Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-29 / 31. szám
12. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ MILYENEK IS AZ EMBEREK!.. LIDI, A DERÜLÁTÓ Irta: SIMA FERENC Lidi gyerekkorától optimista volt, vagyis derűlátó, aki a legrosszabb helyzetnek is bízott a jó kimenetelében, vagy kedvezőre fordulásában. Szószerint véve a derűlátását: ha kiránduláson elkapta őket a vihar, de egy derült kék folt azért mégis kimaradt valahol az égen, Lidi arra mutatott fel és elkuij an tóttá magát: — Ahol ni! Ki fog derülni! És ebben minden esetben igaza is lett, kivétel nélkül. Legfeljebb az ég tényleges kiderülése néha csak pár héttel később következett be. Amikor polgárista korában egyszer elégtelenre felelt németből, könnyedén vállat vont és azt mondta: — Oda se neki! Meglátjátok, hogy legközelebb jelesre fogok felelni és azzal kijavítom! És mert az optimisták gyakran mázlisták is, az történt, hogy Lidi az elégtelen felelet után három hétig kezébe se vette otthon a német nyelvkönyvet és közben nem is szólították ki felelni, de aztán egyszer jól bemagolta a másnapi anyagot és — talán szugerálni tudta a tanárnőt — az pont akkor hívta ki. Lidi fújta az anyagot hiba nélkül, csakugyan jelesre felelt és a múltkori elégtelent ezzel helyre hozta. A polgári iskola negyedik osztályában egyszer számtanból annyira nehéz volt a lecke, hogy óra előtt a legjobb tanulók is a homlokukat szorítva magoltak, mert nem értették az anyagot. — Az egész osztály be fog ma szekundázni... — ez a riasztó jóslat keringett a tanteremben. Lidi ekkor hirtelen támad optimista ötlettől vezérelve igy kiáltott fel: — Lányok, számtanból ma senki sem fog beszecizni! De nekem sürgősen adjatok össze fejenként tiz-tiz fillért. (Ez még a pengős világban volt, odahaza a szentesi polgáriban.) Mit akarsz csinálni? — Átszaladok még a szünetben a virágüzletbe és veszek egy csokor szegfűt. Aztán felköszöntöm a számtantanárnőnket születésnapja alkalmából! — Hát most van a születésnapja? % — Halvány gőzöm sincs, hogy mikor van neki. De azt fogom neki mondani, mi úgy tudtuk, hogy ma van. A felköszöntőmtől aztán meghatódik és elengedi az órát. Legalábbis nem feleltet, hanem mesélni fog az olaszországi útjáról, amit már említett egyszer. — Gondolod, hogy ez igy sikerül? — Mérget merek rá venni! És úgy is lett. Sőt, a számtantanárnő meghatódott zavarában még el is árulta, hogy mikor van csakugyan a születésnapja. Lidi ezt persze jól megjegyezte, és az elengedett számtanórán, amikor kimehettek az udvarra játszani, büszkén mondta az osztálytársnőinek: — Akkor az igazi születésnapján megint nem készülünk számtanból és megint elengedi az órát. Mindössze a tízóraink ára megy rá. — Lidi, az optimista egyébként csúnya lány volt, annyira, hogy ha Szentesen csunyasági királynőt is választottak volna, azt ő fölényes biztonsággal megnyerte volna. Úgy gondolhatná az ember: nformán teljesen esélytelen volt rá, hogy férjet •son majd magának, he eljön az ideje. Nem fogok azért pártában maradni, mérget vehettek rá! —- mondta barátnőinek optimista Lidi. Széplányok társaságban nemsokára megismerkedett egy csinos fiatalemberrel, aki — ámulj világ! — a többiekre rá sem hedritve, teljes lendülettel csakis a csúnya Lidinek csapta a szelet és újabb találkozás lehetőségét kérte, amikor elbúcsúztak. Az újabb találkozások során aztán eljutottak oda, amikor Ernő — mert igy hívták a fiút — ki is nyilatkozta eltökélt szándékát: — Lidika, drága angyal, legyen a feleségem! Lidiben volt hozzá bátorság, hogy figyelmeztesse Ernőt: —— De hiszen én csúnya vagyok! — Éppen azért veszem magát feleségül! — felelte Ernő. — Mert a női tisztességnek napjainkban már csak egyetlen biztosítéka maradt: a csúnyaság. Így legalább senkinek se lesz kedve hozzá, hogy pont magát csábítsa el a hátam