Magyar Hiradó, 1977. július-december (69. évfolyam, 28-48. szám)
1977-09-22 / 39. szám
10. OLDAL MAtíYAR HÍRADÓ NYÁRI DZSÁB írta: HALÁSZ PÉTER ősz közeledtével a diákok és diáklányok otthagyják „nyári dzsábjaikat” és visszatérnek a középiskolákba, az egyetemekre. Sohase tudtam eldönteni, hogy ezekre a nyári dzsábokra később nosztalgiával gondolnak-e vissza, szívesen csinálják-e, vagy pedig örülnek, hogy vége a nyárnak és vele együtt a dzsábnak. Pedig van benne bizonyos rutinom, minthogy fiamnak és lányomnak is voltak ilyen nyári dzsábjai Amerikában és Londonban is. Lányom, Monica esetében nincs ok fejtörésre: a középiskolában a hetedik és nyolcadik osztály közötti nyáron a lakóhelyünkkel szomszédos kisváros egyik nagyáruházában, annak is a cafeteriájában vállalt nyári dzsábot, amit körülbelül egy héttel később otthagyott. Az áruházi kávézó vezetője négy diáklányt alkalmazott a nyárra, az egyik felszolgált, a másik a pult mögött állt és fagylaltot, szörpöket szervírozott, a harmadik a kasszában ült, a negyedik mosogatott. A főnök naponya cserélte a beosztásokat, hogy mindenki egyenlő arányban részesüljön minden munkában. Monicára a második napon került a mosogatás sora. Minthogy rögtön a lábára ejtett egy hatalmas üstöt, a dzsábtól nem volt elragadtatva. Másnap kiszolgált, harmadnap a pult mögött állt, de amikor a főnök a negyedik napon ismét mosogatni küldte volna, igazságérzete föllázadt, a kötényt letette, otthagyta a dzsábot is, sőt még a fizetését is. A fiam mindig béketűrőbb volt. Az egyik nyáron a White Plains-i Alexander áruházban az volt a beosztása, hogy rendberakja az árukat az asztalokon, amelyeket az alkalmi vételek után keresgélő asszonyok feldúltak és összevissza hajigáltak. Ezek az okkázió után vadászó nők már nyitás előtt gyülekeznek az áruházi bejáratnál, a nyitás pillanatában berohannak és azonnal dúlni kezdenek. A nők dúltak, a fiam rendberakta. így ment ez egész nyáron. Nem tudom, hogy boldog volt-e ezzel a nyári dzsábbal, de hogy ősszel, amikor kezdődött az egyetem, akkor boldog volt, abban biztos vagyok. Később azután, Londonba kerülve, ugyancsak áruházban volt nyári dzsábja, a Queensway-n lévő Whitley-áruházban, úgy emlékszem, hogy a háztartási cikkek osztályán. Az osztályvezető figyelmeztette, hogy jól tartsa nyitva a szemét, mert ezen az osztályon sok az apró tárgy és vannak hölgyek, akik szívesen csennek. Márpedig, ha este hiány van az elszámolásnál, akkor azt levonják a heti béréből. Szótfogadott és nyitvatartotta a szemét. Egyszercsak mit lát? Egy hölgy különböző cikkeket rakosgat a szatyrába, s mint aki jól végezte dolgát, távozik. Fiam lelkében nagy viharok dúltak, mert mig egyrészt kínosnak érezte, hogy zavarbahozza a hölgyet, másrészt azonban az a gondolat se lelkesítette, hogy ő fizesse a számlát. Amig igy viaskodott önmagával, a hölgy már kilépett az áruházból. Fiam végre felocsúdott belső konfliktusából és utánarohant. De már későn. A hölgynek ugyanis már a szatyor sem volt a kezében. Ártatlanul csodálkozó szemmel nézett hebegő fiamra. De biztosította róla, hogy nem haragszik. Később egy kórház kartotékozó-osztályán dolgozott és azt hiszem, hogy ott jobban érezte magát, tudományos elmélyültségre nagyobb lehetősége nyílt, azonkívül a kartotékokat nem akarta elcsenni senki. Nem tudom, hogy ezekre az alkalmi munkákra később az iskoláját végzett és a nyári dzsábok után állandóbb elfoglalságra pályázó ifjak és leányok elérzékenyült ábrándozással gondolnak-e vissza? Eszembe jut, hogy amikor 14, vagy 15 esztendős lehettem, egy nyarat a Tolna-megyei Pusztafácánkerten töltöttem vendégségben. Fácánkert 3000 holdas uradalom volt, két nagy szeszgyárral. A nagybátyám volt a szeszgyárak vezetője, ő hivott meg egy nyárra. Szép, városi gyerek számára élményekben gazdag nyár volt. Az intéző megkedvelt s kora reggelenként, mielőtt kihajtott a határba, megállt nagybátyámék háza előtt, fölvett engem és magával vitt. Még arra is emlékszem, hogy ezt a kedves, derék intézőt Mühleitner urnák hivták, a számtartót pedig Benjáminnak. Volt egy magtáros, akinek a nevét elfelejtettem, de a fiáét nem. Öt ugyanis úgy hívták, hogy Valér. (Jóval később az én fiam kapta ugyanezt a nevet.) Valér 20 esztendős volt, pesti egyetemen tanult Nem titok, hogy Amerikában 15 üzem gyárt urániumszurokércből plutóniumot az atomenergia-telepek és a kormány részére. Még egyetlen év sem múlt el anélkül, hogy ennek a plutóniumnak egy része, a „szemét” el ne tűnt volna. Titokzatosan és