Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-06-30 / 27. szám
magyak híradó 9. OLDAL A JÓ KÖNYVEKET IS EL LEHET MÁR ADNI... Irta: KLAMÄR GYULA Nem akarok humorizálni, amikor azt mondom, hogy rövidesen elönt minket a könyvek álja. Jól tetszett érteni: nem a könnyek, hanem a könyvek álja. Egyre-másra jelennek meg az emigrációban a szépirodalmi művek, regények, verskötetek; egymásután alakulnak kiadásukra a különböző társaságok és ezek nemcsak nevükben könyvkiadók, hanem a valóságban is. Most jövök egy magyar összejövetelről, ahol előteijeszlettek egy könyvkiadási Klamár Gyula programot: nem kevesebb mint tiz mű szerepel egymásután a kiadói tervekben és pedig nem is valami hosszú időre elosztva, hanem egy-két év alatt kívánják az egészet megjelentetni. Pénzügyileg sem gyerekjáték a terv, mert egy-egy könyv szedése, nyomása egész kis vagyont kíván. Nemrég — alig egy félórája — egy svájci fiatalemberrel beszélgettem, aki egy másik uj magyar könyvkiadói alakulásról értesített. Ők is regényeket akarnak kiadni — miután már Svájcban megalakult — az ellentáborban — egy könyvkiadó...És igy tovább: mindenütt elhatározzák az irodalom pártolását, az irók — költők támogatását. Tévedés volna azt hinni, hogy a sok hamvába dőlt kísérlet után ezeknek is ez lesz a sorsuk. Az említett összejövetelen az előadó kiszámította és bemutatta, hogyha négyszáz előfizető akad a sorozatra, akkor már életképes a vállalkozás, nem lehet ráfizetni, sőt az iró is visszakapja az induláshoz adott 25-30 százalékos költséghozzájárulását. (Mert azért lelkesedés, ide, lelkesedés oda, az írónak meg kell fizetnie a belépődíjat a Parnasszusra...) S most következett a csoda: egyszerre ötven sorozatot jegyeztek le a jelenlévők, tehát az egész óhajtott mennyiségnek majdnem a tized részét, s ez a tény arra enged következtetni, hogy rövidesen együtt lesz a négyszáz Maecenas és a könyvek megjelenhetnek. Két dologra mutat rá e kis történet. Először is arra, hogy a magyar emigráció anyagilag erős, szilárd lábakon áll; másodszor pedig, hogy megnőtt az igény a magyar emigráns és általában az irodalom irányába. Mindez rendkívül örvendetes dolog. És még inkább örvendetes, hogy talán elérkeztünk a dilettánsok alkonyához — legalább is azzal kecsegtetett a könyvkiadói terv lelkes előadója. Szórul-szóra ezt mondta: Vége a dillettáns könykiadásnak, vége az amatőr ,,irók” grasszálásának! Ami persze nem feltétlenül igaz. A dilettáns rendkívül szívós és minden módot kitalál a megjelenésre és valósággal elszívja az érdemes tehetségektől a levegőt. No és a pénzt. Ki hinné, hogy az ügyeskedő el is tudja adni termékeit és nemhogy ráfizetne, de még keres is rajta! Károsodni csak az Ízlés és az igazi, jó irodalom károsodik. Nem akarok azonban igazságtalan lenni, ma már a jó könyvet is el lehel adni. Azon az összejövetelen, amelyről beszéltem, csupa úgynevezett jó iró és költő kötete feküdt a bejárat mellett szerénykedő asztalon: Cs.Szabó László, Határ Győző, Thinsz Géza, neve volt olvasható a könyvek fedelén és hamarosan el is kell valamennyi! Az emberek boldogan szorongatták a frissen szerzett köteteket, láthatóan érdekelte is őket a tartalmuk, nemcsak azért vásárolták meg, hogy letegyék a kötelező obulusl az asztalra. Mindez húsz év eredménye...Csupán két évtizedé. E húsz esztendő alatt a magyar emigráció anyagilag megerősödött és most már kedve van körülnézni saját háza táján és törődni a pénzszerzésen kívül egyéb dolgokkal is. Ismerek valakit — egy magyar orvost, aki egy zeneszerzőtől kantátát rendelt és a művet gazdagon honorálta, ismerek egy gépészmérnököt, aki az irodalmat pártfogolja és jelentős összeget költ irók, kiadványok támogatására, egy másik orvost, aki minden adandó alkalommal egy kis vagyont juttat magyar kulturális célokra. Szaporodnak is a művészetpártolók, mind többen és többen jönnek rá az adakozás gyönyörűségére. Ez a magyarázata egyébként a kiadó-vállalatok dömpingjének: azért szaporodnak egyre-másra. mert ma már kevesebb a ráfizetés veszélye. Húsz esztendő alatt jutott el a magyar emigráció idáig, hogy gondoskodni tud íróiról, zenészeiről, festőiről, szobrászairól, sőt már-már el is tudja tartani