Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-02-03 / 6. szám
15. OLDAL ARCOK A MAGYAR MÚLTBÓL I.FERENC JÓZSEF, AZ Hatvan évvel ezelőtt, egy hideg, ködös novemberi estén fiatal ezredes lépett ki a schönbrunni kastély főbejáratán. Lassú léptekkel ment a bezárt rácsos kapuig, amely előtt, odakünn, hatalmas tömeg várakozott. Megállt a rácson belül, és csak ennyit mondott: ,,A császár meghalt.” Az emberek egy percig némán, csendben álltak, aztán a tömeg lassan szétoszlott. Aki akkor a kastély egyik szobájában egyszerű tábori ágyon hunyta le a szemét, I. Ferenc József, Ausztria császára és Magyarország apostoli királya, 68 évi uralkodás után meghalt, s ezzel minden uralkodói rekordot megdöntött. Halála nemcsak az ő elmúlását, hanem —, s ezt ma már biztosan kimondhatjuk —, annak a birodalomnak a végét is «elentette, mely felett csaknem hét évtizedig ködött. Ami utána jött, az a monarchia számára csak kétéves agónia volt. Magyar szempontból Ferenc József mindig 1849 és abszolutizmus uralkodója marad, akinek nevében . aradi tizenhármat és a szabadságharc többi értanuját kivégezték. Nehezen lehetne tehát magyar szempontból méltatni hosszú uralkodását. Nem is erről van szó. Foglalkozni vele azonban több mint egy fél évszázad távlatából, elsősorban külpolitikai szempontból, nemcsak lehet, de érdemes is, mert Ferenc József nemcsak 1849, hanem 1867-nek is az uralkodója, főszereplője. A kiegyezés után az ő irányításával (helyesebben jóváhagyásával) alakult ki a kettős monarchiának az a politikája, mely végül is elkerülhetlenül az összeomláshoz vezetett. Ez alatt az idő alatt a monarchia, ha „beteg ember” is, de hatalmi tényező volt Európában. Igaz, a monarchia a kor eszmeáramlatainak szempontjából ugyanolyan túlhaladott álláspont volt, mint akár a nagybirtokrendszer, itt sincs tehát helye semmiféle nosztalgikus visszaemlékezésnek. De a kettős monarchia fél évszázadon át mégis létezett. A dualizmus korszaka egybeforrt Ferenc József nevével, és ezért halála évfordulójakor érdemes egy pillantást vetni arra a szerepre, melyet a monarchiával kapcsolatban az utolsó előtti magyar király játszott. Ferenc József személyének, korának és munkásságának ma már elég nagy irodalma van. (Érdekes, hgy aránylag a legkevesebb Ausztriában, ahol ma is csak két emlékmű örökíti meg Ferenc József uralkodását, az egyik Bécsben, a másik pedig kedvenc nyaralóhelyén, Ischlben, mindkettő azonban meglehetősen szerény formában.) Ami a magyarokhoz való viszonyát illeti, kétségtelen, hogy nem szeretett minket. Hogyan is szerethetett volna 48 és 49 emlékével terhelten! De nem gyűlölte a magyarokat, mint ahogyan azt például Ferenc Ferdinánd trónörökös tette. Az egybehangzó vélemények szerint inkább félt a magyaroktól, különösen uralkodásának vége felé. Bizonyos értelemben ez a félelem, legalábbis az ő szempontjából, indokolt volt. A kiegyezés ténye mindkét fél számára szükségszerű kompromisszumot jelentett. Ausztriát és Ferenc Józsefet az adott külpolitikai helyzet, elsősorban a königgraetzi katasztrofális vereség késztette engedményre, a magyar uralkodó osztályokat pedig a nyugalom vágya. Ami az uralkodót illeti: Ferenc József nagyon jól tudta, hogy a dualizmus tényét a magyar nép többsége, amelyben akkor még élénken élt Kossuth emléke, sőt az uralkodó osztályok egyes csoportjai is MAGYAR HÍRADÓ---------------------------------------------,■_________lí______ ABSZOLÚT URALKODÓ csak kényszerből fogadták el. Ezért fél a magyaroktól. A maga módján megpróbált, különösen, amig a minket kedvelő Erzsébet királyné élt, kedvében járni Budapestnek. Nem szeretett Magyarországon tartózkodni, de kötelességszerűen minden évben kétszer néhány hetet Budán és Gödöllőn töltött. (Ilyenkor mindig gondosan ügyelt arra, hogy magyar egyenruhában járjon, már igy érkezett az országba és igyekezett mindenkivel magyarul beszélni. Bár erősen németes hangsúllyal, de elég folyékonyan beszélte nyelvünket. Mindezek azonban csak külsőségek, melyek a lényeget nem érintették, mint ahogyan általában Ferenc József rendkívül sokat adott a formaságokra és uralkodói méltóságát soha sem vetkőzte le. I. Ferenc József Horthy — aki egyébként Ferenc József nagy bámulója volt — iija emlékirataiban, hogy a mindennapi kocsikázás Schönbrunnból Bécsbe és vissza, amikor is mint szárnysegédnek az uralkodó mellett kellett