Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-04-28 / 18. szám
ló. Of.DAI MAUYAK HÍRADÓ ÓHAZAI TÁJÉK A GÖCSEJI HEGYHÁTAKON PÁKA, Zala megye — A göcseji ember szereti a szőlőtermesztést, a reá eső részt el nem adja még akkor sem, ha más községbe vetődik. Szenvedélye a hegyre menés, akár van ott dolga, akár nincs — jegyzi fel a századforduló krónikása. Az erdőfoltokkal, sűrűségekkel, gyümölcsökkel váltakozó szőlők szigorú törvényeket őriztek a hegyhátakon, betartásuk becsület dolga volt, áthágásuk elkerülhetetlen büntetést vont maga után. A Mária Terézia idejéből való árticulus — a megszokás révén még a múlt század végén is érvényben volt. Tilos volt a szőlőhegyen egymást ócsárolni, vasárnap dolgozni, mások gyümölcsében bitangolást tenni, a mustot vizezni, s aki, ne adj’ Isten, gondatlanságban hagyta a szőlőjét, az egy évre elveszítette... a hegy külön hatósága, a hegymester, az esküdtek, s a szőlőpásztor tartatta be a rendet, az uj birtokos nemcsak az arcticulus betartására esküdött fel, hanem arra is, hogy a kihágást jelenteni köteles. Mit őriznek e hagyományokból a göcseji szőlők, s a hegygerincekre épült pincék? Pontosabban hajlékok, ahogy az itt élők titulálják őket, s joggal, hiszen a háromosztatu falusi lakóház szerkezetét követő föld feletti építmények. Erdei csapáson csörtetünk felfelé Pákáról a csomkai öreghegyre kísérőmmel, Molnár Lászlóval, a Göcseji Muzeum fiatal munkatársával. Sietnünk kell, mert gyorsan esteledik, s sietnünk kell, mert figyelmeztet: jövőre már ennyit se láthatunk. Halódnak a pincék, gazdátlanul roskadoznak. Temetőben sincs nagyobb csend, mint fenn, a hegygerincen, s mintha valóban fejfa volna, repedezett, faragott présláb ágaskodik árván a negyedik elhagyott pince után. A zsuptetőt felőle, a tölgyfából összerótt, oltalmazó falakat megette az idő, csak az ölnyi vastag talpfa sejlik még a sűrű, vad bozót közt. Tóth Jenő biztos, kint lesz — biztat Molnár László —, ő fel szokott jönni — teszi hozzá, s ettől aztán úgy érzem, nem is olyan biztos. — Meg aztán — toldja meg önmagát is vigasztalva —, a murci, a keserű azért egymaga is dolgozik a pincékben. Az éppen soron következő kettőben biztosan nem. Láthatóan évek óta felé se néztek, a tető csak csúfság rajtuk, de a kopár falak még dacolnak a széllel, esővel. Az elsőé keresztboronás (ez az öregebb), a másiké zsilipboronás szerkezetű. A prést talán szétszedték, elhordták belőle: jó parkettának. Jó száraz fa... Tóth Jenő hajléka nyitva. Szőlő, ujbor, törköly sűrű illatát lélegzem be a középső traktusba, a présházba lépbe. Egyvégbe épült, hagyományos pince, a gazda balról, a „szobából” fogadja a köszönést, ahonnan kilépve — ötvenéves lehet — nyúl is a cserépkorsóért. — Pohár csak egy van, de innivaló akad még, túl a pincében. — Mennyi bora lesz? — Elég. , Ahogy megszokja szemem a félhomályt, sorra számba veszem a borcsinálás rekvizitumait. A jókora tölgyfa prés már leszerepelt, kádja is száraz. Mellette puttony, sajtár, káforka (mustmérő). A szoba most már inkább raktár, de őrzi még egykori rendeltetése, s a fumi-faragni szerető parasztember keze nyomának emlékeit, öreg falitéka, tulipános szék, szögletpolc, csipkésre faragott rámában