őket. KÉT VERS A szenvedélytelen zarándok Milyen törékeny a vonzalom, barátság! elromolhat egy mozdulattól. Évekig épült, perctől leomolhat, hol torony állt, szemünkbe szállt a vak por. Törheted fejed, igaz torony állt ott, vagy porból, fényből épült délibáb volt. Bolond vers testvéreim, ti őrült angyalok nem ért benneteket a világ mert más ütemre jár az agyatok mert nálatok benn jobb a bal és bal a jobb megfordított a sirás, nevetés és büntetés az emlékezés sarokban térdepelve könnyetek csorog de mért csorog? elfeledtétek, drága angyalok Károlyi Amy A TÖRTÉNELEM LAPJAIRÓL Lincoln ma nem pályázhatna elnökségre Sokan úgy tekintik Abraham Lincolnt, mint az Egyesült Államok legnagyobb elnökét. De azt mondják róla, hogy ma nem igen választanák meg elnöknek, olyan súlyos depresszió kisérte életét. Dr. Ronald R. Fieve, a New York State Psychiatric Institute vezetője ezeket mondja: „A közvélemény manapság kiütné őt az elnökjelöltek sorából.” ,,Ha az én betegem volna, én azonnal kórházi kezelésre küldeném, megfigyelés alatt tartanám öngyilkossági kísérlet gyanúja miatt, és depressziót oldó gyógyszereket adnék neki.” Lincoln mélységes melankóliája annyira erőteljes volt, hogy egyszer az egyik helyi lapnak egy cédulát küldött, amelyen öngyilkossággal kapcsolatos feljegyzések szerepeltek. Legalább két alkalommal barátai vigyáztak reá huszonnégy órán keresztül, mert attól tartottak, hogy öngyilkosságot követ el. Dr. Richard W. Hudgens a következőket irta az American Journal of Psychiatry-ban: „Amikor Lincoln 29 éves volt, szerelmének, Ann Rutledge-nek halála után szellemi depresszióba süllyedt...fel és alá járkált a folyónál, az erdőkben, és végtelenül tele volt leírhatatlan gyászával. Barátai figyelték, mert öngyilkosságtól tartottak, mig végül egy másik városba küldték.” MAGYAROK A NAGYVILÁGBAN A VOLT MAGYAR PÁRNAK „BILLIÓS TALÁLMÁNYAI VANNAK”... PRINCETON, N. J. — Nem messze Princeton belvárosától, néhány mérföldnyire észak felé, áll egy szerény egyemeletes ház közel az országúihoz. Egy őszhaju házaspár lakik benne. A feleség: feltaláló. A férj: mérnök. Már csak otthon dolgoznak, egy szerény berendezésű laboratóriumban. Háztartásuk alapvető bevétele Social Security járulékból származik. A férj egy volt magyar arisztokrata, a leghíresebb családok egyikéből; a neve gróf Andrássy Imre volt, mielőtt — mint amerikai polgár — egyszerűen Imre Andrássy lett. A feleség, Stella, svéd születésű, de a két háború közt Magyarországon élt férjével Letenyén, egy 30 szobás, 12 személyzetes kastélyban és időnként máshol fekvő birtokaikon. Ez a házaspár billiókat takaríthatna meg Amerikának találmányaival (hja a Washington Post riportere, a szemfüles Blaine Harden, aki valahogyan rájuk akadt). „Imre még Magyarországon készített egy olyan keveréket, főként alkohol és gazolin keverékéből, amellyel autókat a mostani szükséglet kicsiny százalékából lehet futtatni", Írja. Stella egész sorozat olyan eszközt talált fel, amely a nap melegét fűtésre, különféle gépek hajtására, háztartási eszközök „gépesített” alkalmazására képes fordítani. A Princeton-egyetem több szakavatott tanára vizsgálta át Stella találmányait. Egybehangzóan jelentették ki, hogy azok határozottan értékesek, legtöbbjük kitűnően beválna nagyarányú produkcióval nemzetközi piacokon. „Főként az un. Harmadik (Folytatás a 15. oldalon) DIRIB—DARAB A régiségkereskedőhöz beállít egy ur, és dühösen lármázni kezd: — Hallja, maga szélhámos, a napokban vettem magánál ezt a botot, mint valódi elefántcsontot, és most kiderül, hogy csak utánzat! A kereskedő álmélkodva csapja össze a kezét. — Mit nem mond! Hát már az elefántoknak is hamis fogaik vannak? (((•))) Élt Szegeden egy aggastyán, akiről azt mondták, hogy már 103 éves. Ez az aggastyán jámbor, szelid, istenfélő ember volt, és világéletében pontosan eljárt a templomba. Annál nagyobb feltűnést keltett, hogy vasárnap nem jelent meg az istentiszteleten. — Csak nincs valami baja — kérdezték —, hogy nem volt ma templomban? — Nem is megyek többet — mondja az aggastyán. — És miért nem? — Mert úgy vettem észre, hogy az úristen eddig elfeledkezett rólam, most hát nem akarok többé a szeme elé kerülni.
