Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-02-10 / 7. szám
16. ö fi mai;) ah híradó GYERMEKVÁROS AZ ANDRÁSSY KASTÉLYBAN T1SZADOB, Szabolcs Szatmár megye — Hogy ,.Valahol Európában" hány gyermeket fosztott meg ottnonától a II. világháború, nem tudom. Magyarországon negyvenötezer apátlan árva bolyongott a hadak letarolt utjain. Először kenyeret kellett adni nekik, és fedelet a fejük fölé. Aztán hitet, hogy gyermekként újra kezdhessék az életet. Ismereteink között ma a gyermekváros fogalma egyet A hőskor nehéz évei után, 1950-ben, az intézetet az Andrássy grófok tiszadobi kastélyába költöztették át. Ez a kastély olyan, mint a mesebeli kastélyok: 12 tornya. 52 szobája és 365 ablaka van. Vadregényes park rejti a szent elől, s a parkot, mint egy félszigetet, három oldalról fogja körül a Tisza két holtága. Az ódon épület körül újabbak; iskola, kollégium, tanműhelyek. tornacsarnok Örül az ember szive, ha iskola nyolc osztályát sem. Itt nálunk tizennyolc éves korukig iskolába járhatnak, és ha már legalább hat osztályt befejeztek, szakmát is tanulhatnak. A cél az, hogy amikor tizennyolcéves korukban elhagyják az. intézetét, akkorra behozzák azt a hátrányt, amivel a normális családi környezetből kikerülő gyerekekkel szemben vannak — magyarázza magyar Antal, az otthon igazgatóhelyettese, ha valaki a szakma tanulását tizennyolcéves koráig nem tudja befejezni, természetesen tovább itt maradhat. Vannak 20—21 éves lakói is az intézetnek. A tiszadobi kastély láttán az ember úgy érzi, mintha egy mesesi jelent a minden kényelemmel felszerelt fóti gyermekparadicsommal. Első gyermekvárosunk nem ilyen volt... — A Hajduhadház melletti katonai barakktáborban a mi beköltözésünk előtt lókórház működött; ötszáz beteg lovat ápoltak benne. Az épületeken nemvolt egyetlen ép ajtó és ablak. Nem volt villanyunk és vizünk. Az iskola padjait az istáló deszkáiból magunk eszkábáltuk össze — emlékezik vissza dr. Ádám Zsigmond, az intézet első igazgatója. — És az «lső „telepesek"... Sztojka Mari, Fábián Péter, Eszes Péter, Lőwy Gyuri és Gergely Eszti — öt sovány, rongyos kisgyerek Gyuri tízéves lehetett, irni-olvasni nem tudott, de kétszeri hallás után elszavalt egy verset. Apját-anyját nem ismerte. A nevén kivid semmi adatot nem tudott magáról. Megmosdattuk, megetettük <.két. de leültetni akkor még nem volt hová, mert nem volt bútorunk. önyv valamelyik lapja elevenedett körülnéz. Örülhetne... A kollégiumi helyek bővítése elsősorban azért volt szükséges, mert évről-évre emelkedik az idekerülő állami gondozott gyermekek száma. Az itt élő gyermekek NO százaléka ma már nem árva! Apjuk, anyjuk él. Ez persze nem azt jelent^ hogy ismerik a szüleiket. A tizenegyéves G. Sanyinak öt héten át magyarázta a nevelője, mit is jelent az a szó. „anyuka”. Sanyi már születése óta gyermekotthonokban él A tizenhároméves B. Gábor pedig nem értette, miért sir valaki, ha meghal a testvére. Igaz, neki is van három testvére, de sohasem látta őket, más-más gyermekotthonokban élnek. Az itteni gyerekek többsége részeges, értelmi fogyatékos családokból kerül állami gondozásba. A tiszadobi fiúnevelő intézet ama kevesek közé tartó zik, ahol a túlkoros gyerekek találnak otthonra. — Túlkoros az a tizenhatodik életévét betöltött fiatal, aki még nem végezte el az általános volna meg A fiuk hat szakma közül választhatnak: pék, kőműves, hegesztő, csőszerelő, cipész kovács. Tanulmányi eredményüktől függően ösztöndíjat és zsebpénzt kapnak. A harmadéves szakmunkástanulók pedig már fizetésért dolgoznak. A pénzt az intézet takarékba rakja, s amikor elindulnak az önálló életbe, a szakmunkás-bizonyitvány és a stafirung mellé kapnak egy 15—15 ezer forintos betétkönyvet is. Munkahelyet, munkásszállót. vagy albérletet minden gyereknek tudnak szerezni. E- gyet azonban nem: családot, illetve olyan közösséget, amely segíti őket a megkapaszkodásban. SOPRON 1977-ben ünnepli a városi rang