Magyar Hiradó, 1977. január-június (69. évfolyam, 2-27. szám)
1977-02-10 / 7. szám
I ÍMÍJO r ÓÜAMiH 8. OLDAL MAGYAR HIKADO A KÁVÉ SIRATÁSA Irta: MÄRER GYÖRGY Mottó: Kávé, kávé, babkávé Szürke habbal. Főztem egy kis rántottat Tejbegrizes babbal (Egy régi operettből) A kávéról az első szép emlékem az, hogy amikor még egész pici fiúcska voltam, apám belemártott a feketekávéjába egy kockacukrot és nekem adta. Ez olyankor történt, amikor valamilyen rangos vendég volt nálunk ebédre, ami után arany-diszes kis fajánsz csészékben feketét szolgáltak fel. Nagyon megszerettem ezt az ínyencséget és, azt hiszem, itt az eredete kávéivó szenvedélyemnek. Emlékezetemben persze ezek az első, cukorba ágyazott kávécsöppek finomabbnak maradtak meg **®rer GyorgY minden azóta ivott kávénál, noha vándorlásaim során alkalmam volt azóta megismerkedni a világ majd minden kávéváltozatával és a hosszú gyakorlat megtanított arra, hogy árnyalatra meg tudom különböztetni egymástól a különböző fajtákat. A kávét nem csak főzni de inni is tudni kell. Persze jó kávéban nem mindig volt részem. Az első világháború alatt például a katonaságnál a szakács a csajkámba mérte a kávénak nevezett sötét löttyöt és mégis örültem neki. Jó forró volt, melegítette a hasunkat az olasz alpokban, a szomjunkat is oltotta, nem is beszélve arról, hogy megóvott bennünket az ellenőrizhetetlen tisztaságú vizek ivásától, minthogy a kellemes izű Chianti nem mindig volt kéznél, noha Eszak-Olaszország a lábainknál hevert. Vilmos császár ugyan a hadüzenetkor megígérte, hogy mire a falevelek lehullanak, vége lesz a háborúnak, de nem igy történt, mert a falevelek pontosan ötször hullottak le, amig ez bekövetkezett és addigra a boltokban és a spájzokban a kávékészletek rég kifogytak. A háziasszonyok mi mást tehettek, valódi kávé helyett cikóriát főztek, amit azelőtt Frank kávé néven pótkávénak alkalmaztak a rendes kávéval való keverésre. Sokan valósággal rajongói voltak békében a Frankos kávénak, azt állították, igy jobb az ize, nem is beszélve a színéről, amely mély fekete árnyalatot vett fel. Ebben az időben kerültem diáknak Németországba. Előre kell bocsájtanom, hogy abban az időben, sőt már régebben is, Európában tulajdonképpen csak Ferenc Jóska birodalmában volt jó a kávé és talán még Törökországban, amely akkor még szintén Európának számított. De a többi Európában is Németországban mérték a legpocsékabb kávét, amelyet „Blümchen Kaffee-”nak neveztek, miután vizenyős lévén keresztül átlátszottak a csésze fenekére festett virágocskák. És ha ez ősi német erény volt, képzelhetjük, milyen kávét szolgáltak fel 1922-ben a berlini Kaffee Nürnbergben. Igaz, hogy a boltokban ekkor még olyan kevés volt a babkávé, hogy a zacskóban mindössze 4—5 valódi kávészemet dugtak be a cikóriakávé közé és feltűnő betűkkel rá is nyomtatták a zacskókra, hogy 1,8 rész valódi kávét tartalmaz, ami akkor kedvező százaléknak számított. De hát ezek az évek gyorsan elszaladtak és Pesten ezalatt újra megteltek a raktárak, a háztartások konyhái és a kávéházak csarnokai újra a frissen pörkölt kávé illatába burkolóztak, az asztalokon párolgott a friss pikoló és kapuciner, gőzükbe a Princesszász cigaretta füstje és a Britannika szivar aromája keveredett és e varázsos illatárból, mint az Ezeregyéjszaka kidugaszolt üvegéből, kilépett a Szellem, a Gondolat, regények, örökbecsű versek, zseniális üzleti tervek. Hogy Budapest Budapest lett, összetéveszthetetlen város, tele színnel, ötlettel, ez sokban remek kávéházainak volt köszönhető. A pesti kávéház minden volt együtt: vendéglő, olvasóterem, iroda, szerelmi találkozások helye, költői alkotóház, üzletkötési lehetőség, értéktőzsde, munkapiac, vitacsarnok, pletykafészek és még sok minden más. A kabarékban népszerűvé vált kuplékat énekeltek róla, ilyeneket: „Hogyha eljönnél a kávéházba, beszélnék veled, te szőke gyerek”, vagy: „Asszonykám, adj egy kis kimenőt, hadd zülljek éppúgy, mint azelőtt. Egyik kávéházból a másik kávéházba, törzskávéházamból, zenés kávéházba.” Es még vagy száz ilyen pesti „népdal". A második világháborúban a falevelek ismét csak nem akartak lehullani és mikor mégis csak végétért, az emberek igazán csak akkor tértek újra magukhoz, amikor a volt kávéházak, sőt volt cipőüzletek, trafikok, papirkereskedések és egyebek helyén gombamódra kinőttek az eszpresszók, a kávéivó szenvedély ujabbfajta bűnbarlangjai, ahol már újfajta furfangos masinákból csöpögtették a föld alól újra előbujt kávét. Hogy ez milyen volt? Hát, Istenem! Felfőzték egyszer, kétszer, háromszor és a már kilúgozott kávét sem dobták ki, hozzáadagolták