Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-06-23 / 26. szám
9 OlJöjö] SJAÍ'ViAW ............TSIAGTAR HÍRADÓ BÉCSI EMLÉKEK Irta: VAJDA ALBERT Az a tipikus pesti kávéház Ha Bécsben vagyok, mindig beülök egy amolyan igazi, tipikusan pesti kávéházba, amely ifjúságomat idézi. Londonban nincsen kávéház, csak eszpresszó és ,,pub”, amely hűvösen kimért átmenet a kocsma és a bárpult között. Párizsban van ugyan kávéház, de hangulata egészen más, nem otthon és menedék, mint a pesti volt, hanem hosszabb-rövidebb ideig tartó megálló az állandó rohanásban, egy kávéra, italra, vagy csókra. Bécsben még vannak olyan kávéházak, amelyek az otlhonaiakra emlékeztetnek. Persze azokra az otthoniakra, amelyekbe fiatal hírlapíró koromban jártam. Ebben a bécsi kávéházban az asztalnak márványlapja van, a karosszékek huzata plüss és a pincérek kabátja hófehér. Nincs zsúfoltság, az asztalokat nem préselték egymáshoz. Az impozáns pult a századfordulókor lehetett uj, a kasszában ülő fodrosbluzos kisasszony szintén. Az ablaknál, a legjobb helyen ugyanaz a két öregasszony ül, akit gyerekkoromban figyeltem meg a budapesti Palermo kávéházban. Sohasem fogom elfelejteni, hogyan ették a tejeskávéba mártogatott kiflit, fogsoruk mindig csattant egyet és én gyerekfejjel izgatottan vártam, mikor esik bele a talpas pohárba. Igen, az a két néni az. ablaknál, gyerekkoromból érkezett ide. Egyáltalában, ha nem hallanám, hogy németül, — akarom mondani osztrákul — beszélnek körülöttem, azt hinném, odahaza ülök, a pesti kávéházban. Veszem is elő táskámból a papirt, zsebemből a golyóstollat, hogy Írjak valamit. Nem megy. Nem zavar senki, csend van körülöttem, kényelmesen ülök...még sem megy az irás. Talán rossz irányban ülök? Szókét változtatok, rendelek még egy kávét, hiába. Nem megy az irás. Hirtelen rájövök, hogy mi a baj. Az, hogy engednek Írni! Hogy az ajtón ismeretlen bécsiek járnak ki és be és nincsen senki, aki megállna ar asztalom mellet és harsányan azt mondaná: ,,Nem zavarlak, öregem látom, dolgozol.” És ezzel már.s leül mellém és addig beszél, mig be nem fut a következő kolléga, aki szintén nem akar irás közben zavarni, tehát leül mellém, hosszú időre. Milyen furcsa játéka ez az idegeknek. Vagy talán egy hajszolt történelmi ország hajszolt gyermekének átöröklése okozza, hogy ha zavartalanul dolgozhatom, akkor nem megy a munka, csak akkor, ha fejem felett beszélnek és körülöttem minden a feje tetején áll? Az Isten ismeri ki magát közöltünk. Vagy...talán már Ö sem. A bécsi kalauznő Utazom a 46-os villamoson, amely nem a Keleti pályaudvartól indul, mint a régi pesti sárga villamos, hanem a bécsi Ringtől. A kalauz pulpitusa mögött jelentéktelen külsejű, seszőke nő ül. Korát nem lehet megállapítani, közelebb lehet a negyvenhez, mint a harminchoz. Szürke kabátos asszonnyal beszélget. A következő megállónál az utas azt mondja: ,,Servus Hilde, auf Wiedersehen!” — és ezzel leszáll. Különös hangulat fog el. A felelőtlenségnek az a bolondos érzése, amely idegen városokban tör rá az emberre, ott ahol senki sem ismeri és egyaránt adhatja ki magát főhercegnek, vagy nemzetközi hamiskártyásnak. Átülök a kalauznő melletti ülésre és megkérdem: ,,Fraulein Hilde?” Bólint és kérdő tekintettel néz rám. Látom rajta, hogy töri a fejét, ismer-e, vagy sem? Néhány mondatban közlöm vele, hogy sohasem találkoztunk, most érkeztem Uj-Zélandból, csak azért, hogy őt megismerjem. Szavaim hatására szeme meg-megrebben, tekintetében félelem villan. Nem, nem, ne higyje. hogy bolond vagyok, — mondom, — valakinél láttam a fényképéi Uj-Zélandban, azóta nem tudok másra gondolni. Repülőre ültem, a központban megtudtam, hogy a 46-os villamoson teljesít szolgálatot, ime, ennyi az egész, most itt vagyok Bécsben. Miatta. Megálló következett, néhányan leszálltak, páran fel, jegyeket kelleti adnia és kezelnie. Nem beszélhetett, de láttam arcán az idegességet. Amikor befejezte a munkát, odaszólt izgatott madárhangon, hogy ne beszéljek ilyeneket, ő tisztességes nő, rá nem lehet hatni ilyesmikkel. Látta arcomon a legteljesebb őszinteséget, erre előrehajolt és azt kérte, mondjam meg, ki vagyok, mert