Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-01-13 / 3. szám
14. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ Ahogy egyik könyvein megszületett Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA Dohnáiiviné Zachar Ilona Vannak irók, akik kényelmes otthonukban zárkózva dolgoznak. Sokan még a televíziót is kikapcsolják, hogy ne zavaija őket semmi. Ismertem egy írónőt, aki éjjel irt, hogy csendben, zavartalanul dolgozhasson és nappal aludt. Mondogatták is az emberek, hogy milyen furcsa életet él, de egy Írónak sok minden megbocsájtatik, Általában azt tartják, hogy más, mint a mindennapi ember. A feje tele van fantáziával és egy álom világban él. Ez csak részben igaz. Különösen a mai irók annyira ragaszkodnak a józan valósághoz, hogy néha szinte azt óhajtanám, hogy ne tennék, de inkább egyhitenék, kiszíneznék a saját képzeletvilágukkal. Szerintem az iró feladata nemcsak az, hogy feltárja a puszta csupasz valóságot, de hogy azt megszépítve, kissé megnemesitve mutassa be. Hisz az olvasó nemcsak csúfságot, durvaságot akar olvasni, de valami emelkedettet, amitől a lelke megtelik békével, nyugalommal, boldogsággal. Viszont tagadhatatlan, hogy az iró voltaképpen egy ábrándvilágban él, hiszen művész, és mint az én felejthetetlen féljem szokta mondani, az alkotó, akaratlanul is közel áll Istenhez (vagy az ördöghöz'' 's bizonyos fokig a jövőbe lát. Tagadhatatlanul látnoki erővel birt Petőfi Sándor, amikor azt irta: ,,0tt essem el én, A harc mezején...” vagy mikor feleségéhez igy szólt: ,,Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, fejfámra sötét lobogóul akaszd.” többiek. ,,Szánd meg, Isten, a magyart/ Kit vészek hányának,/ Nyújts feléje védő kart/ Tengerén kínjának./ Bal sors akit régen tép,/ Hozz rá vig esztendőt,/ Megbűnhődte már e nép/ A múltat s jövendőt!” Ami engem illet, én sose zárkóztam el a világtól, mialatt könyveimet írtam. Nekem kötelességeim voltak, melyeket teljesítenem kellett. Ott volt a családom, elsősorban a férjem, akire tekintettel kellett lennem. írtam, amikor alkalmam volt rá. Mint ahogyan Goethe mondja a ,,Sanger” című költeményében: „Ich singe wie der Vogel singt, der in den HETI NAPTÁR JANUÁR BAK HAVA 15— SZOMBATsLÓRÁND 16— VASÁRNAP: GUSZTÁV 17— HÉTFŐ: ANTAL 18— KEDD: PIROSKA 19— SZERDA: MARGIT 20— CSÜTÖRTÖK: FÁBIÁN 21— PÉNTEK: ÁGNES Zweigen Wohnet, das Lied das aus der Kahle dringt ist Lohn das Reichlich lohnet.” (Úgy énekelek, akár a madár, mely a gallyakban lakozik. A dal, mely a torkomból fakad, magában véve is jutalom, mely gazdagon kárpótol.) Legnehezebb volt írnom Ausztriában, Kitzbühelben, ahol a II. világháború után a magas hegyekben húzódtunk meg. Csend volt — nem zavart senki. De én egy történelmi regényen dolgoztam és igy anyagra lett volna szükségem, hogy kutató munkát végezhessek. írhattam volna másról, de egyre jobban ösztökélt a vágy, hogy all. Keresztes Háború történetéről, Bouillon Gottfried viszontagságairól Írjak regényt. A nagy keresztes vitéz annyi szenvedésen, nehézségen esett át, míg végre célját elérte és eljutott a Szent Földre. Mikor azonban Jeruzsálem királyává akarták megkoronázni, visszautasította ezt a felemelő tisztséget azzal a kifogással, hogy ott, ahol Krisztust tövis koszorúval illették, nem kíván koronát viselni. Ez a gyönyörű történet folyton az agyamban, a