Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-06-02 / 23. szám
10. OLDAL MAGYAR MIKADO BEA Irta: HALÁSZ PÉTER A tavasz érkeztével a ruüncheni városszélen a ’ virágokkal együtt kinyíltak a teniszpályák is. Fehérruhás nők és férfiak ismét megütköznek „a háló fölött”, a teniszlabdák vidáman pattannak — kedves kéllemes sport a teniszezés, kiváltképpen, ha kék az ég és süt a nap, olyankor minden pompásan keretezi ezt az elegáns sportot. Életem tizedik és tizenegyedik esztendejében, tehát negyedik elemista és első gimnazista koromban a Mester utca 13-as számú házban laktam, a ház mögött kis, játszótérnek is használható park terült el és túl azon: egy teniszpálya. A kertben főként a házban lakó gyerekek játszottak, de vendégekben sem volt hiány. Egy júliusi délutánon egyszerre csak kiváltam kortársaim csoportjából — azt hiszem, hogy szembekötősdit játszottunk — és odaálltam a drótkerítéshez, amely a Mester utcai kertet elválasztotta a teniszpályától. Odaálltam a kerítéshez és tekintetemet ...eltaláltak: egy lányra függesztettem. Én még ilyen szép lányt soha életemben nem láttam, pedig akkor hátam mögött volt már legalább tiz esztendő. Karcsú volt, nyúlánk, szőke haja a válláig omlott, rövid fehér szoknyácskát viselt, rövid ujju fehér blúzt, hófehér volt a teniszcipője és könnyű kis zoknija...nem tudom, hogy ismertem-e már akkor azt a hasonlatot, hogy ,,szökell, mint a zerge”, de ha nem is ismertem, sejtettem, vagy éreztem, hogy ez a gyönyörű, szőke lány nemcsak úgy szökell, mint a zerge, de ugyanolyan távoli, sejtelmes és titokzatos, hiszen ritka látvány a zerge, közelről pedig csak nagyon keveseknek van hozzá szerencséjük. Álltam a drótkerítésnél és néztem a teniszező szőke lányt. Szerencsém volt: megtudtam a nevét is. Partnere, magas, vállas, fekete hajú fiatalember ugyanis odakiáltott neki: — Play, Bea? Mire felhangzott: — Ready! Tehát a gyönyörű leányt Beának hívják — gondoltam és kiszáradt torokkal néztem. Mennyire illett hozzá ez a név! Néztem Beát és mindenféle ábrándok kergetőztek homlokom mögött: Bea odanéz, meglát engem a drótkerítés mögött ácsorogni, egyetlen mozdulattal kiadja a magas, vállas, fekete hajú fiatalember útját és meghív, hogy folytassam vele a teniszjátszmát. És olyan csodálatosan teniszeztünk mi ketten, hogy a pályán mindenki más abbahagyja a játékot, a gyerekek elfelejtenek szembekötősdit játszani, körénk sereglenek és néznek bennünket, nézik ezt a gyönyörű, elegáns, életre és boldogságra szóló mérkőzést, amelyet én természetesen megnyerhetnék, de az utolsó pillanatban könnyedén és elegánsan lemondok a győzelemről Bea javára. És természetesen ő is tudja, hogy én megnyerhettem volna a mérkőzést és csak az ő kedvéért veszítettem és hosszan rám néz álmodozó kék szemével, nyújtom a karomat, ő belém karol és a lelkesen tapsoló közönség sorfala között elhagyjuk a teniszpályát. Hogy hova megünk, azon már nem gondolkoztam, az álmok itt megszakadtak, nagyon messzire nem vihettem volna Beát, minthogy két üveggolyón és három télikabátgombon kívül semmi sem volt a zsebemben. / Pakk! Egyszerre csak föleszméltem álmodozásomból: egy teniszlabda pattant elém. Nem is akartam hinni a szerencsémnek. A kerítés túlsó oldalán / / ugyanis ott állt Bea, és rám mosolygott. Nem szólt egyetlen szót sem, csak mosolygott, nézett, rám függesztette kérőn gyönyörűszép szemét és várt. Egy pillanatig mozdulatlanul néztem. Gondolatban most átvetettem magam a kerítésen és hódolatteljes mozdulattal fél térdre ereszkedtem Bea előtt és felnyujtottam neki a teniszlabdát. A valóságban azonban fülig elvörösödtem, felkaptam a teniszlabdát és egyetlen mozdulattal áthajitottam a drótkerítésen. Azaz csak áthajitottam volna, a dobás ugyanis nem volt eléggé erőteljes, a labda a kerítés tetejéről visszapattant, elgurult, utána szaladtam, visszahoztam, másodszorra sikerült áthajitanom a teniszlabdát. Bea ott állt és mosolygott, most sem szólt egy szót sem, csak azzal a mélykék pillantásával köszönte meg és már futott is vissza a pályára... Semmi kétség nem volt aziránt, hogy Bea meglátott engem, és ha most elegendő bátorságom volna ahhoz, hogy a labda után átvessem magam a kerítésen és odalépjek hozzá s megkérdezzem: — Szabad egy mérkőzést? — (és természetesen gyönyörű, élesre vasalt fehér nadrágot viselnék, hófehér teniszcipőt, hófehér inget és magas is volnék és fekete hajú és széles vállu) akkor Bea rám nézne, elővillantaná hófehér fogait és halkan mindössze ennyit kérdezne: — Ready? — Play! Egy kislány színes kavicsokat keresett és rábukkant egy barlangra, amelyben ugyan színes