az arcom ismerős, csak nem tudja, hogy hová tegyen. Biztosítottam, hogy téved, sohasem láthatott, bányatulajdonos vagyok, Uj- Zélandban, Wellington közelében. Egy barátommal láttam a képét. Miközben beszéltem, ösztönös mozdulattal igazított egyet seszinű haján. Arcát kis pir öntötte el. Szeme kifényesedett. Még kételkedett, de szavaim annyira őszintének hatottak, hogy már-már hinni kezdett. Kinél láttam a képét? — kérdezte. — tói.” *** Azt, hogy miért nem vitted valamire, hangosan kérdezik. Ha vitted valamire, arról csak suttognak. *** A szöget nem elég fején találni. Arra is vigyázni kell, hogy ne görbüljön el. *** Ülve is meg lehet botlani. *** Éles esze van, de ezzel egyszer úgy elvágta magát, hogy elvérzett. *** A helyes gyermeknevelés elsajátításához türelem és idő kell. Mire megtanuljuk ésszerűen nevelni gyermekeinket, azok már felnőttek, s akkor már ők nevelik helytelenül a gyermekeiket. JÁTSZÓTÉR (Folytatás a 8. oldalról) nagy kalandhoz, az színezte oly feszültté és meglepővé Budán azután merőben más világ várta a felfedezőt, miután leküzdve a mindenfelől leselkedő ellenséget, áttörte magát az alagulon, azután jobbra fordulva kijutott a Vérmezőre, amely már nevével lángralobbantotta az ifjonti képzeletet. Köteteket lehetne Írni, órákon ál mesélni a várossal való ismerkedés nagy kalandjáról. Szívből sajnálom azokat a gyerekeket, akiket körülményeik játszótéri játékra kényszerítenek. A szakértő bizottságnak nem is annyira azon kellene törnie a fejét, hogyan tegye biztonságosabbá a játszótereket a gyerekek számára, mint inkább azon: hogyan tegye És miféle kép volt? Fehér ruhában, felfűzött hajjal, mosolyogva áll egy kertben, — feleltem, mert nincsen olyan nő, akiről fiatal korában ne készült volna ilyen felvétel. Megülődve nézett rám. Tekintete felvillant. A Kari mutatta? — kérdezte. Bólintottam. Igen, feleltem, a Kari. Szóval él? — rebbent el szájáról a mondat. Igen, feleltem, él, Uj-Zélandban. Ezt nem tudtam, — mondta és utána, kis örömteli hangon hozzáfűzte: ,,És még mindig őrzi a képem”...Most már nem kételkedett bennent. Kedvesen nézett rám, mosolygott is, egy olyan nő mosolyával, akinek a képét még mindig őrzi egy Kari. Elmondta, hogy férjnél van, kél gyermek anyja, szereti az urát, boldog mellette. Sajnálkozva ingattam a fejem. Kár, nagy kár, mondogattam, dehát gondolhattam volna, hogy egy ilyen nő nem lehet egyedül. Szomorú, de mit tehetek mást, visszamegyek Uj-Zélandba. Bátorilóan szorította meg a kezem. Legyek erős, mondta a tekintete, mielőtt leszálltam, ha őt nem is sikerült megkapnom, találok majd azért valakit, persze nem olyan nőt, akinek csak a fényképét kell megnézni és máris Bécsbe repül miatta egy dúsgazdag bányatulajdonos Uj Zélandból. Még láttam, hogy vidám, magabiztos mozdulattal ad jegyet a felszállóknak, arcán azzal a mély önelégültséggel, amelyet csak olyan asszonyok érezhetnek, akik hűek maradtak tétjükhöz és gyermekükhöz, pedig csak pattintani kellett volna az ujjunkkal és máris lejbe-vajba-nercbe fürösztené őket egy milliomos. Újra bizonyítottnak láttam a régi tételt: a,? emberekkel a legvalószinfilenebb hazugságokat a legkönnyebb elhitetni. biztonságosabbá a várost. Akkor — az én időmben — a város biztonságos volt ahhoz, hogy gyerekek akár egyedül, akár csoportosan expedícióra induljanak benne, hogy saját játszóterüknek tekintsék. Súlyos sérülési csak később okozott az embernek. Amikor elveszítette. MENLEVELED A föld térképe: tenyered, s marad örök menleveled; hajdan az ősvizek, tengerek szültek, sértődötten partra löktek tán, mert meguntad slattvogásuk, sziklaórleto mormolásuk; sivánv homokba taposott mezitlábad, szelektől taszítva összejártad a pusztát, az erdőt — apraid nyakadban ültek; tátogtak, sipogtak, — fejedben gyémántok hűltek, s rájöttél: kevcse van a földnek, amit magától, ingyen adhat, népet: keveset — annyiból alig tarthat. Kérgét körmöddel, varodként piszkáltad, látástól napestig gondoztad, imádtad. Rád stílt már az arca, térképe: tenyered, s marad sírodban is örök menleveled. Palocsay Zsigmond Vajda Albert SZILÁNKOK ,,Áremelkedés sem mentesít az olcsó gondolatok