Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-03-31 / 14. szám
MAGY AH HÍRADÓ 9 OLDAL AHOGYAN A HUMORISTA LÁTJA MI A FÖ GOND MAGYARORSZÁGON? Irta: VAJDA ALBERT meg Mindig örül a szivem, ha azt hallom, hogy nálunk odahaza, Magyarországon, sokat javult a helyzet, az emberek szabadabban utazhatnak, lélegezhetnek, nyiltan bírálhatják a hibákat, hiányosságokat. Ilyenkor mindig eszembejutnak azok az idők, amikor magam is otthon éltem és humorizáltam. Mennyit* bosszankodtunk, mérgelődtünk mi, humoristák, azért, mert a rendszer akkori keménykezű illetékesei bizony alapos cenzúrát gyakoroltak és csak a hatóságilag engedélyezett humor-Jerületeket döfködhettük cukrozott lúgba mártott, puha toliunkkal. Micsoda változások vannak ma otthon, gondolom olyankor, amikor egy-egy nyugati újságcikkben a nagyarányú enyhülésről olvasok. Micsoda paradicsomban élhetnek a mai magyar humoristák, hiszen bátran és félelem nélkül támadhatják a rosszat helytelent. Nekünk, annak idején, 1956 előtt, csak apró-cseprő problémákhoz volt szabad nyúlnunk, a lényeget messze el kellett kerülnünk. Mennyivel boldogabb a mai humorista, akinek meg van engedve a súlyos, döntő visszaságok kritizálása. Hogy ez mennyire igy van, arra példa, egykori kedves lapom, a Ludas Matyi egyik legutóbbi száma, amelyben kedvenc humoristám, a Levélváltás című szociál-szatirokroki-sorozat írója az 1976-os, lelépő évhez intézi sorait. Az óév azt kérdi a humoristától: mivel hétről-hétre szóvátette az elmúlt 12 hónap visszáságait gondofja-e, hogy marad-e valami!977-re? Nohát, mondtam magamban lelkesen, mivel a mai magyar humorista bátran és kíméletlenül támadhatja a lényeget, az otthoni élet súlyos problémáit, most majd megtudom, hogy melyek voltak az 1976-os, lelépett esztendő döntő fontosságú kérdései a magyar népi demokráciában. A válasz-levél biztatóan kezdődött. Az iró-humorista megnyugtatta 1976-ot, hogy maradt még visszásság, amiről 1977-ben irhát, ettől nem kell félni- Fontosabb azonban az, hogy miről nem fog imi 1977-ben. Ejha, mondtam magamban izgatottan, most kiderül majd, hogy melyek voltak azok az életbevágóan lényeges problémák, amelyeket 1976- ban elintézett a levélíró humorista. Nézzük csak, mondtam és olvasni kezdtem tovább. Az első amiről nem fog imi 1977-ben: a citrom. 1976-ban megírta, hogy kicsi, kemény, alig van leve, de választ nem kapott az illetékesektől, tehát a problémát elintézetnek veszi. A cipők gyenge minőségéről és a kis választékról sem fog imi a Ludas Matyi humorista-levelezője, mert, — mint mondja; ,,a gyárak szerint minden rendben van, nem akarok ellentétet szítani a vevő és a gyár között.” A cipőprobléma is el van tehát intézve. Nem fog írni a humorista a határidők be nem tartásáról, a munkaerő hiányról, a jobb szervezésről sem, mert 1976-ban ezekről is sokat irt, jelek szerint eredmény nélkül, 1977-ben tehát nem akarja ezekben a kérdésekben feleslegesen szaporítani a szót. Amikor letettem a Ludas Matyit, bevallom őszintén, nagy megkönnyebülést éreztem. Kétségkívül igaza lehet azoknak, akik azt állítják, hogy Magyarországon sokkal, de sokkal könnyebb a helyzet. Ez kiderül a Ludas Matyi cikkéből is. Mert az ország egyetlen szatirikus lapja egészen bizonyosan a legkényesebb, legfájdalmasabb problémák megoldásáért küzd és a humorista-levéliró is, a tőle annyira megszokott merészséggel és harcos szókimondással választja ki a legégetőbb kérdéseket. Cikkének elolvasása után, azzal a boldog tudattal tettem le a lapot, hogy igazán örülhet az az ország, ahol ezek voltak 1976 legsúlyosabb gondjai. Mert kérem, a Ludas Matyi cikke alapján, tisztán látom, hogy otthon a teljes boldogsághoz és megelégedettséghez csak az kell, hogy több és jobb legyen a cipő, a cégek tartsák be a határidőket, legyen több munkaerő, szervezzenek jobban az illetékesek és a citrom legyen nagyobb, puhább és bőlevű. Ha mindezt sikerül megvalósítani, akkor az ország és a nép valamennyi főproblémáját megoldották... mert más gondok igazán nem nyomják a magyar dolgozók szivét, vállát és egyéb szerveit! Ha