a friss főzethez, hogy soha ki ne fogyjon az egyelőre sovány készlet. És ez eszembe juttatta fiatal újságíró koromat, amikor éjjel egy órakor a kollégákkal a szerkesztőségből lementünk a József-köruti Simplonkávéházba és ott vártuk be a lap első nyomdai példányait. Ilyenkor Lándor Tivadar szerkesztő mindnyájunknak egy-egy talpas pohár haboskávét (Folytatás a 9. oldalon) PERSPEKTÍVA A következő tiz év boldogabb lesz Ebben az időben általában szokásos összehasonlítani a múlt évet és az uj évet. és reménykedni, hogy az uj évben kevesebb baj lesz, mint a múlt évben volt. Jólehet abban az időben nem tűnt annak, a II. világháború után az Egyesült Államok egy aranykorba lépett. Részben jogosan, az országban érezni lehetett erényességet, erőt és felelősségérzetet. Az ország háborút nyert Európában és a Csendes-óceán térségében. Létre hozta a Marshalltervet és a NATO-t, azonkívül technikai forradalmat és jólétállamot teremtett, amiben nagy szerepük volt az amerikai elnököknek is. Akkor az övé volt a világ legerősebb hadserege és a legtermékenyebb gazdasága. Óriás nemzeti szervezetet teremtett, hogy gondoskodjon szegényeiről. Akkor hirtelenül jött a hosszú és értelmetlen vérontás és vereség Vietnamban. az erkölcsi és katonai erősség látszólagos összeomlása, a fiatalok elidegenedése, a kormányhivatalok elszaporodása, óriásvállalatok a szabad gazdasági rendszer ellenségei, a városi nyomornegyedek lázadása, a Watergate botrány, a gazdaság romlása, a nagy munkanélküliség és a végeredmény: a nemzeti bizalom és a személyi erkölcsi értékek gyengülése. Ezek a hibák két csoportba oszthatók: azok, amik túlzott várakozások miatt lettek elkövetve és azok amelyek rossz igazgatás miatt fejlődtek. Az első csoport hibáit képességeink megfelelő felhasználásával lehetne kijavítani, a másik csoport hibáit pedig az érdekcsoportoktól független igazgatással. Ha alkalmazkodunk az uj körülményekhez remélhetjük, hogy vissza fogunk térni egy nyugodt, fejlődő korba. Növekedés szükséges, de ennek a növekedésnek nem kell nagyon szenzációsnak lenni és a gazdasági növekedésnek számba kell venni, hogy az energia források nem végtelenek, és hogy a környezet nem tud minden emberi szennyet eltűrni. A kormánynak be kell bizonyítani, hogy őszinte, hatásos és szivén viseli a nép ügyeit. Az amerikai vezetőknek és a világ összes vezetőjének meg kell érteniük, hogy mindnyájan ugyanazon a földön élünk, és a fegyverkezési versenyt le kell csökkenteni, mert abból az emberiségnek semmi haszna nem lehet. Nem lehetetlen, hogy ezeket a célokat elérjük, de nem könnyű ezeket megvalósítani és nem biztos, hogy meg is tudjuk e terveket valósítani. A Nyugat, s különösen az Egyesült Államok, ha arra törekednek, hogy a jövő technikai vezetői akarnak lenni, meg kell mutatniok, hogy valójában mire képesek, és nemcsak azt állítani, hogy mire lennének képesek. Az Egyesült Államok elszalasztja lehetőségeit és tovább halad régi utjain, a következő évtized, felhasználva a múlt hibáit, mindnyájunkat nagyobb veszélybe sodorhat, mint amiben valaha is voltunk. Historikus Létezik egy úgy nevezett Meg-Nem-Támadási Szerződés. A fogalom kritikusai ezt más néven őrültségnek nevezik. A lényege az. hogy sem az USA, se a szovjet nem támadja egymás érdekeit, mert az egy öngyilkos atomháborúhoz vezetne. A helyzet az, hogy Amerika bekapta a hurkot ezzel kapcsolatban. Szemben a Szovjetunióval, amely sokkal erősebb úgy a szárazföldön, mint a tengeren. Hozzájuk viszonyítva Amerikának nincs védelme. 1972-ben Moszkvában Nixon elnök beleegyezett, hogy csökkentik a védelmi rakéták gyártását. Civil védelmünk egy világháború esetére nevetségesen gyenge. Ezzel szemben az oroszok inkább fejlesztették és megsokasitották védelmüket Moszkva körül. Egy tízéves programon belül megerősítették gyenge pontjaikat. A népesség rendszeres védelmi kiképzésben részesül, hatalmas bunkereket építettek végig az országban, föld alatti gabonaraktárakat töltöttek fel. George Keegan, nyugdíjas légierő parancsnok mondotta, egy atom háború esetén 35—40 amerikai hal meg, mig egy orosz. Averell Harriman hadügyi szakértő a következőket mondotta Carternek utolsó Kreml-beli látogatása után: „A katonai felkészültség azért olyan biztonságos a Szovjetunióban, mert szinte körös-körül megbízhatatlan kommunista államok keretezik. Mindössze két megbízható csatlósa van: az egyik Bulgária, mert az akar lenni — a másik Csehszlovákia, mert kénytelen”. Mondjon aki amit akar. de nem kell ahhoz katonai lángész, hogy rájöjjünk: az orosz vezetőség nem tartja egyáltalán lehetetlennek a/ atomháborút.
