Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-03-03 / 10. szám
Ildin gr 12. OLDAL MAítY AH HIKAllO ŐMAííIH tt-lüW ARANY A FÖLDBEN Irta: SIMA FERENC Ha valaki a térképen gombostűvel akarná megjelölni az Észak-Amerikai Kontinens középpontját, a tű hegye Észak-Dakota államban fúródna a papírba, Elgin város mellett. Azon a helyen kis kőoszlop jelzi, hogy a mexikói öböl déli irányban 2400 kilométer távolságban fekszik, észak felé pedig ugyancsak 2400 kilométert kell megtenni, Kanada sarkvidéki partjáig. Ezen túlmenően a kőoszlop azt is elárulja, hogy kelet és nyugat felé, az Atlanti, illetve a Csendes-óceánig szintén 2400 kilométer a távolság. Mégis az Észak-Dakotaiak nem tekintik államukat a világ közepének. Szerintük ez a földrajzi középpont inkább azt jelenti, hogy Észak-Dakota nagyon is távol esik mindentől. A térképen Észak-Dakota az Egyesült Államok legészakibb vidékén terül el, annak a hat államot felölelő területnek a legfelső részén, amely magában foglalja a nagy amerikai síkságot. Az első felfedezőket annyira lenyűgözte a száraz, növénytelen, és áttekinthetetlen kiteijedésű pusztaság félelmetes látványa, hogy tévesen a Nagy Amerikai Sivatag névvel tisztelték meg. Nos, a síkság földje valóban durva. Kiaszottnak tűnő talaj. De távolról sem terméketlen. És a pionírok, akik benépesítették a hatalmas síkság északi részét, szívós, dértűrő gabonafajtákat termesztettek ki. Az észak-dakotaiak keményen dolgoznak ma is a mindennapi kenyérért. Szívósak és edzettek ők is, mint a növény, amelyet a mostoha talajon kitenyésztettek. Egyikük, akivel elbeszélgetünk, ezeket mondja: — Szüleim egészen fiatalon telepedtek le ebben az államban. Európából jöttek, Norvégiából. Amikor az Egyesült Államok földjére léptek, apám 21, anyám 18 éves volt. Először a keleti partvidéken elterülő Maine államban próbáltak gyökeret verni, ök azonban nem voltak farmerek, hanem gyapot szövők és kezdetben mindketten egy textilgyárban dolgoztak. Felismerték azonban, hogy ez az ország nagy lehetőségeket rejt mindenki számára, aki elég ügyes és talpraesett ahhoz, hogy a kínálkozó alkalmat megragadja. Tudomásukra jutott, hogy Észak-Dakotában ingyen földet kapnak az uj telepesek, ahol házat és gazdasági épületeket is emelhetnek. Aláírták a földigénylési kérvényt, összecsomagolták kevéske holmijukat és egy bevándorlókat szállító vonattal elindultak nyugatra, Észak-Dakota felé. így az én életem teljesen összefonódik az észak-dakotai telepesek életével és mély tisztelettel adózom nemcsak a szüleim emlékének, de mindenkor mindazokénak, akik itt letelepedtek és Észak-Dakota államát elindították a fejlődés utján. Észak-Dakota egyike volt Amerika legutoljára benépesedett államainak. Kétszer akkora a területe, mint a mai Magyarországé, de még ma is csak hétszázezer lakosa van. Jelenlegi határai között azonban 1870-ben kevesebb mint 3000 személy élt. Viszont 1880-ra, amikor elkészült a Chicago és a Csendes-óceán észak-nyugati partvidéke közötti vasútvonal, amely az északi államokon is keresztül halad, több mint 37 000 személy telepedett le Észak-Dakotában. 1890-ben, mindössze egy évvel azután, hogy Észak-Dakota csatlakozott az Egyesült Államokhoz, már közel 200 000 lakosa volt az államnak. A telepesek jórésze Észak-Európából és Oroszországból vándorolt be Amerikába. Többezer kilométert utaztak keresztül-kasul az uj haza földjén, hogy kiválasszák a számukra legmegfelelőbb helyet. így jutottak el az Északi Nagy Síkság vidékére, ahol aztán letelepedtek és hozzákezdtek a föld megművelésének. Az első észak-dakotai telepesek, az Északi Nagy Síkság pioniijai mostoha körülmények között folytatták munkájukat. Életük semmivel sem különbözött a többi északi állam uj lakóinak életétől. Ők a Nagy Síkság földjéből teremtették elő, szigorú megpróbáltatások árán a mindennapi betevő falatot. Vízhiány, elszigeteltség, zord időjárás edzette keményre a telepeseket, de még őnáluk is jobban szenvedtek az indiánok, akik ősidők óta éltek a Nagy Síkság végeláthatatlan területein. Mielőtt az első európai felfedezők behatoltak volna a területre, sokezer indián élt a Nagy Síkságon. Főként vadászatból és halászatból éltek, hiszen akkoriban még hatalmas csordákban jártak a bölények a Nagy Síkság lapályain és megszámlálhatatlan szarvas, vadkecske és egyéb vad is volt. A patakok kristálytiszta vize és a nagy folyók pedig bővelkedtek halakban. Voltak olyan indián törzsek is, amelyek földműveléssel foglalkoztak. Ezek a szántó-vető indiánok nagyon jól megfértek a csaknem hasonló életmódot folytató fehér telepesekkel. Annál kevésbé nézték jó szemmel a „betolakodókat” a harcias nomád törzsek, akik véres harcok árán, de hasztalanul