Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-05-26 / 22. szám
MAÍiYAR HÍRADÓ 13. OLDAL ERENC JÓZSEF ÉS KORA KATONATÖRTÉNETEK Irta: DUMTSA GYÖRGY 1914 augusztusának első napjaiban történt, hogy a tizedik cs. és kir. tábori tüzérezred ujjonan bevonult önkénteseit a komisz káplár, emlékszem, Petrecznek hívták, összehívta és kihirdette, hogy meg kell számolnia őket vallásuk szerint. Három csoportot állított fel; katolikust, protestánst és zsidót. Akkoriban még nem tudtam, de hamar megtanultam, hogy együtt kell úszni az árral és nem csatlakoztam egyik csoporthoz sem. ,,Te Dumtsa, te mért nem állsz be”, kérdezte a káplár. „Én nem tartozom egy felekezethez sem”, feleltem. A káplárnak a fejébe szállt a vér. Ö még soha nem hallott arról, hogy valakinek ne legyen vallása és azt mondta: „Dumtsa, azonnal mondd meg, hogy milyen vallásu vagy, mert ha nem mondod meg, berúglak a zsidók közé”. Ugyanevvel a káplárral történt, hogy lábgyakorlatok alatt azt a kommandót adta: Knie beugen. Erre az ember ballábát térdben hajlítva felemelte és a kommandó másik részét mozdulatlanul várta. Rakoncátlan gyerek lévén, bal lábam helyett a jobbat emeltem fel és az igy szomszédom bal lábának közvetlen közelébe került. Káplár Petrecz, oldalt állva, végig nézett a soron, két lábszárat látott együtt ás azt mondta: „Melyikőtök az a marha, amelyik nind a két lábát egyszerre felemeli?” 1915 nyarán az ütegem, ahol mint zászlós szolgáltam, Stájerországban, egy Rakek nevű községben retablierungon feküdt. Az ütegparancsnok léhány ló átvételére Laibachba küldött. Visszatérésemkor a kapitánynak alázattal jelentettem bevonulásomat 8 emberrel, 6 lóval és 3 nővel. A königgrátzi ütközetben Benedek Lajos táborszernagy, az osztrák hadsereg főverzére erős ígyutűzbe került. Hadsegéde, egy huszárfőhadnagy, iki mellette lovagolt, egész testében reszketett. Benedek hozzáfordult és azt kérdezte: „Főhadnagy ar, ön fél”? A főhadnagy azt felelte: „Ha kegyelmes aram annyira félne, mint én, már régen megfutamodott volna.” Válaszút 1915 őszén a monarchia hadserege Kövess gyalogsági tábornok vezérlete alatt Szerbiát lerohan;a, a hősiesen ellentálló szerb hadsereget megsemmisítette s az egész kis országot három hónapos íadjáratban megszállotta. Az előnyomulás egyik egnagyobb akadályát a szerb utak silánysága cépezte, ahol az ember az agyagos sárban térdig gázolt. A térképek megbízhatatlansága további, najdnem életbevágó nehézséget jelentett. A specialkarte (részletes térkép) sok esetben féltenyéríyi fehér foltokkal volt cifrázva, annak a szerény negjegyzésnek kíséretében: A terület kevéssé megbizíató. Ebben a hadjáratban mint zászlós, a 9-es számú c.u.k. hegyi dandár keretén belül egy Munitonskoloníét, magyarul lőszeroszlopot kommandáltam. Ködös, novemberi délutánon unalmasan csepegett ránk a hideg eső, amint az országúton meglehetős assu tempóban Kragujevác felé meneteltünk. Az •.lőttem masírozó k.u.k. 87-es zászlóaljjal a „kapcsolatot elvesztettem s kezdtem magamat bizonytalanul •rezni. Hamar sötétedett s féltem, hogy ha nem sikerül az összeköttetést fenntartanom, komoly bajba kerülhetek. Mozgó háború volt, idegen országban, ismeretlen területen s tudtam, hogy a szerb gyalogság némely, a főhadseregtől levált alakulata a frontunk mögé került és elkülönült k.u.k. formációkat több esetben megtámadott. Hogy az összeköttetést helyreállítsam, előre lovagoltam s mikor kolonnámat már vagy két kilométerre magam mögött hagytam, válaszúihoz értem, ahol egyszerűen nem tudtam, merre kell tartanom, jobbra vagy balra. Vésztjósló csend volt, erősen besötétedett és bizonytalanul, begyulladva és idegesen álltam