Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-06-02 / 23. szám
JAOVÍO 8 OLDAL JÖÜ ÍH %-t', Y;»jK MAGYAR HÍRADÓ VILÁGJÁRÓ MAGYAR DIAKOK Irta: VASVÁRY ÖDÖN A magam részéről csak örülni tudok annak, hogy az a közlekedés, ami kulturális téren ma már erősödőben van az Egyesült Államokban, végre valahára létrejött. Intelligens ember nem örülhetett a régi állapotoknak, amikor ilyen kulturális érintkezés a két ország között nem volt, mert azáltal csak a gyöngébb fél lett szegényebb. Senki sem örülhetett annak, hogy ilyen módon a magyar kultúra kiközösített tagjává ’tt a nemzetközi haladásnak. A Vasváry Ödön tudósok, szakemberek, diákok kölcsönös cseréje, tudós intézmények könyvcseréje és más hasonló fejlemények ma már természetes velejárói az igazi, egymást segíteni kész különböző kultúráknak. A magyar mindig tanulni, tudni vágyó nép volt. Ennek beszédes bizonyítékai vannak a történelemben. A szentistváni korszak írástudatlan magyarsága örömmel fogadta azokat az idegeneket, akik azért jöttek hozzá, hogy tanítsák és a nyugati kultúra részeseivé tegyék őket. A magyar iskoláztatás történetének semmi oka sincsen segédkezni: a magyar nép mint száraz szivacs, mohón szívta magába a hozzá érkező kulturális nedveket. A tehetős magyar urak boldogok voltak, hogy fiaikat idegen országok egyetemeinek diákjaivá tehették (a lányokról azonban az időkben nem igen lehetett szó), a szegény emberek pedig, akiknek tanulni vágyó fiai mindig bőségesen voltak, nem igen akadályozták meg, hogy azok, ha kell, gyalog vágjanak neki az ismeretlen nagyvilágnak és kulturális kincseket hozzanak vissza. így a tehetős urfiak mellett mindig volt sok szegény koldusdiák is és bizony jogos a kérdés, hogy a két csoport közül melyik bizonyult értékesebbnek? Itt van mindjárt Parmenius Budai István példája, aki az első magyar volt Amerika földjén, 1583-ban. Aligha tehetős család fia volt: az utat Angliáig, természetesen a rövid angol csatorna tengeri utjának leszámításával, gyalog kellett megtennie. Vele a magyar kultúra nem vallott szégyent: az akkori latinos világban elismerten a legkiválóbb latin költő volt, akit senki sem múlt felül ezen a téren az egyébként jó latinista oxfordi vagy cambridgei diákok és professzorok közül. Parmenius kevés fennmaradt latin műve ragyogó bizonyítéka ennek. Elgondolhatjuk, hogy megjelenése és tudása milyen hatást kelthetett az angol tudományos világnak ebben a két központjában, amikor egy alig ismert, fél-barbárnak tartott országból a kultúrának olyan teljesítményeit kapták, amiket Parmenius hozott magával. Ugyancsak a koldusdiákok soha el nem fogyó csoportjához tartozott az erdélyi Ádámi János is, aki ugyancsak gyalog baktatta végi Európát, hogy Angliába jusson, ugyanoda, ahol majdnem száz esztendeje egyi rövid ideig Parmenius vitézkedett, érdekes módon ez is ugyanazt a kulturális anyagot hozta a tarisznyájában, illetve a fejében, amivel elődje, Parmenius kápráztatta el az angolokat: nagyszerű latin poéta volt őkelme is, aki Angliába érve annyira el volt ragadtatva a Londonban talált kulturális és egyéb kincsektől, hogy azonnal nekiült egy hosszú latin vers, ugyancsak hexameterekben való megírásához, aminek ezt a címet adta: „Londonium heroico Carmine Perlustratum” (1675) — ki is nyomtatta, a címlapon büszkén hangoztatva erdélyi származását: ,,Per Johannem Adamum Transylvanum”. Egy modem hasonló koldusdiákról már többször írtam. Erdélyi Károly debreceni diák, később a clevelandi, west side-i református egyház papja (amely hivatalban utóda is lettem) volt ez a diák, akit nyughatatlan vére már egész fiatal korában nevezetes távgyaloglóvá tett: első ízben egyszerűen lesétált Konstantinápolyba, azután amikor Viktória királynő halála után fiát VII. Edward néven királlyá koronázni készülődött az angol nemzet, ugyancsak debreceni diák korában elhatározta, hogy ő bizony ott lesz, mint __________(Folytatás a 11. oldalon)_____________ A HÁLÁTLAN UTÓKOR MI MARADT MEG ÖZVEGYÉNEK CHURCHILL NIMBUSZÁBÓL? Az angol sajtó egy része nagy megbotránkozással irt arról, hogy Winston Churchill özvegye kénytelen férjének két festményét eladni, mert pillanatnyi anyagi viszonyai nem engedik meg eddigi életmódja folytatását. Az öreg hogy, aki néhány hét múlva lesz 92 éves, és még ma is abban a Hyde parkra néző lakásban él, amelyben félje utolsó éveit töltötte, egyáltalán nem fogja fel tragikusan a dolgot. Úgy nyilatkozott: a képekből befolyó összeg bizonyára elegendő lesz számára. Természetesen nem arról van szó, hogy Lady Churchillnek nyomorognia kellene. Az erőteljes angol infláció következtében fix jövedelmei azonban nem teszik számára lehetővé szokott életmódja folytatását. Az angol