Magyar Hiradó, 1977. július-december (69. évfolyam, 28-48. szám)
1977-07-14 / 29. szám
MAGYAR HÍRADÓ 18. OLDAL RIÓ - NEM KÖNNYŰ DIÓ Irta: VAJDA ALBERT Rio de Janeiro a világ legszebben fekvő városa, hires lengerparli fövenyéről, lélekzet-elállitóan szép leányairól és a több napig tartó, színes, vidám, halálos áldozatokat követelő riói karneválról. A látogató, — mint például jómagam, — az első pillanatban rájön, hogy az utazási irodák prospektusai nem hazudnak. Rio valóban egyike a világ legszebben fekvő városainak, a homokos strand valóban bársonyos (mégha az a bársony kissé koszos is), a riói lányok, a cariocák olyan szépek, olyan vonzók, olyan szédítő ritmusban mozognak, hogy hosszabb ideig tart, amig az ember magához tér az álmélkodástól: ilyen is lehetséges? Rio de Janeirónak a természeti és női szépségektől eltekintve is sok varázsa van. Rio nem olyan könnyű dió, mint amilyennek látszik. Sok, sok furcsasággal találja szemben magát az európai utas, olyan furcsaságokkal, amelyek — úgy érzem, — fejlegyzésre méltók. FELHŐK ÉS TELEFONÁLÁS Érdekes módon a dél-amerikai államokban a telefonálás a legnehezebb feladatok közé tartozik. Sehol annyi téves kapcsolással, süket készülékkel, mással-beszélt jelző és mással-még-sem-beszélő telefonnal nem találkoztam, mint Argentínában és Brazíliában. Még most is, néhány hónap után, ha sokat eszem vacsorára és emiatt lidérces álmaim vannak, látom magam a meseszép riói környezetben és tudom, hogy valakit sürgősen fel kell hívnom, de hiába tárcsázok, semmi sem történik. Ilyenkor verítékben fürödve ébredek és percekig tart, mig megnyugszom, álom volt az egész, szó sincs róla, hogy telefonálnom kellene Dél-Amerikába. Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy nem csodálnám, ha a középkori kínzások közé felvennék ezt a gyötrési módot t; ha az áldozat a kerékbetörés és hüvelycsavar után sem vall, akkor leültetik egy dél-amerikai telefon készülék mellé és közük vele, hogy öt számot kell felhívnia, őt órán belül. Fogadok, hogy az illető azonnal vallani fog, csak, hogy ne kelljen idegösszeomlással elmegyógyintézetbe jutnia. Persze, a dél-amerikaiak megszokták az állandó telefon-harcot és inkább beülnek autójukba és elhajtanak ahhoz, akit fel kellene hivniok. Nem, mintha a közlekedés egyszerű lenne, az utcák zsúfoltak, a vezetők türelmetlenek és dudálnak, de azért mégis könnyebb 60-80 mérföldet autózni, mint valakit felhívni telefonon. Megfigyeltem, hogy ha Rióban, a Corcovado, a Cukorsüveg-hegy felett feltűnik egy pirinyó kis sötét fellegecske, a rióiak azonnal leülnek a készülékek mellé és akit csak lehet felhívnak. Pontosan tudják ugyanis, hogy ha véletlenül a kis sötét felhőből nagy és mégsötélebb fellez lesz, záporral egybekötve, akkor napokig még csak nem is gondolhatnak telefonálásra, mert Rióban eső után nem köpönyeg, hanem elázott telefon-vezeték következik. A rióiak és általában a dél-amerikaiak remek idegzetére jellemző, hogy telefon helyett még mindig nem tértek rá a tam-tam dob, a füst-táviró, vagy a postagalamb használatára. BETÖRÉS - RIÓI MÓDRA Bűnözés mindenütt a világon van, miért lenne Rio kivétel? De ebben a vibrálóan mozgékony, szerelemtől állandóan spicces városban még a bűnözés is más, mint a világ többi nagyvárosában. Riói tartózkodásom alatt történt, hogy az egyik lakónegyed csendjét éjszaka női kiáltozás zaja verte fel. „Betörő, betörő” sikoltotta az egyik lakás erkélyéről egy fiatal asszony. A szomszédok azonnal segítségére siettek és elkapták a betörőt, aki egy szál alsónadrágban akart elmenekülni. A segélyért kiáltó asszony, Cleiva volt a keresztneve, reszketve figyelte, hogy a betóduló szomszédok hogyan verik agyba, főbe és egyéb testrészekbe a betörőt, aki azután, kórházba szállítás közben, belehalt sérüléseibe. Az eset, ebben a formában, bárhol a világon megeshetett volna. De Rio, mint emlitettem, nem könnyű dió, ebben a gyönyörű városban egy kicsit minden másképpen van, mint máshol. A betörő