Magyar Hiradó, 1977. július-december (69. évfolyam, 28-48. szám)
1977-07-14 / 29. szám
1 MAGYAR HÍRADÓ A BUKOTT LÁNY Irta: HALÁSZ PÉTER A bukott lánnyal a müncheni 53-as autóbuszon találkoztam. Amikor megpillantottam, még nem volt bukott lány, velem szemben ült és szórakozottan nézett ki az autóbusz ablakán a Leopold Strasse elsuhanó házaira. A következő megállónál azonban már bukott lány lett belőle. Felszállt egy polgári-ruhás ellenőr, s kiderült, hogy a lány bérlete már lejárt. Az ilyen gyors kis villám-epizód bizonyára naponta százszor is megesik a városi villamosokon, autóbuszokon, a földalattin, nem éppen nagy esemény, akit „tettenérnek”, azt a helyszínen 20 márkára bírságolják. A társas-járműveken nincs kalauz, az utasok automatával kezeltetik jegyüket. Azok száma, akik ezt elmulasztják, valószínűleg nem jelentős, de azért mégis jónéhányan lehetnek ilyenek, különben a járműveken elhelyezett színes plakátok nem figyelmeztetnék az utazóközönséget a kihágás visszataszító jellegére. Van egy olyan plakát, amely kigyótestű ficsurt ábrázol, aki undorító hüllőként élősködik a társadalmon. Egy másik plakáton a földalatti villamos peronja látható, tömeg vár az érkező villamosra. A felirat: „Még mindig nem mindenki korrekt. E várakozók közül legalább egy az ön költségén utazik." Vagyis: nem önköltségen, de az ön költségén. Nagy különbség. Az ilyesmit — szerencsétől, vagy balszerencsétől függően — ússza, vagy nem ússza meg a potyázó. Az ellenőrök polgári-ruhás, idősebb hölgyek és urak, amikor a megállónál várakoznak, senki sem sejtheti róluk, hogy „hivatalos közegek”. A kocsira kettesével szállnak fel, az egyik az első peronon kezdi az ellenőrzést, a másik a hátsón, úgy haladnak a kocsi belseje felé. Felmutatják az igazolványukat és igen udvariasan kérik a menetjegyeket. Ez történt az 53-as autóbuszon is. Egyszerre csak arra figyeltem fel, hogy egy jólöltözött hölgy fényképes igazolványt villant elém és kéri, hogy megtekinthesse a jegyemet. Utánam az ifjú lány következett. Keresgélt a retiküljében és átnyújtotta bérletét. Az ellenőr-hölgy tűnődve nézegette, majd csendesen közölte a lánnyal, hogy ez a bérlet már nem érvényes, legalább három hete lejárt. Amiért most felidézem ezt a lényegében jelentéktelen epizódót, kizárólag annak tulajdonítható, hogy a lány szemben ült velem, tehát arckifejezését oly közelről láthattam. Ez az arc az, amiért érdemes beszélni erről az autóbusz-élményről. Különben szót sem érdemelne. Ez a lány 20 év körüli lehetett, talán elárusitólány egy áruházban, talán kezdő hivatalnok egy vállalatnál, talán gép- és gyorsíró tanfolyamra jár, talán egy eszpresszóban kiszolgáló-kisasszony. Hogy miért utazott három hete lejárt bérlettel, az felderithetetlen. Öltözködéséből, megjelenéséből Ítélve nem okozhatott neki gondot jegyet vásárolni. Mindez azonban mellékes. Talán igy akart magának zsebpénzt spórolni uj ruhához, cipőhöz, gondolta, München városa kibírja, a társadalom is elviseli, érdemes próbára tennie a sorsot. Mint kidedült, nem volt érdemes, de ez már más kérdés. Az arckifejezés a fontos. Az rejti ugyanis az emberi drámát. Megpróbáltam röviden megjeleníteni, bár az érzésem az, hogy texjedelmesebben könnyebb volna, könyvben egyszerűbb és hitelesebb. Sorsszerű arckifejezés ugyanis. Néhány másodperc alatt a következőket tükrözte ennek a lánynak az arca: Hogyan? Miről van szó? A bérlet lejárt? Nem érvényes? Hogy lehetséges ez? Eddig a pillanatig meg voltam győződve arról, hogy tökéletesen rendben van. Nem értem, hogy történhetett meg. Talán mégis valami tévedés van a dologban. Biztos, hogy önnek igaza van, asszonyom? Szíveskedjék talán alaposabban megnézni. Talán mégis felfedezi rajta, hogy jóllehet minden jel arra mutat, ez a bérlet lejárt három héttel ezelőtt, de valójában mégis érvényes. Vannak az életben ilyen rejtélyes és megmagyarázhatatlan dolgok. Persze, asszonyom, tudom, hogy a bérlet nem érvényes. Próbáljuk mégis azt játszani mi kelten, hogy érvényes. Tessék úgy csinálni, mintha érvényes volna. Megígérem, hogy soha többé nem fordul elő. Ettől a perctől kezdve én leszek München legmegbízhatóbb menetjegy-vásárlója. Most az egyszer csinálunk úgy, mintha minden rendben volna. Nem is a pénz miatt. Hogy elkerüljük ezt a megaláztatást. Rettentően kínos ugyanis, hogy már többen idenéznek, figyelik