lelkemben keringett, folyton ösztökélt, hogy írjak róla. Lassanként kialalkult gondolataimban a többi szereplő szerepe, jelleme, INDIÁN NÉPKÖLTÉSZET NAVAJÓ Irta: TÓTH-KURUCZ MÁRIA •n. Az istenek az embert türkiz és fehér kagylóból készítették, tarka kukoricából, kék kukoricából, piros és fekete kukoricából. Földből lett a lábfeje, lábszárai és a nyelve villámból, a hangja mennydörgésből. Virágsziromból készült, esővizből, tó-vizből, hegyi csobogó vizéből. Kaijai szivárványból lettek, haja fekete éjszakából, arca hajnalpirból, és elnevezték őt Mindenből-Teremtettnek. Amikor teremtették, áténekelték fölötte az éjszakát, s igy lélegzet költözött testébe, és igy mozdulni tudott és lábai táncot jártak a széllel. Énekeltek az istenek és élővé lett az ember. Éneket adtak neki, éneket és erőt. A navajók létszáma 1972-ben 133.500 volt. Arizonában élnek 16 millió ékeren. Fővárosuk: tevékenysége, események merültek fel és a regény már majdnem készen állt, csupán a történelmi háttérhez kellettek megbízható adatok, leírások a csatákra, egyének öltözetére, szokásaira vonatkozólag. Ekkor, amikor már annyira gyötört a tehetetlenség, csodálatosképp megbarátkoztunk egy hölggyel, aki hírneves osztrák politikus özvegye lévén óriási könyvtárral birt. Ezt rendelkezésemre bocsátotta és én ott dolgozhattam, ahol senki se zavart. Hogy mit éreztem, amint egyre több adatot gyűjtöttem, azt kis se mondhatom. Akkor elhatároztam, hogy a regényt, melynek cime: a Keresztesek jelszava, „Isten is úgy akaija”. Krisztusnak szentelem. Noha abban az időben korántse voltam vallásos, mégis Krisztushoz fordultam segítségért. Hónapok kellettek hozzá, mig odajuthattam, hogy egy ügynökhöz forduljak vele. Ekkor már Argentínában voltunk, könyvemet magam fordítottam spanyolra és egy ottani iró szép stílusba csiszolta. Az ügynök, akihez nehezebb volt bejutni mint egy miniszterhez, azonnal kijelentette, hogy nem vállal uj anyagot, mert jelenleg a kiadók bajban vannak ' Argentínában. Már-már kifelé tessékelt, amikor nagy merészen odatettem a kéziratot eléje és kétségbeesetten igyekeztem rábeszélni, hogy olvassa el legalább az első sorokat. Udvariasságból hozzáfogott és akkor egyszerre nekitelepedett és fel se nézett, csak akkor, mikor már több oldalt olvasott végig. Kijelentette, hogy ezt a könyvet elvállalja. Kiadót is talált két héten belül, a Circuló Literariót és a könyvem megjelent Argentínában csakhamar Chilében, portugálra fordítva. Krisztus meghallgatta a kérésemet. A neki szentelt könyv napvilágot láthatott. Window Rock. Legendájuk szerint északról jőve, az uj-mexicói Gobernador Canyon körül telepedtek le. Itt egy földalatti lyukon átbújva, Silvertonban (Colorado) találták magukat. A valóság viszont az, hogy mind az apacsok, mind a navajók ősei nyugat Kanadából (Folytatás a 15. oldalon) ÁLDOTT PILLANAT A magasban, a mélyben, felhők fölött és víz alatt kerestelek ott voltál mindenütt atomokban és csillagokban búzamezőkön ott voltál megfoghatatlanul hegyek ormán, erdők sötétjén kápolnákban és katedrálisokban elérhetetlenül. Tudtam, jelen vagy de én árva porszem nem foghatlak át. És sírtam a magánytól és könyörögve kértem: adj innom az élet vizéből! Akkor egy félénk halk dallam rezdült, — ó áldott pillanat! — egy fénysugár Bent a szivemben boldog örömmel megtaláltalak. Gyarmathy Irén
