyilván jónéhányan kedvet kaptak ahhoz, hogy Budapesten is megkóstolják majd a magyar konyha remekeit — önkénytelenül azt kívántam: Jó étvágyat London!

De nem is kellett kívánni. Megvolt.

(London)

— Ugyan. Felébred, aztán folytatja, ahol abbahagyta... Tehát beadtam Lacikát egy intézetbe. Persze minden évben meglátogattam őt karácsonykor. Hiszen egy szülőnek kötelezettségei is vannak. Aztán jött egypár év, amikor nem volt naptáram, igy nem tudtam, mikor van karácsony. Észre sem vettem, igy szaladt el 28 esztendő. Ekkor az én anyai szivem vágyódni kezdett a kis 30 éves Lacika után. Egyébként is kutyakötelessége, hogy most idős koromban támaszom legyen. Egy szép nap bekopogtattam Lacikához, magamhoz akartam ölelni. S képzelje, nem állt szóba velem a saját kisfiam. Hiányzik belőle minden emberi érzés. A szeretet, a tisztelet a szülő iránt. Micsoda időket élünk...!

Galambos Szilveszter

VAN,AKI MOSOL YOG...

Mi az oka annak, hogy a vállalati vezetők olyar sokszor sikertelenek? Egyszerűen a durvaságuk, jelentette ki Harry Levinson bostoni pszichológus. San Franciscóban az American Psychologic? Association által nemrégen tartott megbeszélésen az! mondta, hogy némelyik vezetőnek szinte természete az, hogy másokat bosszantó módon kezeljen.

Levinson azt is kimutatta, hogy durvaságé ellenére némelyik vezető úgy forgolódik, hog? továbbra is a magas poszton marad. Kimutatta például J. Edgar Hooverrel az FBI hosszú időn á volt igazgatójával, Hyman Rickover U.S. admirális sal, Moshe Dayan izraeli külügyminiszterrel é* Richard Nixon volt elnökkel kapcsolatban, hog; náluk különösen érvényes volt az, hogy durvaságul ellenére a vezető tisztségben maradtak. Ez azonbai kivételnek számit.

Levinson a következőképpen Írja le a durv; természetű egyéniséget: „gyakran bírál másokat szinte egészen sértő módon és kevés diplomácia érzékkel. Jellegzetesen megkérdőjelezi, analizálja é rombolja kollégáinak a pozicióit, sőt gyakrai ellenségeskedésüket hívja ki maga ellen. Athatt meglátását gyakran aláássa és megmérgezi az fellengzős mód, ahogy nézeteit másoknak ajánlja Kevés képessége van a diplomáciára, ritkán képe érzékelni mások érzéseit azáltal, hogy magát az (Folytatás a 13. oldalon)