kövek nem voltak, de annál több más, érdekes, sőt szenzációs leletet találtak ott. A barlangot, amely a Földközi-tenger partján fekszik, a Riviérán, „Le Trou do Tachu”-nak nevezik. Ebben a barlangban egy fiatal archeológus házaspár, Henry de Lumley és felesége annak az ősembernek a maradványait találták meg, amelyik feltevésük szerint, 8 billió évvel ezelőtt élt Európában. Ezt az évszámot de Lumley a legújabb tudományos mérőeszközökkel állapította meg, abból az agyagból, amelyben az ősember nyomait találta. Érdekes a dologban, hogy eddig azt hitték, hogy az un. Australopithecus csak Afrika keleti és déli szavannáiban élt, mintegy öt billió évvel ezelőtt. Ez a hiedelem nyilván téves, mert el lehet képzelni, hogy az ősembernek több kontinensen is volt lehetősége arra, hogy kifejlődjék. Az, hogy esetleg Afrikából került át Dél-Franciaországba, szintén nem kizárt dolog, részben azért nem, mert a kontinenseknek egymástól elszakadása csak azután ment végbe, és esetleg Gibraltárnál, vagy máshol is közvetlen földhid kötötte össze ezt a két kontinenset. Valószinű azonban, hogy a tachoui barlang ősembere nem az öt billió éves ősember utóda volt, hanem a 8 billió éves elődje, mert az, amit a Lumley-házaspár talált egy amannál sokkal primitívebb fajra utal. A házaspát szerint a techoui barlangban talált leletek arra utalnak, hogy az ott élő emberek száma nem lehetett több 12—15-nél. Nem vadászhattak, mert csak egészen primitív kavicseszközöket találtak az otthonukban. Ezek nem voltak elegendők azoknak a vadaknak az elejtésére, És most álmaimban és álmodozásomban minden összekuszálódott. Én voltam a fekete hajú fiatalember és ő volt az első gimnazista a kerítés innenső oldalán, Bea velem játszott, és győztem, győztem, mindaddig, amig elegánsan nem veszitettem a kedvéért és körülöttünk állt mindenki és tapsviharba törtek ki az emberek. Azután belém karolt, eltávoztunk a pályáról, átmentük a Liliom utca sarkán levő kerthelyiségbe, finom vacsorát rendeltem Beának, pezsgőt bontattam, két üveggolyóval és három télikabátgombbal egyenlítettem ki a számlát: a főpincér földig hajolt... — Vegyél magadnak fagyit, kisfiú! És e szavak kíséretében Bea átnyújtott a kerítés dróthálóján — tiz fillért. Aztán belekarolt a magas, vállas, fekete hajú fiatalemberbe és távozott. Talán ez a réges-régi emlék az oka annak, hogy éntőlem nyílhatnak ugyan a város szélén a teniszpályák, ahányat látok, annyiszor fordítom el a fejemet. Én többé nem állok oda a drótkerítéshez! És a fagylaltot se szeretem. Egyszerre csak fölriadtam álmodozásomból: Bea állt ismét a drótkerítés túlsó oldalán. A mérkőzés befejeződött. Bea rám mosolygott, szőke haján csillogott az alkonyi nap, karcsú, nyúlánk termetén feszült a könnyű blúz, a kék szemek teli kacérsággal és ígérettel... amelyeknek maradványait megtalálták a barlangban. Ezek a legősibb emberek inkább még állatszerű teremtmények voltak, akiket valószínűleg az egyik jégkorszak üldözött le a melegebb éghajlatra. Ez magyarázza, hogy olyan kevesen voltak. Nem egy fejlett törzs, hanem inkább egy maroknyi csoport menekülő személy történelmi tragédiájáról lehetett szó. A de Lumley házaspár szerint ezek az ősemberek nem vezettek rendes háztartást. Nem volt tűzhelyük sem, ami a civilizációnak már magasabb fokát jelentette volna. Azoknak az állatoknak a maradványait, amiket megettek, egyszerűen a barlang falához dobálták. Az eszközeik pedig a legnagyobb rendetlenségben feküdtek a barlang mélyében. A házaspár a legkülönbözőbb hatalmas állatok maradványaira bukkant a barlangban: elefántok csontjaira, párducokra, medvékre, hiénákra, farkasokra, sőt rinocéroszok és vizilovak csontdarabjaira és fogazataira is. Mivel a kavicseszközeikkel, amelyeket nem is lehetett fegyvernek nevezni, ilyen nagy és agresszív állatokat nem tudtak elejteni: nyilván döglötten találták őket és minden főzés, vagy sütés nélkül fogyasztották el, ami megmaradt belőlük. Feltehető tehát, hogy ezen a kulturfokon a 8 billió évvel ezelőtti ősünk még dögevő volt és csak később tért át a vadászatra. Maguknak a barlangokban tanyázott ősembereknek semmi maradványát sem találták. Nem ott hallhattak meg, mert akkor a csontjaikból legalább egyes darabokat megtaláltak volna, ahogy a megevett állatok csontjait is megtalálták. Valószínűbb, hogy tovább menekültek, mégpedig a jégkorszak elmúltával esetleg észak felé, vagy valamelyik csoportos portyázásukon szerencsétlenség érte őket. Mivel nagyon kevesen voltak, további nyomaikat már nem lehetett felfedezni... AZ EMBERISÉG NYOLC BILLIÓ ÉVES AZ ŐSEMBER Irta: SIMA FERENC