nyomnák, ákkor azt a humorista-levelező már régen megírta volna. Hát ezért irigylem otthoni kollegáimat. Mert addig, ameddig én odahaza éltem, tehát a Rákosi-korszakban, nekünk nem szabadott soha a lényeghez nyúlnunk. Nekünk csak azt engedték meg. hogy írjunk a cipő gyenge minőségéről, a határidők be nem tartásáról, a munkaerő rossz kihasználásáról a helytelen szervezésről és arról, hogy kicsi és kemény a citrom... mennyivel könnyebb a mai otthoni humoristáknak, ugyebár? HUMORESZK IDEGENEK TILOS A BEMENET Hároméves korában jött rá titok nyitjára. Az édesanyjával élelmiszerboltban őgyelgett. Amig a mamát kiszolgálták, felfedező útra indult. Az egyik ajtón tábla lógott ezzel a felírással: „Idegeneknek tilos a bemenet.” Olvasni nem tudott, ösztönszerűen benyitott. Garmadával álltak a csemegék, narancs, füge, csokoládé. Egy kedves néni megsimogatta a. szöszke fejet és megkérdezte: — Nem tudod, kisfiam, hogy idegeneknek tilos a bemenet? Pityergésre görbült a szája, de ebben a pillanatban a kedves néni belemarkolt egy dobozba, és datolyával kínálta meg. Ebből a kis élményből azt a következtetést_yonta le, hogy élelmes embernek mindig oda kell benyitni, ahová tilos a bemenet. Mire felcseperedett, sok dolga akadt. Egyre több és több ajtón találkozott a felirattal: „Idegeneknek tilos a bemenet!” Sokan vártak a körzeti orvosnál. De egy mellékajtón ott díszelgett a tiltó felirat. Szó nélkül benyitott, szó nélkül fogadták. Mit lehet tudni, ki az a magabiztos kartárs, aki csak úgy benyit a szentélybe, ahová földi halandónak tilalomfát állítottak? Moziba is mindig kapott jegyet, hogy a hátsó ajtón lépett be. Néha a gépész fülkéjén keresztül, vagy a gazdasági irodán át. Mindenütt fejesnek vélték, és természetesen megtakarította a várakozást. így jutott be mindenüvé. Zsúfolt sportpályára a bajnokok részére fenntartott kapun, hivatalba a bennfenteseknek kijáró hátsó ajtón. Szigorúan vigyázott a feliratra. Csak az az ajtó érdekelte, amelyről felé integetett a csalogató kiáltás: „Idegeneknek tilos a bemenet!” Minden nyelven megtanulta a bűvös mondatot, és külföldi utjain is sikerrel használta. Egyszer Sevillában sehogy sem tudott bejutni a tömött arénába. Megkereste a legrejtettebb bejáratot, kisilabizálta a spanyol tiltó mondatot, és fölényesen benyitott. Tisztelettel hajlongtak előtte. Bizonyára hires idegen torreádor, vagy talán maga a sampion-bika álöltözetben — gondolták. Mint megrögzött agglegény, szívesen látogatta a szórakozóhelyeket, és éjszakai mulatókba is gyakran bekukkantott. Itt azonban nem elégedett meg azzal, hogy a pajkos revük pajkos táncosnőinek pajkos mutatványait bámulja, hanem a kulisszák mögött vadászgatott. Alig várta, hogy ráakadjon egy ajtóra, amelyre azt pingálták, hogy „Idegeneknek tilos a bemenet!” Amikor megtalálta, félelem és kopogtatás nélkül benyitott. — Ááááá! — sikoltott egy riadt női hang. Az indiszkrét férfiú először azt hitte, hogy sztriptízt lát, de aztán kiderült, hogy a csillagokat látja. A harcias delnő ugyanis minden magyarázat nélkül lesózott neki egy hatalmas pofont. Edzett akrobata táncosnő volt.) Hősünk erre persze halálosan beleszeretett. Tegnap volt az esküvőjük. Az uj félj rendkívül féltékeny a csinos és kacér feleségére. Reggelenként, amikor hivatalába siet, az előszobaajtóra táblát függeszt: „Idegeneknek tilos a bemenet!” STELLA ADORJÁN (A kiváló humorista ha még élne 80 éves lenne.) FELHŐK ORSZÄGUTJÄN Felhők országutján szálltunk szivünkben hordtuk a kis házát, melyen szegények könnye folyt át, értük volt dacunk, dalunk, álmunk. Ady ugarján mi törtük meg élő kalászra a holt rögöt, s ha hitünk, reményünk megtörött biztatást küldött a rengeteg: csaták emléke, ősök vére, egy rim a Vén cigány dalából, hogy minden vészből csak kilábol a nép és fény jön ünnepére. Tüzes nyelvek még soha szebben nem szállták meg a honi pusztát, viharra a szivárványt hozták, tfa egy kidőlt, szálltunk seregben. Most már az ég egy tiszta ormán hajlékot vethet a dal szárnya, mintha Noé galambjai szállna vizözönre zöld ágat hozván. Bárdosi Németh János