szentkép, fakanál, agyagbogrács, cserépedények, s a zöld cserepes kályha maradványa meséli: Valamikor vidám trakták szintere volt ez a hajlék. Tóth Jenő nagyapja rendszeresen járt fel ide Ortaházáról, hogy a pince üstökén kívül, a világosság felé tartva a poharat megvizitálja: nincs-e baja a bornak? S nem egyedül, mint az unokája — általában több családé volt egy-egy pince, a három-négy holdas gazdák többen összefogtak, hogy megoszoljon a prés költsége. Mert az sok munka, drága dolog volt. — A prés száz év múlva is prés lenne, de nézzen csak fel, a tetőre: az olt az ég. S nádat keríteni uj zsúpnak?! Reménytelen. Talán tavasszal becserepeztetem. Talán. Mert, mondja meg, kinek? — Gyereke? — S ha volna is. Nálam fiatalabbat nem lát itt a hegyen. Kapálás helyett inkább a mozi. a tánc, szórakozás. Még feljebb, a hegy legmagasán, egy vadonatúj, sátortetős faházból világosság szűrődik ki. Szürke hajú, kemény tekintetű asszony szalonnázik a petróleumlámpa mellett: Brenner Hermina. Ez az én váram. Még csak féli kész, de öszkomfortosra csinálom rendre. Nincs nap, hogy fel ne jönnék. Csömördérről. Kell ez a csend és béke. De nézzék inkább a régi pincét, anyám örökségét. Gyönyörű duplaprés van benne, s még a rézgálic is múlt századi a korsó oldalain. Úgy is marad minden. Kerül, amibe kerül, átzsuppoltatom. — Mibe kerül? — Tízezerbe. Féljem hál’ Istennek nincs, arra költőm a megspórolt pénzt, amire akarom. Az a régi őseim hajléka, történelem. Olyan kedves, olyan pótolhatatlan volt egykor, mint nekem ez az uj. Legtöbben veszni hagyják, de az én lelkiismeretem nem viselné el... Nem sokkal távolabb, a misefai belsőhegyen Kiss Ferenc hajléka ma is élettér. Pedig szabályos pince, csak húsz éve BONYHÁD, Tolna megye — A régi gyárkéményen gólyafészek. A domboldalra kapaszkodó utcácskákban vaskaru nyomós kutak. Panorámás lakótelepi házak, nagyáruház és lovas, csengetyűs szódáskocsi. Annyit írunk, beszélünk mostanában átmeneti településekről: A Tolna megyei Bonyhád mintapéldány lehetne. Se nem város, se nem község. Gyárai vannak — Zománcipari Művek, Cipőgyár —, műemlékei vannak, hiszen Perczel-fészek volt, irodalmi emlékekkel is dicsekedhet — Vörösmarty itt nevelősködött —, mégsem árasztja magából a városokra jellemző hangulatot. De falunak nevezhet-e bárki olyan települést, ahol egyetlen üzemben csaknem kétezer ember dolgozik? A vita, igaz, hamarosan eldől. A vita, igaz, Még néhány hét és április 4-re Még néhány hét és május 1-re Bonyhádot hivatalosan várossá nyilvánítják. *** honosodtak meg ott Kissék, amikor Reza néni már nem birt feljárni a faluból. Most mindketten a nyolcadik X-et tiporják. — Meg fog szűnni erre a szőlő, meglássa. Nem művelik, legtöbbje ki se látszik a gazból. Rossz nézni annak, aki a szőlő bolondja volt. Bár az uj törvény talán jobb belátásra szorítja a népet. Nem kapiskálja, mit kér majd a kormány négyzetméterenként? Reza néni másképp gondolkozik: — Én annyit gürcöltem itt, hogy idő előtt beleöregültem. Nem kívánom a menyemnek se. A fiatalokat jobban sajnálom, mint a szőlőt. Inkább kivágjuk az öreg tőkéket, s bediósitjuk a helyet. A vöm életében már teremni fognak. Ami megvan, az szépen hoz; az apjukon leveri, s ahogy kiszárad, zörgetjük