mi történik, halálosan szégyelem magam. Tessék megbocsátani. Tessék elnézni. Tessék nem észrevenni. Kössünk titkos szövetséget. Önnek ez nem lehet olyan nagyon jelentős. Nekem viszont rémesen szégyenletes. Hogy a bérlet nem érvényes? Valami tévedésnek kell lennie a dologban. Tudom, hogy nincs tévedés. De higyjük azt, hogy van. Ennyi minden suhant át a lány arcán tiz másodperc alatt. Az ellenőr-hölgy hangját hallottam, amint igen udvariasan, de nagyon határozottan megismételte: — Ez a bérlet nem érvényes. Ekkor felálltam és minthogy az autóbusz éppen megállóhoz közeledett és lassitott — jóllehet én még két megállóval tovább utaztam volna — leszálltam. Elviselhetetlennek éreztem tovább tanúskodni ennek a lánynak a gyötrelmeihez. Ez a gyötrődés ugyanis ekkor már nemcsak magánügy volt, de általános érvényű. S mindaz, amit az arc tükrözött, megrázóan ismerős. A tanár ur lapoz a noteszában. Az első oldalon öt A-betűs diák. A második és a harmadik oldalon csupa B-betűs kezdetű név. Most mégegyet lapoz és mégegyet. Most ért hozzám. Felnéz. Tekintetünk találkozik. Igen, tanár ur, itt vagyok, én vagyok az, készültem, ki lehet hívni, majd meglátja a tanár us, hogy milyen tökéletesen tudom az anyagot, illetve, ha egy mód van rá, tanár ur, mégse ma hívjon ki, ha el lehetne halasztani valamiképpen a jövő óráig, őszintén bevallom tanár ur, hogy bár készültem, de azért nem értem százszázalékosan a tört-számú egyenleteket, viszont becsületszavamra mondom, hogy a következő órán hiv ki a tanár ur, addigra matematikai tudásom tökéletes lesz, örömet fogok okozni vele mindenkinek, elsősorban önnek, egyezzünk meg tanár ur... És ebben a pillanatban hallom a nevemet. Kihívott. Ülök a színház nézőterén, a 12. sorba szól a jegyem, előttem ül egy óriás, semmi kétség, a város, talán az ország legmagasabb embere. Ha egy kis rést találok a jobb válla fölött, rálátást a színpadnak legalább egy sarkára, akkor nyomban megmozdul a székén, jobb könyökére támaszkodik, úgyhogy most már nem látok semmit. Most a balválla fölött (Folytatás a 11. oldalon) 9. ÖLDAL HÚSZ ÉV MÚLVA Mint a Montblanc csúcsán a Jég, Minek nem árt se nap, se szél, Csöndes szivem többé nem ég; Nem bánija ifjabb szenvedély. Körülöttem csillagmiriád Versenyt kacérkodik, ragyog, Fejemre szórja sugarát; Azért még föl nem olvadok. De néha csöndes éjszakán Elálmodozva, egyedül — Múlt ifjúság tündér taván Hattyúi képed fölmerül. És ekkor még szivem kigyul, Mint hosszú téli éjjelen Montblanc örök hava, ha túl A fölkelő nap megjelen... VAJDA JÁNOS (1827—1897) Történetek híres emberekről Gróf Széchenyi Istvánnal történt, hogy utazás közben, mig lovait váltották egy faluban, a sok parasztember pedig oda gyülekezett kocsija körül, meglátandó azt a derék hazafit, aki annyi jót és nagyszerűt hozott már létre a hazában, Széchenyi beszédbe ereszkedett velük; azaz ő beszélt nekik, azok pedig hallgatták csendesen. Elmondá a nagy gróf, mennyi földet utazott ő már be, járt Angol-, Német-, Franciaországban, milyen szorgalmasak ott az emberek, mily roppant munkásságot fejtenek ki, mennyit dolgoznak! Célja volt a nagyhazafinak az elmondottakkal a munka és dolgosság nagy becsét megismertetni az őt hallgató néppel, s egy percig félbeszakasztá beszédét, remélvén, hogy valaki fel fog szólalni, s oly valamit mondani, ami oda mutat, hogy ők a dolog és fáradhatatlan munkásság értékét és szükséges voltát átlátják: de mennyire volt kellemetlenül meglepve, amidőn a hallgató parasztok közül egyik, vonatkozólag a külföldeikre, akik oly sokat dolgoznak, sajnálkozó hangon csak e szót mondá: — Szegények! • •• Kossuth egyike volt a legerősebb dohányosoknak. Alig szívta ki egyik cigarettáját, már másikat csavart, s rágyújtott. Egyszer megkérdezték tőle, mióta dohányzik. Akkor mondta el a következőket: — Bizony az én dohányzásomnak története van. Hetvennégy éve annak már, hogy dohányzom. (Ez kilencvenedik születése napja alkalmával volt.) Tizenhét éves voltam, mikor édesatyám vakációra haza vitt, útközben a kocsin elővettem pipámat, s kérdém: — Édesapám, szabad rágyújtanom? — Hát már pipázol? — kérdezte jó atyám. — Igen. — Akkor hát gyújts rá! És én szívom azóta. Ha jól emlékszem — mondá mosolyogva —, Voltaire írja valahol, hogy a dohányzás méreg. Lehet, hogy igaza van, de én úgy veszem észre, hogv nagyon lassú méreg.
