Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-04-28 / 18. szám
MAGYAR HÍRADÓ n. 0TjT>al A REMEKMŰ Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Az iró az íróasztala előtt ült és írni akart. De nem volt se kedve, se hangulata hozzá. Szórakozottan forgatta ujjai között a cigarettáját. Túl volt már élete javán, túl a nagy sikereken. Valahogy most már csak a lendület vitte tovább. Nevét ismerték az olvasók és egy bizonyos olvasótábor minden könyvét megvette: Megszokásból. A kritika is minduntalan csak közhelyekkel irt róla. Igaz, ami igaz, nem irt rosszul. írásainak friss ize volt, egyéni stílusa Kutas^Kovacs évtizedek során kicsiszolódott s ez már elég volt ahhoz, hogy egy bizonyos színvonalat tartson. Maga is úgy érezte, hogy innen más nincs felfelé lendülés. Vagy tizenöt évvel ezelőtt megírta nagy regényét,mely Írói nevét és hitelét megalapozta. Azóta egy sor könyv került ki a tolla alól, de ezek elmaradtak a nagy mű mögött. Ezúttal kedvetlen volt s úgy érezte: Üres. Mintha még a stilus bravúrjai se sikerülnének, mintha a szavak is megbicsaklanának, amikor papírra veti őket. Talán ki kellene kapcsolódni egy kicsit. Ez is eszébe jutott s tudta, hogy az ilyenféle kikapcsolódás mindig erőforrást jelent. Sokszor itt hagyta az Íróasztalát az elmúlt évtizedben s elutazott valamerre, ötletszerűen, szeszélyesen, minden különösebb terv és cél nélkül, szinte csak az autóbusz állomáson, a repülőtéren vagy a kikötőben döntötte el, hová is utazzék? Legszívesebben a tengerpartra ment, de távolt távol a divatos fürdőhelyektől, ahol elvonulhatott a világtól. Pihentette a tenger végtelensége, pihentette a semmittevés és mindig túllendítette a tespedéseken. De szerette a távoli, csendes városokat is, ahol az utcákon a nyugalom baktatott esténként és ahol senki nem ismerte, nem tudták kicsoda, magányos különcnek nézték. — Utazni kellene — révedt el most is, de ezúttal bizonytalan volt még ebben is. Mert igaz, valamiféle távolságra vágyott, messze kerülni innen, de ezúttal nemcsak fizikai messzeségre gondolt. Valami másra amit nem tudott pontosan megfogalmazni ő se, az iró. A könyvespolcára esett a tekintete. Művei egyforma kötésben ott sorakoztak. Voltak ott idegen nyelven megjelent fordítások is, melyekből keveset vagy semmi sem értett s mindig idegenkedve, ám mégis egyféle belső izgalommal forgatta őket: Félig meddig, úgy érezte, ő is benne van az ismeretlenül csengő és ismeretlen mutató szavakban. — Könyvek — mondta, talán csak azért, hogy mondjon valamit. De keményen ejtette ki a szót, mintha vádolni akarná a könyveket, melyekbe eddigi életét temette el. Mintha mindegyik könyv furfangos palack lenne, mint a keleti mesékben: A szellem ott él bezárva a lapok között, ám elég kinyitni a könyvet, olvasni a regényt s egyszerre kizúdulnak a nyomtatott betűkbe zárt életek, mint a palackból az óriás? Mégis, ez nem minden. Talán semmi. Csak játék, mert a regény egészen más. Maga az élet a regény, ötlött rá hirtelen, s úgy érezte: Utat tévesztett. Nem írni kell az életet, hanem élni. Sokat élni, mindig élni s ami azon felül marad, ami még azon túl betűkbe kívánkozik, csak azt szabad leírni. Olyan világos volt az a felismerés, hogy örömében fütyürészni kezdett. Nem tudta még, hogy mit kezd ezzel a felismeréssel, éppoly homályosak voltak elképzelései, mint amikor pályaudvarokon ögyelgett menetrendek előtt, kis táskával a kezében. De most a kaland vitte. Már látta magát a sötét, trópusi őserdőben a kaland hajszolásában. Látta magát vitorláson, ismeretlen szigetek felé hajózva. Látta magát távoli kikötők lebuj-kocsmáiban zsebmetszők, csavargók és félvilági nők között. Látta magát az ital és a szerelem mámorában, csalódások gyötrelmében, elhagyatva és egyedül, züllötten és tépetten messze eddigi élete kereteiből, íróasztalától, eddig megirt könyveitől, Írói sikereitől: Az élet mélyvizein úszva, reménytelenül és reménykedve, fuldokolva és győztesen. Sokféleképp látta magát egyszerre, majd hirtelen rádöbbent, hogy iró s ez mind könyv lesz egyszer s a könyv mégis csak valóságosabb valóság, mint a másik. Már tudta, hogy nem utazik sehová, nem megy el. Ellenben a papír fölé hajolt s gyorsan, könnyen, fölényesen