temetésén négy gyászbaborult asszony kapott zokogó görcsöt. Mind a négy azt állította, hogy ő az elhunyt felesége. És mind a négy kijelentette, hogy az ő félje sosem volt betörő, hanem tisztes úriemberhez illően abból élt, amit ők, a feleségek kerestek. És Dona Cleiva lakásán sem betörési szándékkal tartózkodott, hanem azért, mert a fiatalasszony férje vidéken volt. Egészen biztos, — állította a négy gyászoló özvegy, — hogy Cleiva lépteket hallott, azt hitte, hogy férje tér haza éjszaka váratlanul és, hogy elterelje ballépéséről a gyanút, „betörőt” kiáltott... A magyarázatban lehet némi igazság. Mert valóban különös, hogy éjszaka kellős közepén egy fiatalasszony előbb megvárja, mig a betolakodó leveti ingét és nadrágját és csak azután kiált segítségért, amikor a betörő már csak egy szál alsóruhaneműben ugrik ki az ágyból...Igen, európai szemmel nézve ez valóban különösnek tűnik, de Rio légkörében állandóan és érezhetően ott a szex, és éppen ezért egyáltalában nem csodálkoznék, ha a riói betörők alsónadrágban surrannának be éjszakánként a lakásokba, mer! hátha pénz és egyéb értékek mellett csókol is lehel lopni. És akkor jobb, ha nem kell vei kőzéssel tölteni a drága időt. A gyerekek dicsekszenek a szüleikkel. — Az én papám — mondja az egyik -éjjel-nappal, szünet nélkül dolgozik. — Na és mikor alszik? — kérdi a másik. — Egy órát alszik naponta. — És egyórai alvás elég neki? — Mi az hogy elég — mondja a gyerek —, a papám egy óra alatt többet alszik, mint más ember egy egész éjszaka. *** Férj: — Mondd. Olgi, ha egy nő agyonbecéz egy férfit, az, ugye, azt jelenti, hogy teljesen hülyének nézi az illetőt? Feleség: — Hát persze, hogy azt, édes kicsi szivikém! *** Az asszony: Csak tudnám, hol volt a fejem, amikor annak idején kimondtam a boldogító igent? A férj: Az én vállamon, drágám! *** Ralf: — Ember! Ezt a nagy halat egészen egyedül fogtad ki? Juu: — Nem, két giliszta is besegített. Múlik az idő Múlik az idő s arra gondbiok, homályba hull msijd ez a reggel, ly percek jönnek friss, itf emberekkel, s mint gyors madarak szállnak a napok, s akkor nem hallom már a muzsikát, mikor a szél a háztetőkön táncol, s a hajladozó vadgesztenyefákról fázó bokrokra libben-surran át. De mégis — kóbor életem helyett valaki lesz, ki ezt az utcát járja, kinek szavára, gyermekmosolyára felejtem most e sötét perceket. Kezemben érzem még a kis kezét, és hallom, amint cérnahangja csendül, és most — a zöldes függönyön keresztül elémr^jzofja őt a messzeség. Szeptember van, jószagu őszidő, iskolába menet először a lányom, és girbe-gurba piros ákom-bákom lesz egy füzetben. Csupa röppenő csupa zsibongó emlék már a múlt, a lázadások, a kalandok, a bánat, vad szél cibáfja odakint a fákat, s úgy érzem, minden más a ködbe hullt. És Jutka van csak. Üres a szivem, ha nem tekint rám s nem mondja: — Anyácska... hisz ő a fény, ifjúságom virága, és ő az est, ha minden elpihen. Tasnádi Varga Éva SZTRÁJKVESZÉLY A MESEVILÁGBAN (Folytatás a 12. oldalról) Ezért remélem, hogy mégsem lesz sztrájk Disneyland-ben, a vezetőség talán méltányos megegyezést köt a medvével, az indiánokkal és a többiekkel, még mielőtt megállnának a kerekek és kialudnának a tarka villanyfények. Én hiszek benne, hogy igy lesz és ha igen, akkor azért lesz igy, mert a felnőttek kényelmetlenül fogják érezni magukat és egyre erősebben fognak hajlani arra, hogy legalább ezt a világot, ezt a képzelt és mégis valóságos csodavilágot meg kell menteni...mert csak pirulva, dadogva és sikertelenül magyarázkodhatnánk. A kérdő gyermekszemekkel, a megoldást követelő kicsi-emberek megdöbbenésével szemben anyagi érvek, csoport-érdekek, vagy technikai problémák nem érdekesek...az az érzésem, hogy senki nem fogja merészelni kimondani az utolsó szót, amely a Disneylandet sötétségbe borítaná. Bízom abban, hogy a gyerekek fognak győzni a felnőttekkel szemben. Az álomvilág a valósággal szemben, mert az álom a maga módján erősebb tud lenni a valóságnál. Vajda Albert