esténként, aztán rendre bevisszük Egerszegve. A MÉK is jó pénzt ad, de még inkább a cukrászda. A préslábakat összetartó kötésfára ez van bevésve: KÉSSÜL 1827 Csécs Feren által, így. Csécs Ferenc ugyanis Írni, olvasni nem tudott, csak prést csinálni, szerte a hegyen. S azok győznék a munkát ma is. Nem ratjuk múlik, hogy egyre kevesebb a dolguk ezeken t Megfelelni ennek a rangnak: ezt érezni most az ünnep előtti hétköznapokon. Friss mészillat szállong a levegőben, vakoló állványok magasodnak. Már régóta tudatosan bővítik a vízhálózatot, gondozzák az utakat. Ez a külső kép. Az emberek, a bonyhádiak, persze, nem ültetik arcukra az ünnepélyességet. Ők élik a maguk megszokott életét. Színes tavaszi gyermeksereg csivog — a születések száma itt magasabb az országos átlagnál —, divatosan öltözött fiatalok korzóznak a főtéren, nyugdíjasok sétálgatnak a szelős majsai utón, Zsebemben egy cim: Egy fiatal tanárnőt keresek, akitől a bonyhádi értelmiség életéről szeretnék beszámolót kapni. A házszám téves, s látván tanácstalanságomat, megszólítanak, kit keresek. Zsova Ilonát? Ezt a nevet ugyan nem hallották, de rögtön segítségül hívnak két gyerekkocsit toló asszonykát. Tanárnők ők is. Bonyhádon azonban több iskola is akad, sajnos nem tudnak segíteni. Jó kilométerrel beljebb, a város főterén járok már, amikor lihegve, kipirult arccal utolér az egyik asszonyka. Közli velem a pontos címet, sikerült kinyomozni a szomszédoknál. — Köszöngetem a szívességét, de már el is tűnik. ** Annyi a jellegzetes hangsúly, a tájszó, mintha az ország négy égtája küldte volna ide találkozóra a fiait. De küldte is őket — a történelem. Bonyhád mihelyt megkapja a cimet, munkásvárosnak számit: S csaknem 15 ezer lakos nagyobbik fele iparból él. Ez a munkásgárda helybéli magyarokból, németekből, idetelepült székelyekből, csángókból toborzódott. Honnan vetett még ide sorsokat a közép-európai história? A cipőgyáriak kiállításán egy alacsony, halkszavu, őszes ember: Teleki Nándor, üzemi raktáros vezet végig. A néprajzi, népművészeti kiállítás anyagát több mint húsz szocialista brigád gyűjtötte össze. (Az ilyesféle gyűjtés hagyomány Bonyhád munkásai között.) A raktáros, aki már zárás után ment el a kulcsért, hogy ajtót nyisson nekem, nem bonyhádi őslakos. Jugoszláviában született, partizánként esett német fogságba, és 14 hónapi táborélet után, hazafelé tartva, itt pihent meg. Megismerkedett akkor egy ide menekült szerb lánnyal, akinek a szüleit megölték, feleségül vette. Kiderült, hogy ugyanabba a boszniai városba valók mindketten. Most itt laknak a Cipőgyár közelében, saját kezükkel emelt családi házban. „Négy gyermeket felneveltünk. Az egyik szobafestő, a másik kárpitos, a két lányról tanárnő és óvónő lett. Nem mentek el a községből. Ők már bonyhádiak..” Kosa Csaba Jó napot, kócsag! KESZTHELY, Az idei kora tavaszon a szokásosnál előbb tértek vissza a Kis-Balatonra a vándormadarak. Tömeges madárvonulás tapasztalható a tó és a nyugati partot övező berek-vidéken. Itt csak a nád egyharmadát vágták le, a többit meghagyták fészkelőhelynek. Már tanyát ütöttek a különféle gémek, kócsagok és megérkeztek a kormoránok. hegyhálakon Medve Imola MAGYAR TÁJAK BONYHÁDI KÉPEK