megszerzésének 700. évfordulóját. A város tanácsa gazdag ünnepi programot készít elő. A jubileum alkalmából már 1976-ban is több eseményre került, illetve ke, ül sor. MAGYAR VÁROSOK PILLANTÁS VESZPRÉMRE VESZPRÉM. Veszprém megye — Kilenc-tiz éve lehet, hogy a veszprémi vár egyik régi házának boltíves, sötét szobájában megkerestem Gutheil Jenő kanonokot, bizonyos felvilágosításokat keresve a város múltjáról. A tudós öreg pap valósággal megtérítette okmányokkal, levelekkel, kéziratkötegekkel, egykorú metszetekkel, térképekkel és a saját, nyomtatásban megjelent könyveivel az asztalt. Közöttük volt Rómer Flóris nagy Bakony könyve. — olvassa el az első mondatát — szólt Gutheil Jenő. Olvastam: „Nincs magyar ember, de még külföldön is ritkán találni művelt egyént, ki a világon annyira lehirhedt Bakonyt legalább név szerint ne ismerné.” Elolvasván kérdőn néztem a kanonokra. Nyomban felelt: — Ugyanígy vagyunk Veszprémmel is. Ismerjük, ismerjük, de tudunk-e eleget erről a Magyarországgal egyidős városról: múltjáról és embereiről, eltűnt évszázadairól, épületeiről, utcáiról, értékeiről? Nem tudunk. Ehhez a nem tudáshoz próbálok én valamicskét hozzáadogatni... Abban az időben — pedig szűk évtizede csak! — Veszprém még a századeleji arcát viselte. Talán csak a várnegyed volt vedlettebb és kopottabb, mint a régi időkben lehetett, s az egyetem, a kutatóintézetek, a Kiss Lajos lakótelep uj házai épültek meg. A Budapestről az országhatárig futó 8-as főközlekedési ut a város közepén Y alakban zuhant a mélybe, az éles elágazásnál a boldogtalan vasbolttal, amelynek megviselt vezetője arra a kérdésre, hogy van, azt felelte: — Attól eltekintve, hogy minden héten bejön a boltba ajtóstól, kirakatostul egy teherautó, köszönöm, jól... Állt még a Szarvas kocsma a Rákóczi tér sarkán, szemben a piaccal; nagyhírű hely volt, ritkán sikált faasztalain felszolgált pörkölt mellé könnyen kaphatott egy pofont is a betérő. ha nem vigyázott, ha pedig vigyázott, akkor kettőt, a mogorva kérdés kíséretében, hogy ugyan mire vigyáz annyira?! A Hági — lebontották —előkelőbb hely volt; nyárvégi és őszi estéken, csökkenvén a balatoni turistaforgalom, ifjú lányok tanyáztak sarki asztalainál, el-elárulván, hogy erényeik ostromakor csekély ellenállást tanúsítanának. Szálloda volt még a Bakony — ma Halle söröző —, barátságtalan szobáit kályhákkal fűtötték, ámde csendes volt, s lehetett benne aludni, nem úgy, mint büszkébb (igaz, hogy csak egy emelettel büszkébb) utódjában, a Hotel Veszprémben. amelynek ablakai alatt a mai főút éjszakai forgalma dübörög. Mennyi változás egy évtized alatt! A történelmi Veszprémben létrejött egy uj város; a hajdaniak alighanem eltévednének benne. Eltűnt egy egész belvárosi negyed, a Cserhát — nem nagy kár érte, a századforduló kisvárosi tömegépitkezésének nyomorúságos emléke volt — a helyén hatalmas panelházak állnak, elegáns üzletsorok, Ízléssel komponált terek. Az eltűnt városnegyeddel átellenes oldalon a mai Veszprém egyedülálló húszemeletes háza; úgy tartom, hogy kissé túl magasra szökkent, merész arányával akaratosan változtatja meg a táj szelíd képét. De megmaradt a régi panoráma is, nyugat felől érkezvén, a Püspökvár három tornya látszik a sziklák felett, a viaduktról a várnegyed apró, régi házai, a tűztorony, a szeszélyesen kapaszkodó gránitlépcsők, s vén piros háztetők erdeje. S barokk paloták falai, melyekhez a régészeknek csak hozzá kell érniük, s máris lehull róluk egy-egy évszázad... Aligha túlzás azt mondani, hogy Veszprém tiz-tizenöt év alatt egy évszázadnyit növekedett; szinte kibújt a bőréből. A tervezőknek, kivált a belváros rekonstrukciójának megvalósításakor, nem volt könnyű dolguk. Veszprém kövek, sziklák, dombok közé szorult város, utcái nem futnak nyilegyenesen toronyiránt. mint az alföldi városoké, úgy kellett megújítani, hogy a régisége és a régiség adta értéke se vesszen el. Tamás István Hirdessen lapunkban!