Magyar Hiradó, 1977. július-december (69. évfolyam, 28-48. szám)
1977-09-15 / 38. szám
MAGYAR HÍRADÓ 16. OLDAL FEHÉR HÁZ A VÖRÖS TÉREN SZA TIRIKUS ELBESZÉLÉS írta: VAJDA ALBERT n. „Nagyon kedves öntől, hogy hazahozott, Mr.Potapov” mondta Arlington, amikor az autó végre a szálloda bejárata elé gördült. „Ez csak természetes, Sir mondta ünnepélyesen a sajtóelőadó és mindkét kezével megragadta az újságíró kezét. „Remélem, hogy... hukk...értékes adatokat kapott és ...hukk... A Daily Globe legközelebbi számában olvashatjuk majd az ön megszokott tollát...” Elhallgatott, mert érezte, hogy nem egészen érthetően fejezte ki magát, de az elfogyasztott állami vodka-mennyiség bénítóan hatott szókincsére. gyanús, mert a nevem kezdőbetűi egymás mellé téve az USA szót adják ki?” Potapov széles arcán még szélesebb mosoly tűnt fel. Bizonytalan mozdulattal kinyúlt a kocsiból és megveregette Arlington izmos vállát. „Csak semmi izgalom, bátyuska” mondta régies bizalmaskodással. „Ismeri a legfontosabb orosz szót, ugye? Tjerpjenije! Türelem, Sir, türelem...hukk... Ami másfél évvel ezelőtt gyanús volt, ma talán nagy előnyére válik.” Intett a merevarcu sofőrnek, aki beindította a motort. Amikor a kocsi megmozdult, Potapov kidugta fejét az ablakon és derűsen szólt vissza a még mindig dermedt Arlingtonnak: „Nagy események vannak kialakulóban, fontos bejelentések... „Csak azt nem tudom, hogy a tájékoztatásügyi minisztérium miért nem küldte el az egész anyagot postán” mondta kissé mogorván Arlington, mert hiába próbálta kihúzni kezét a sajtóelőadó ujjainak szorításából. „Mindennek megvan a maga...hukk...rendeltetése” jelentette ki Potapov olyan ünnepélyesen, mintha politikai beszédet mondott volna. „Higyje el nekem, Mr.Arlington...az ilyen sajtóösszejövetelekre azért van szükség...hukk...mert...mert...” Megint belezavarodott a mondatba, igy hát gyorsan hozzátette: „Mert szükség van rájuk.” Arlingtonnak végre sikerült egyetlen rántással kiszabadítania kezét és kinyitotta a kocsi ajtaját. „Aludjon jól, Sir” kiáltotta lelkesen Potapov és megpróbált kiszállni az autóból, de nem találta az ajtónyilást. „Még csak egy nagyon fontosat akarok.. .hukk...mondani magának...” „Mi lenne, ha holnap felhívna telefonon” morogta Arlington és megkapaszkodott az autó ajtajában, mert az aszfalt különös módon, mozgott alatta. „Most van az ideje, hogy...hukk...elmondjam”. Potapov suttugóra fogta hangját. „Maga...maga nagyon rendes kolléga... Amikor másfél évvel idehelyezték, hát akkor bizony...” Többször egymásután rosszalóan megrázta a fejét. „Megmondom őszintén, akkor nem örültünk...hukk...washingtoni tudósitó volt három éven át, onnan jött...hukk...pontosan tudtuk, hogy mennyire pro-amerikai érzelmű...” „Honnan tudták ezt olyan pontosan?”, kérdezte hirtelen feltámadt dühvei Arlington. „Washingtoni tudósításaimban néha kritikusabb voltam, mint maguk.” „Taktika!” emelte fel mutatóujját Potapov. „Taktika!” ismételte nyomatékosan. „A mi szerveink mindenre gondolnak. A maga neve, Mr.Arlington, mindent elárult.” „A nevem?” kérdezte csodálkozva az angol újságíró. „Hogy érti ezt, Potapov?” „Ulysses Stephen Arlington”, mondta lassan, tagoltan a sajtóelőadó. „Ha egymás mellé tesszük...hukk...a kezdőbetűket, mi jön ki? Nos, mi jön ki belőle?” „USA” mondta Arlington még mindig értetlenül, de hirtelen fény hatolt a világoskék vodka-ködbe. „Potapov”, kiáltotta, „csak nem azt akarja mondani, hogy...hogy azért voltam maguknak (FOLYTATJUK) ÁRTATLAN BOSZORKÁNYOK (Folytatás a 14. oldalról) lesüllyed, az anyarozs pedig a felszínen úszkál... Az anyarozs mérge fokozatosan gyűlik össze a szervezetben. A tudomány által leirt tünetek közé tartozik többek közt az érzés, mintha valami mászna a bőrön, a bizsergés az ujjakban, a fülzugás, a szédülés és a rángatózás. Mindezekről a tünetekről a salemi boszorkányok ügyében felvett bírósági jegyzőkönyvek is említést tesznek... Az ügy régen elvesztette aktualitását. De nem egészen. Az anyarozsban található aktiv anyag a hírhedt LSD kábítószer alapanyagával azonos. ÖN MITŐL FÉL? Tudatalatti félelmeink Judy Garland félt a sikerektől. Ugyanígy volt Richard Nixon, Marilyn Monroe és Freddie Prinze is. Viszont nem félt John Kennedy és nem fél Jimmy Carter sem. Lehet, hogy