lapok (természetesen elősorban a konzervatívok) kulturbotránynak nevezik azt, hogy ,,Anglia megmentőjének” özvegye, abban a korban, amikor mások már alig tudják elhagyni karosszéküket, arra kényszerül, hogy eladja félje képeit. Különösen, miután közismert dolog, hogy Lady Churchill milyen ideálisnak mondható házaséletet élt féijével. Churchill özvegye korához képest nagyon friss. Mindössze látása gyengült meg némileg, de nemrég is megjelent még unokája kaiján a Westminster Abbeyban azon a gyászistentiszteleten, melyet a nemrég elhunyt Anthony Eden emlékére tartottak, aki férjének egyik legjobb barátja és politikai munkatársa volt. Winston Churchill, a nyolcadik Marlborough herceg harmadszülött fiának, Lord Randolph Churchillnek volt a gyermeke, és ezelőtt 103 évvel jött a világra. A Marlborough-k, ha nem is Anglia legrégibb, de leggazdagabb főrangú családjai közé tartoznak, de a hitbizományi rendszer alapján a vagyon zömét csak az elsőszülött fiú örökli. így már Churchill apja sem számított az akkori angol társadalmi viszonyok között vagyonos embernek. Érdekes egyébként, hogy a Marlborough hercegek egyenes ágon tulajdonképpen az első herceggel kihaltak. A vagyon, a parlament külön engedélyével a herceg leányára, Henriettára szállt, aki unokaöccséhez, Charles Spencerhez ment feleségül, és igy lett a Marborough hercegek családi neve azóta Spencer Churchill. Churchill már érett férfiként, 34 éves korában ismerkedett meg Clementine Hozier-val, akinek az apja hivatásos katona volt, nagyapja pedig Lord Airlie. Felesége sem volt vagyontalan, de nem dúskált túlságosan a földi javakban. Találkozásuk „szerelem volt az első látásra”, és az is maradt életük végéig. 1908-ban házasodtak össze, 56 évet töltöttek együtt példás, boldog házasságban. Churchill ifjúságáról könyvében (My Early Life) azt hja, hogy egészen fiatal korában két olyan nő volt, akiken szeretettel csüngött, az egyik az édesanyja, a másik pedig a dadája. Nem vitás, hogy a harmadik „Clemmie” volt, ahogyan feleségét becézte. Egyetlen alkalommal sem mulasztotta el kimutatni, hogy mennyire szereti, és milyen fontos számára ez az asszony. Röviddel halála előtt egy, a Sun című lapban megjelent nyilatkozatában azt mondta: ,,1908 szeptemberében nősültem meg. és azóta boldogan éltem. Clemmie sohasem zsörtölődött, nem kötekedett, nem követelőzött, de ha mondott valamit, Winston hallgatott rá.” Politikai szempontból is ideális segítőtársa volt férjének. Arra törekedett, hogy Churchillnek kellemes otthona legyen, hogy elégedett legyen és feleslegesen semmi ne izgassa. Amikor Winstonnak idősebb korában nehezére esett, hogy gyakrabban látogassa meg választókerületét, „Clemmie” ezt is vállalta, sőt egy ízben beszédet is mondott helyette. Gyermekeikkel csak részben volt sikerük. A legidősebb lány, Diana 1909-ben született. Kétszer volt férjnél, és mindkét házassága válással végződött. (Egyik férje Duncan Sandys volt, aki az angol politika csodagyermekének számított, és különböző magas politikai tisztségeket is betöltött.) Diana 1963-ban halt meg. Az orvosi vizsgálat minden kétséget kizáróan megállapította, hogy öngyilkos lett, túl nagy adag altatót vett be. A második lánnyal, Sarah-val volt alegtöbb baj. Háromszor ment férjhez. Egyszer elvált, másik két férje meghalt. Mindezt inkább szerencsétlenségnek lehetne mondani — de Sarah körül rengeteg botrány (Folytatás a 15. oldalon) „Talán húsz éven belül, valamelyik ország rendelkezni fog ezekkel a szuperfegyverekkel” — közölték Washingtonból. így tehát jelenleg kételkedéssel fogadják,hogy a Szovjetunió kutatási programjában áttöréshez jutott és olyan fegyvert fejlesztett ki, amely az amerikai rakétákat képes elpusztitani bizonyos fajta részecskesugárzással. Az Aviation Week magazinban megjelent riport azt mondja, hogy az oroszok „atomrobbantás által keltett hasadási eljárást” alkalamaznak, hogy óriási energiát keltsenek és ezzel sugárfegyvereket állítsanak elő. Ha az Aviation Week jelentése igaz, akkor ez arra enged következtetni, hogy az oroszok jelentős lépéssel előbbre vannak a stratégiai fegyverkezési versenyben. A magazinban az is olvasható, hogy már egy év óta tudnak a szuperfegyver létezéséről, ami az Egyesült Államok ballisztikus rakétahaderejét szinte teljesen semlegesítheti. A Pentagon és a Kongresszus gyorsan kételkedésének adott hangot az Aviation Week riportjával kapcsolatosan, jóllehet nem tartották teljesen lehetetlennek, hogy az oroszok ilyen eredményeket értek el. A Pentagon szerint egy ilyen szovjet áttörésnek a lehetősége nagyon „elenyésző”. Néhány fizikus is nagyon szkeptikus és egyenesen kérdésnek tartja, hogy ilyen fegyver egyáltalán létezhet.