megett, amikor nekem üzleti ügyekben el kell utaznom. Valami tiz évvel később egyik barátnője megkérdezte tőle: — Hogy éltek Ernővel? — Annak idején a nászutunkon támadt egy nézeteltérésünk, ami még most is tart — felelte Lidi őszintén, majd az ő páratlan optimizmusával hozzátette. — De bízom benne, hogy az ezüstlakodalmunkra már belátja: mégiscsak nekem volt akkor este ott Velencében igazam! Túlságosan mély az a nézeteltérés azért mégsem lehetett, mert Lidi akkor már négygyermekes mama volt. — Amiben derűlátóan bíztam, ime teljesült — mutatott büszkén a négy helyes kis gyerekre —, mert egyikük sem az én csúfságomat, hanem az apja csinosságát örökölte. Tőlem csak a törhetetlen optimizmus szállt át rájuk is, amivel csinos képűén biztos eredményre számíthatnak az életnek nevezett nagy csatatéren. MINDENNAPI KENYÉR Angliában a kenyérhez ősidőktől számos érdekes babona és szokás fűződik. Például tavasszal, amikor szántani kezdik a földet a vetés előtt az első barázdákba egy szelet frissen sült kényért dobtak, hogy megvendégeljék és „lekenyerezzék” a földanyácskát. Ősszel pedig, amikor a termést betakarították és csépelték, a kenyér lehetőséget kapott, hogy megmutassa más hasznos tulajdonságát is. Mondjuk, meghalt valaki. Ez az esemény magában véve is szomorú, de még szomorúbb, ha az illető nem egészen jámbor életet folytatott, s égi bírái elé kell állnia, hogy feleljen bűneiért. Nos, itt is segített a kenyér. Falun rendszerint élt egy „kenyérevő” öreg ember, aki már nem tudott dolgozni. Kevés fizetségért meghívták a temetésre, ahol megevett egy cipót, amelyet az elhunyt rokonai sütöttek. Ezzel magára vállalta a megboldogult összes bűnét. Érdekes, hogy ez a szokás néhány eldugott faluban még századunk elején is dívott. Hasonló szokás, hogy a házban egy nagypénteken sütött száraz cipót őriztek. Felakasztották a mennyezetre, és a kenyér egész évben kifogástalanul teljesítette feladatát: elűzött a házból minden gonosz szellemet. Amig nem jött el az uj nagypéntek, és nem sütöttek uj „menlevelet”. Az ilyen kenyércipónak még egy értékes tulajdonsága volt: elég volt belőle egy szeletet levágni, belemorzsolni egy csésze vízbe, és kész volt a „szabadalmazott orvosság” gyomorbetegségek ellen. Magának a kenyérnek is szüksége volt arra, hogy védelmet kapjon az ördögi ármányok ellen. Ezért a gondos háziasszony, mielőtt a kenyeret betolta volna a kemencébe, nagy keresztet rajzolt felső oldalára; igy bizonyos volt abban, hogy a kenyér jól megsül és nem ég oda. Természetesen csak akkor, ha nem felejtik el idejében kivenni. A kenyérhez fűződő legtöbb szokás talán a tengerészeknél honosodott meg. A tengerészek házában egész évben hajó alakú cipó lógott. Amig ez ép, nem fenyegeti veszély a hajót sem, amelyen a ház ura, vagy felnőtt gyermekei tartózkodnak. Nagycsütörtökön az egész család összegyűlt a cipóhajónál, egyházi himnuszokat énekelt, majd a száraz kenyeret (Folytatás a 15. oldalon) A DEMOKRATÁK JELÖLÉSE: CARTER ÉS MONDALE (Folytatás a 8. oldalról) Az együttes: Carter és Mondale azért, mintha nem fogadták volna a delegátusok nagy örömmel (hiszen elsöprő fölénnyel jelölték őt), hanem azért, mert más kiváló jelöltekkel kellett őt szembeállítani: Jimmy Carterrel szemben, az ő személye nem volt olyan nyilvánvaló. Nagyon fontos kiemelnünk, hogy Mondale az egyik legliberálisabb jelölt volt, s ez minden bizonnyal kifejez valamit az okokból: miért választotta Jimmy Carter éppen őt alelnökévé. Mondale nevét jól ismerik, személyét széles körben tisztelik Washingtonban. Ő egy olyan „Humphrey-tipusu” politikus vezéregyéniség, s sokan azt várják tőle, hogy személy szerint sokat tegyen a Fehér Ház, valamint a Szenátus és a Kongresszus ugyancsak megromlott kapcsolatainak javulásáért — ha Carter lesz az elnök és ő lesz az alelnök. Spectator