írni kezdett. Úgy, ahogy még soha. Tudta, hogy eztuttal valóban remekművet ir! (London) EGY RÉGI MAGYAR SZERKESZTŐ TEMETÉSE (Folytatás a 8. oldalról) fogják megtalálni, hacsak valaki véletlenül rá nem bukkan. A következő években többször megpróbáltam a keresést, de siker nélkül. Végre most Prof. Molnár Ágoston barátom utján megkaptam a könyvet» kölcsönbe a New Brunswick-i Rutgers Egyetem könyvtárából. így megtudtam, hogy milyen botrányos jelenetek viharzottak Erdélyi Sz. Gusztáv koporsója körül. Erdélyi katolikus volt, valószínűleg egy azok közül, akik nem gyakorolják tulbuzgóan vallásuk törvényeit. Felesége, akit zárdában neveltek, ugyancsak katolikus volt. Amikor Erdélyi meghalt, természetesen az akkor már létező magyar katolikus egyház papját kérte fel a temetésre az özvegy. Amikor azonban a temetés órája megérkezett, a katolikus lelkész nem jelentkezett. Hosszas várakozás után a lakásán érdeklődtek utána, de nem volt otthon. Ugyanakkor megtudták, hogy sem magyar, sem más katolikus pap nem jön a temetésre, mert a New York-i érdek minden papjának megtiltotta, hogy Erdélyit egyházi szertartással temesse el. Az özvegyet mélységesen lesújtotta a dolog. Ő maga jó katolikus volt, de makacs, parancsolni, rendelkezni szerető természetű. Akkor a református lelkészt kell felkérni a temetésre! Igen, de ilyen nem volt New Yorkban, sőt a környéken sem. így került bele az eseményekbe Rév. Devins, a New York-i Hope Chapel népszerű papja, akit a New York-i magyarok már ismertek, ő, a presbiterián pap végezte a halott magyar szerkesztő temetési szertartását. Utána az özvegy kijelentette, hogy áttér a protestáns vallásra és Rev. Devins egyházának tagja lesz. így is történt, de ettől a perctől kezdve az özvegy élete pokollá vált. Ismeretlen emberek valósággal üldözőbe vették, ablakait nagy kövekkel verték be, sőt egy ember minden ok nélkül késsel ment neki. Rev. Devins életrajza mondja el ezeket a csaknem hihetetlen részleteket. A kétségbeesett asszony végre újra csak Rév. Devinst kérte fel, hogy járjon közbe a hatóságoknál védelmért, akinek segítsége révén azután a tűrhetetlen állapot meg is szűnt. Többet sem Erdélyről, sem özvegyéről nem tudunk. Kende Géza elég hosszasan emlékszik meg a lelkes, önfeláldozó munkáról, amit Erdélyi és lapja kifejtett, ötven évvel ezelőtt megjelent könyvén kívül, úgy hiszem, ezek az első sorok, amelyek igyekeznek felújítani az úttörő magyar szerkesztő tiszteletreméltó emlékét._______________ BÖLCSESSÉG Valaki megkérdezte Arisztolelészt: miről lehet megállapitani, hogy egv irásmű jó vagy rosvz — Először: elmondta-e a szerző mindazt, amit el kellett mondania. — Másodszor: Pontosan annyit mondott-e. amennyit el kellett mondania. — Harmadszor; úgy mondta-e el, amit mondott, ahogy azt mondani kellett. *** Lev NyikoUyevics Tolsztoj egy régi barátjával beszélgetett, és mindketten élesen bírálták 1. Miklós cár kíméletlenül reakciós politikáját. — Ide hallgass, Lev Nyikolajevics — mondotta hirtelen ötlettel a jó barát —, neked kihallgatást kellene kérned a cártól, s meg kellene kísérelned, hogy meggyőzzed, milyen helytelen utón jár. — Ugyan már — mosolygott keserűen Tolsztoj —, még a feleségemet se sikerül meggyőznöm, hát hogyan tudnám meggyőzni a cárt... — A kettő nem ugyanaz — érvelt a másik. — A feleséged nagyon közel van hozzád. — A cár meg nagyon messze — zárta le a vitát Tolsztoj. *** Sámuel Langhorne Clemens, akit a világ Mark Twain néven ismer, egyszer társaságban asztalhoz kisért egy dámát, s közben igy bókolt neki: — Ön igazán elbűvölő! — Sajnos, én nem viszonozhatom e bókot hasonlóval — mondta fagyosan a dáma. Az iró mosolyogva tanácsolta: — Tegyen úgy, mint én: hazudjon! ESZÉN ÉS AKARATÁN Mégiscsak az ember legkülönb, eszével, gondolatával épít tornyokat maga fölé, vizeket csapol le, villámot fog drótok beleibe, megöli a magányt, tud küzdeni, a Hold szikláira száll, s egy-egy különös pillanatban leikébe ülteti a szépség pávamadár tojásait, hogy ezerév múlva is lássák itt járt, de nem is ez a legfőbb: szeretetből tud szőni szárnyat magának, mely testvér tájakig röpköd földtől a csillagokig, csak eszén és akaratán múlik az egész. Bárdosi Németh János