érthetetlenül. Ezek az üzemek szigorú ellenőrzés alatt állnak. Állandóan figyelik őket. Ha egy kissé nagyobb plutóniumeltűnés történik: az FBI tudósok és szakemberek bevonásával igyekszik megfejteni a rejtélyt. Eredménytelenül. Elvileg az eltűnt plutónium lehet, hogy elszivárgóit a csatornahálózatban, lehet, hogy ellopta valaki, sőt lehet, hogy ellenséges, idegen erők keze van a dologban. Még sohasem találták nyomát sem a kisebb, sem a nagyobb eltűnt mennyiségnek. A plutóniumot urániukból állítják elő, hasítás utján. A legszörnyűbb méreg, ami valaha is volt a föld felszínén. Vagyis ha néhány gengszter, a maffia kezébe kerül: ellenállhatatlan zsarolást tudnak vele elkövetni. Ha pedig terrorista forradalmárok kezére jut, akkor az egész társadalmi szerkezetünket felrobbanthatják... Ehhez persze az ellopott plutóniumból előbb atombombát kell csinálni. Ami azonban sajnos, nagyon egyszerű dolog. Erre megvan a bizonyíték. Egy nukleáris tudós felvettette az ötletet, hogy tudósnak kell-e lenni ahhoz, hogy valaki plutóniumból atombombát szerkesszen. Egy húszéves diákot kérdeztek meg errenézve, aki azt válaszolta, hogy pár hónap alatt kész tud lenni vele. Nem kapott semmi különleges utasítást. Csupán közkönyvtárakban, egyszerű tudományos könyvekben böngészett... Mindössze 222 óra összmunkájába került neki az atombomba pontos tervrajzának elkészítése. Ennél tovább természetesen nem jutott, mert neki nem volt plutóniuma. De a professzor és még egy másik svéd professzor átnézték a számításait és megállapították, hogy ehhez már csak egy ügyes kéz kell és — készen áll a „suba alatt” készített atombomba. és nyári szabadságra hazajött, a cséplőgépnél dolgozott, mint feliró. Ez volt a nyári dzsábja. Valér magas, barna, széllesvállu, jóképű fiú volt, ott nőtt fel ő is a pusztán és a lányok, akik kint dolgoztak vele együtt a határban, (persze a fiuk is, de ez kevésbé volt érdekes) egytől-egyig hajdani iskolatársai voltak a simonmajori népiskolában. Na most itt volt újra a ez a Valér gyerek, kicsinosodva, megokosodva Pesten, az egyetemisták nimbuszával, jóképű, magabiztos, legényes. Csoda-e, hogy a lányok, az egykori iskolatársak, mind rajta felejtették a szemüket és versengtek érte, hogy este, munka után, lefürdés után, vacsora után, melyikük találkozik vele a holdfényben, a jegenyesor szélén. Akkor nem gondoltam rá, de ma már meg vagyok győződve arról, hogy Valér a nyár során minddel találkozott. Ha utánaszámolok, ma olyan 60 esztendő körüli lehet. Hogy ő nosztalgiával, s merengő elérzékenyültséggel gondol vissza arra a nyári dzsábra, aziránt semmi kétségem. Mert az övé volt az igazi jó nyári dzsáb, amilyen minden tanulmányaiban megfáradt, jóravaló diákfiunak dukál. Az illető húszéves diák azóta halálos félelemben él. Nem jár sehová, másokkal csak egy nagyon megbízható barátja révén érintkezik, mert attól fél, hogy elrabolják és kényszerítik az atombomba előállítására. A hatóságok és a plutóniummal dolgozó üzemek, telepek pánikszerű buzgalommal igyekeztek most már megakadályozni a „szemét” eltűnését. Sikertelenül. Hiszen nem is tudhatják pontosan megállapítani, hogy mennyi anyag tűnik el. Az Atomenergia Bizottság őszintén bevallja, hogy megközelítő adata sincs, hogy hány ezer kiló uránium hiányzik, amiből plutóniumot lehet előállítani. Az uránium nyersanyaga ugyanis az uránszurokérc, ez kerül az üzemekbe, (Folytatás a 13. oldalon) CSALÁDI SAROK A TV HATÁSA TÁRSADALMUNKRA Az elmúlt januárban 130 millió amerikai nézte meg a nyolc egymásutáni este közvetített „Roots” című filmet, ami miatt meg kellett változtatniuk életstílusukat, hogy időben a TV elé ülhessenek. Tehát a TV radikálisan befolyásolta életüket, még ha csak annyiban is, hogy idejüket máshogy osztották be. De a TV csak befolyásolja, de egyszerűen formálja is az átlag amerikai életét. Nem csak azért, mert egy uj és érdekes hírközlő és szórakoztató központ, de azért is, mert egy egész uj környezetet teremt:egyirányú áramlása a hangnak és képnek, tele tényekkel és azok hatásaival, véleményekkel és analizálásokkal. Mind ez megállás nélkül árad be az ember otthonába, agyába minden pillanatban, amikor a TV-t felkapcsolják. A CBS kutatói szerint az alvás és munka után az átlag személy a TV mellett tölti a legtöbb szabad idejét, ami napi 4 óra 5 percet tesz ki, vagyis 21-35 óra között hetente. Társadalmunk talán csak most kezdi realizálni, mit tesz a TV jelenünkkel és jövőnkkel, sőt a folytatás a 11. oldalon) AZ ALVILÁG MÁR ATOMHATALOM írta: SIMA FERENC