ott, mert alig van az életemben nehezebb helyzet, mint mikor az embernek határozni kell és pedig azonnal és nem tudja, hogy mit csináljon. A sötétségben egyszerre az utszeli fa alatt emberi alak bontakozott ki. Annyit láttam, hogy nem ’'*tona. Kihúztam pisztolyomat, odalovagoltam hozzá és pár szót tudván szerbül, azt kérdeztem, melyik az ut Kragujevác felé. Nincs válasz. Erre lovamat egészen közel léptettem és a kérdést megismételtem. Az ember hallgat. Türelmetlenségemben lovamról lehajoltam és pisztolyommal erősen mellbelöktem, mire ő lassan ingott hátra, aztán előre. Fel volt akasztva. Ritkán ijedtem meg életemben, de ekkor rettenetesen megijedtem. Még ma, 55 év elmúltával is, ludbőrös lesz a hátam, ha rágondolok. \ Gáztámadás A háború vége felé, 1918 szeptemberének első napjaiban, mint tüzérfőhadnagyot négy heti kurzusra a bécsi gáziskolába kommandáltak. Körülbelül hatvanan voltunk a tanfolyamon, kapitányok, főhadnagyok és elvétve egynéhány hadnagy. Intelligens társaság, polgári életben csupa mérnök, vegyész, fizikus, matematikus. Az előadó tanár szintén főhadnagy, idősebb ur, civilben vegyészmérnök. Tananyagunk teljesen elméleti volt, csupa képletet, szervetlen vegytant, molekuláris fizikát és hasonló vadállati dolgokat tanultunk. Egy szép őszi reggelen a tanár bejelentette, hogy demonstrálni fogja a ciángáz azonnali gyilkos hatását. Az iskolaépület a Práterben, Bécs legnagyobb parkjában feküdt. Kimentünk a ház mellett levő nagy mezőre, ahol üvegbura alatt, melynek átmérője lehetett körülbelül egy méter, kis kóbor kutya kuporodott le a földre, szomorúan, félőn, mintha tudta volna, hogy milyen sors vár rá. A tanár a gáztartályt gumicsővön keresztül az üvegburával összekötötte, a csapot kinyitotta. A ciángáz kezdett beáramlani a burába. A kutya felugrott és teória szerint egy-két másodperc múlva holtan kellett volna összeesnie. Ehelyett a bura belső peremén egyre vadabbul száguldott körül, miközben a bolhák százai ugrottak le róla és verődtek vissza a bura faláról. A helyzet kezdett zavaros és tragikus lenni. Sohasem szerettem sem emberben, sem állatban kinlódást, fájdalmat, szenvedést látni és energikusan odaszóltam a főhadnagynak: („Főhadnagy ur, kérem, engedje a kutyát szabadon!") Erre meglepő dolog történt. A hatvan marcona, hadviselt frontkatona, akik közül jónéhány vaskoronarendet, arany vitézségit vagy nagyezüstöt viselt a mellén, szóval csupa harcedzett, kemény ember, egyhangúlag, követelte, hogy a kutyát, mely közben folytatta őrült körülrohanásait, bocsássuk szabadon. A tanár Dumtsa György kicsit zavarban volt, nem tudta, mit csináljon. Erre odaléptem az üvegburához és egyszerűen felemeltem. A kutya hihetetlen gyorsasággal elszáguldott. Mindnyájan maga a tanár is, bizonyos megkönnyebültséggel mentünk vissza a tanterembe. Éreztük, hogy valami jót csináltunk. HOL A LEGÉNY? Az a legény, aki ál(ja: mennydörög a csizmaszára. Leffentyíye földre lappad, az Isten se köszön annak. De csak legény, aki ál(ja, kornyadozik bajus/ktya, repedezhet csontja-bőre, mája serceg délidőre, serpenyőben két veséje — maga töretlen. S mi végre? Felejteni tudnánk egyszer, s nem pompázni ékszerekkel! Tollforgató, kaláris, násfá kihűlt pernyével cicázna. Mert a legény, aki adja. Légyen áldott apja, anyja, minden maradéka máig. Mert mivélünk bárki, bárhol elgatyázhat, gatyázik. Az a legény... hol van egy is? Gyűlölhetsz is, szerethetsz is! De már kornyad b^juszkqja, s mint a többi: állja, ál (ja. Raffai Sarolta Milyen nemzetiségű vagyok? Hol születtem? Ki voltam? Az előző „Néprajzi Fejtörő” alakja agy zni nyelvet beszélő zni lány vök, áld New Mexikóban született. TKM