igyekeztek gátat vetni a pionírok terjeszkedésének. Amikor az országban kiformálódott a tagállami rendszer, Észak-Dakota négy hatalmas rezervációban telepítette le az állam területén élő indiánokat. A sors iróniája, hogy amerikai indiánok uralma az Északi Nagy Síkságon lévő ősi vadászterületen éppen egy véres harcban kivivőit, megsemmisítő győzelmükkel ért véget. Az amerikai történelem egyik legdrámaibb eseménye a kelet-montanai csata volt, 1876-ban amikor katonságot vezényeltek ide, hogy az indiánokat a rezervációkba kényszerítsék. Az indiánok fegyveresen ellenálltak és kivezényelt katonai alakulat tagjai mind egy szálig elpusztultak, maga a vezénylő tábornok is holtan maradt a csatamezőn. Ennek ellenére az indiánokat mégis bekényszeritették a rezervációkba, ujjonnan jött, sokkal nagyobb katonai erőkkel és a felszabaduló termékeny területeket az egymásra érkező uj telepesek foglalták el. Ez a termékeny vidék a Fekete Domboknak nevezett, nagy kiteijedésű terület. Nincs az Egyesült Államokban még egy hely, amely dusabb legelővel, tisztább folyóvízzel és mezőgazdálkodáshoz, állattenyésztéshez megfelelőbb feltételekkel rendelkezne, mint a Fekete Dombok környéke, amely ugyanakkor aranylelőhelyet is tartalmaz. A bevándorlók tízezreit hozta lázba az első aranylelet, amelyet azonban nem sok uj követett. A termesztett gabonafélék elszállítását lehetővé tevő vasútvonal hálózata viszont egyre terjedt. Arany a földben: a munka hozama, a dús termés. Az újonnan jöttek közül sokan csalódva távoztak nemsokára, mert Észak-Dakota nem adott könnyű megélhetést. A természetes kiválasztódás szigorú törvényeivel határozta meg, hogy ki maradjon itt és ki távozzék innen. Észak-Dakota legnagyobb fia Teodore Roosevelt elnök volt aki igy emlékezik vissza azokra az évekre, amiket egy észak-dakotai farmon töltött: „Dolgoztunk látástól vakulásig, amikor a Nagy Síkság felett reszketett a levegő a nyári nap epesztő hevétől. Télen pedig dermedezve küzdöttünk a vakító hóviharral. De mienk volt a munka diadala és az élet öröme.” Ma is ez az utolsó mondat jellemzi az észak-dakotai életet, amely azonban sokkal könnyebbé vált azóta, az agrártechnika diadalmas fejlődése révén. ŐSI DIVAT A paróka múltja, vagy amikor csatahajót viselt a dóma a fején Az emberi fej dísze a hajkorona — mondták már az ókorban, vallották már a régi egyiptomiak is. Az első hajfonatokból készült parókaszerű fejdiszeket eleinte csak uralkodók, főpapok és papnők, de a későbbiekben is csupán a királyi család rokonai vagy magas rangú főurak viselhették. A két világhírű egyiptomi szépség, Nofretéte és Kleopátra, akik egyébként bőségesen használtak kozmetikumokat, nem viseltek parókát, saját dús hajukból formálták a képeken, szobrokon ránk maradt frizurákat. A rómaiaknál a vendéghaj már fejlettebb techinikával készült és divatcélokat szolgált. A római nők, akik köztudottan zömmel sötét hajúak voltak, előszeretettel viselték a germán rabnők hosszú szőke hajából készült parókákat. A középkorban a parókák is hosszabb időre „talonba” kerültek, csak a reneszánsz, idején jöttek újra divatba. Igazi fénykorukat azonban a rokokóidőkben élték, amikor férfiak és nők egyaránt hordták a felbodoritott, magasra tornyozott, hajkölteményeket. A férfiak hosszú parókájának divatját a kopaszodó Napkirály, XIV. Lajos vezette be az „á la longue” parókával, amelynek bodoritott fürtjei vállát verdesték. A női parókák változatosak voltak. Volt, amelyik virágoskertet ábrázolt, vagy legelésző nyájat, pásztorlánykával együtt. A hires, gyors járatú Fregatte francia csatahajó győzelmének emlékére készült a Fregatte-paróka, amelynek tetején jókora (Folytatás a 13. oldalon) FAJTÁNK NEMES VÁLTOZATA Jó emberek a csángók BUDAPEST, február hó... öreg Kelemen Kálmán egykori tatrangi tanító itt lakott a Kapás utcában. Amikor utoljára nála jártam, már sokat feledett. Meg-megindult egy gondolat-sorozaton, azt zökkenőmentesen végig fűzte, aztán félbetört egy mondatot, rámnézett, s megkérdezte: — Aztán maga kicsoda, uramöcsém? Pedig nem egyszer fordultam meg nála. Feleségét is nemrég temettem. Dehát én már uj ismeretség voltam ahhoz a világhoz képest, amiben ő szakadatlanul benne élt. — Nemsokára megjelenik a könyvem a csángókról, majd adok belőle — mondta bocsánatkérőn, hogy nem ismert meg. Azt már észre sem vette, hogy egy óra alatt négyszer kérdezte meg, hogy ki vagyok. Különös antológia A könyv megjelent Kelemen Kálmán: A csángók. 360 oldal. Tanulmányt várna az olvasó, s a könyvben életrajz, novella, vers értekezés váltakoznak. Különös összeállítás. Szokásaik, történelmük, mai világuk, hétköznapjaik, származásuk, kirajzásaik, nagyjaik (Folytatás a 13. oldalon)