ülnie, rendkívül fárasztó idegmunka volt. A királyt megszólítania nem volt szabad, de feszülten kellett figyelnie, nehogy ne tudjon azonnal felelni. Ferenc József nem is a XIX. hanem még a XVIII. század embere volt, aki számára az etikett rendkívül fontos kifejezője volt uralkodói rangjának. A politikát még Metternichtől tanulta, aki — s ma már ezt is pontosan tudjuk — életének utolsó évtizedében valóban a fiatal uralkodó politikia tanácsadója volt. Ferenc József a kora reggeli órákban hajtatott a volt kancellár rennwegi palotájába, és ott órák hosszat politikai beszélgetésbe merülve sétáltak a kertben. Hogy a Metternich-féle világkép nem lehetett eredményes a XIX. század második feléiben és a XX. század első évtizedeiben, amikor a világ nem etikettkérdésekkel foglalkozott, hanem vészterhes problémákkal volt tele — az szinte magától értetődő dolog. Más kérdés az, hogy mi lett volna akkor, ha Ferenc József a század elején valóra váltja lemondási szándékát, amellyel éppen a magyar parlamenti helyzet, a baloldal győzelme miatt fenyegetőzött, ma már ez csak merő spekuláció. Hasonlóképpen ahhoz, hogy ha az első világháború még egy darabig nem tör ki, a monarchia is fennállhatott volna még egy ideig. Az elveszett háború szükségszerűen a dualizmus halálát jelentette. Abban, hogy a háborúban a vesztes oldalán álltunk, Ferenc Józsefnek lényeges szerepe van. 1870-ben Andrássy megakadályozta, hogy a monarchia hátba támadja Poroszországot. Ez még helyes reálpolitika volt. Kezdetben még a német szövetségre is elmondható: voltak reálpolitikai elemei. De csak addig az időpontig, amig világossá nem lett, hogy a császári Németország háborúra törekszik. A századforduló táján már kirajzolódtak a hatalmas németellenes szövetség körvonalai. Ez valószinűtlenné tette Németország győzelmét — még ekkor is megmaradni, sőt ragaszkodni ehhez a szövetséghez minden volt, csak nem reálpolitika. Éppen ebben volt döntő szerepe Ferenc Józsefnek. VII. Edward angol király, aki az antant egyik létrehozója és Németország bekerítésének egyik szervezője volt, minden év nyarán több hétre Marienbadba utazott. Ilyenkor mindig felkereste Ferenc Józsefet is, aki akkor rendszerint Ischlben tartózkodott. Hosszú kocsikázásokon és négyszemközti beszélgetésekben az angol király megpróbálta eltéríteni a német szövetségtől és megnyerni az antant számára. Ezeknek a beszélgetéseknek ma már nagy részét ismeijük azokból a feljegyzésekből, amelyeket Edward miniszterei számára tollba mondott. Ferenc József közvetlen környezetének, elsősorban Marguttinak a feljegyzéseiből azt is tudjuk, hogy az öreg uralkodó a beszélgetések után mindig nagyon letört volt, nyilván érezte a ránehezedő felelősség óriási súlyát. De nem volt hajlandó hozzájárulni a német szövetség felbontásához. Ki tudná ma már megmondani, hogy itt súlyosan hibás politikai megfontolás vagy pedig egyszerűen egy öreg embernek az uj és gyökeres változástól való irtózása játszott döntő szerepet...Edward király nem engedett. Esztendőről esztendőre újra meg újra megpróbálta befolyása alá vonni Ferenc Józsefet. Hiába. Utoljára 1908-ban járt nála. Amikor elbúcsúztak, az angol nagykövet, aki Ferenc József mögött állt, jó hangosan, hogy az uralkodó is meghallja, igy szólt a mellette levő Lord Haldanehoz: ,,Azt hiszem, hogy őfelsége élete nagy esélyét mulasztotta el.” Hatvan évvel ezelőtt a schönbrunni halottaságyon egy olyan magányos ember feküdt, akit egyéni életéiben számtalan súlyos csapás ért. Ám a legtöbb dolognak, ami vele és körülötte történt, maga volt az okozója. Az első világháború kitörése és Ferenc József csak nagy nehezen kicsikart hozzájárulása előbb a szerb ultimátumhoz, majd a hadüzenethez csak logikus következménye volt mindannak, ami előzőleg hosszú évtizedek alatt'történt. Ferenc József uralkodói magányába elzárkózva alig érzékelt valamit az idők változásaiból. Éppen ezért kevés dolog volt életében olyan téves és felelt meg olyan kevéssé a valóságnak, mint az a hires mondat, amellyel az első világháború kitörésekor népeihez intézett kiáltványa kezdődött: „Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam.” Wesselényi Miklós Ahová eyutottam Se szégyenem se érdemem ahová eljutottam mit kiszabott nekem a sors tettem és elviseltem a hatvanon túl is ülök a sarokban figyelve mit diktál nekem a belső hang a csöndben. Hajnal Gábor i