ön is magában hordja ezt a félelmet, és nem is tud róla. Ha pedig egyszer ez valakiben megvan, nehezen tud tőle megszabadulni. Lehet, hogy valaki egyenesen tagadja, hogy fél a sikerektől, mégis benne lehet ez a félelem. Dr- Leon Tec, egy connecticuti pszichiátrista most irt egy könyvet ilyen címmel: „The Fear of Success”. Korábban úgy tűnt, hogy ez ellentmondásos dolog. „Akik a siker hajótöröttéi” címmel Sigmund Freud cikket irt arról, hogy sokan vannak olyanok, akik nem tudnak mit kezdeni a szerencséjükkel. Tec azt állítja könyvében, hogy a sikerektől való félelem általános. Ez a félelem nemcsak a házasságtól való félelem, hanem velejár azzal is, ha valakit egy vállalat elnökévé választanak. Félnek az emberek attól, hogy megnyerik a teniszjátékot, barátságot szereznek, vagy sikeresek a családi életben. Tec szerint ennek háterében az van, hogy „mi mindnyájan gyermekek voltunk valamikor. Ezért, hosszú időn át jelentékteleneknek számítottunk. Amikor végre a siker útjára lépünk, nem akarjuk elhinni.” A pszichiátrista szerint vannak más nagyon határozott okai is annak, miért félünk a sikerektől. Ezért bűnösnek érzi magát a jószerencse miatt. Attól tart az ember, hogy rájönnek az esetleges csalásra. Azután attól tart az ember, hogy nyilvánosság elé kerül, és ez igy is van, mert minél magasabbra emelkedik egy ember,annál jobban észreveszik. Minnél jobban észrevesznek valakit, annál jobban ki van téve a bírálatoknak. Ha az ember eléri célját, még nem biztos, hogy boldog. Ez azért van, mert a fantáziánk mindig gazdagabb, mint a valóság. Amikor az ember eléri, amit akar, akkor ezt kérdezi: „És csak ennyi, amit annyira akartam?” Tec szerint a sikerektől való félelem tulajdonképpen a végső sikertelenségtől való félelemmel azonos. Ha az ember megengedi, hogy sikere legyen, de nem egészen biztos a maga dolga felől, akkor úgy gondolja, hogy megbukik. Éppen ezért a sikerektől való félelem különösen általános a színházi világban és a politikai területen, ahol egyik napról a másikra feltűnhet valaki a siker csúcsán. _______________ Vértes Ferenc HOGY VAN? (Folytatás a 11. oldalról) — Most nem tudom — mondtam —, de majd megtelefonálom, mihelyt engem értesítenek. — Visszafelé ugyanennyiért. Vagy ijedtemben: — Mint Krisztus a vargát — de ez nem volt jó. Semmi se segített. Egy nap groteszk ötletem támadt. Elhatároztam, hogy magára a kérdésre fogok felelni, az még senkinek se jutott az eszébe. Mikor a legelső „hogy van” eldördült, megragadtam ellenfelem kabátját, és ekként nyilatkoztam: — Hogylétem összetevője több eredőre bontható, melyeknek némelyike még gyermekkoromra vezethető vissza. Kedélyállapotom nyilván nemcsak a körülmények hatása alatt alakult ilyenné, hanem bizonyos diszpozíciók folytak be e hatások tompítására, illetőleg élénkítésére. Valószínűleg ennek tudható be, hogy ma oly rendkívüli benyomást gyakorolt rám nagyanyám halála, aki egy vasúti összeütközés alkalmával életét vesztette. Ezzel egyidejűleg arról is értesültem, hogy összes pénzemet elvesztettem a tőzsdén, most pedig alig egy fél órája közölte velem orvosom, hogy néhány nap múlva bal oldali gutaütést kapok. Barátom udvariasan végighallgatott, s töbször résztvevőén bólintott. Majd megrázta kezem, s barátságosan tette hozzá: — Különben hogy van? Különben? Különben nagyon jól vagyok. Akik ezek után még érdeklődnek hogylétemről, azokat tisztelettel értesítem, hogy beléptem a Hogylétellenőrző Intézetbe, mely a sóhivatallal párhuzamosan működve, állandóan figyeli a beiratkozott előfizető hogylétét egy tartozik és egy követel rovattal: egyikbe beiija a bajokat, a másikba az örömöket, amik percről percre érik az embert, és minden félórában leszámolja az eredményt: hogylétemet. Aki ezután kérdezősködik a hogylétemről, azt megfelelő szám alat utasítom a Hogylétellenőrzőbe, ahol kívánatra bárkit szívesen értesítenek hogylétemről, mert ők jobban tudják, ők már azt is tudják, hogy én csak hiszem azt, hogy most jól vagyok, mert még nem tudom, hogy éppen most indult el hazulról az az ember, aki egy fél óra múlva kölcsönkéri tőlem azt az összeget, amit én kocsira szántam, hogy meglátogassam azt az urat, akitől kölcsön akarom kérni azt a csekélységet, amivel még segíteni lehetne rajtam.
