Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-12-23 / 51. szám
MAGYAR HÍRADÓ A KARÁCSONY MINT VALÓSÁG Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÄR ILONA Dohnányiné Zachaz Ilona I960 novemberében Bécsbe utaztam. Ez volt az első alkalom, hogy a II. világháború után Európát meglátogattam. Üzleti ügyben kellett ideutaznom és orvosaim tanácsára, akik úgy j gondolták, jót fog tenni ez a környezetváltozás. Ugyanis ez év februáijában halt meg az én | felejthetetlen drága férjem és | nagyon megülte lelkemet a bánat. A szivemmel is baj volt és orvosaim haboztak, nekivágjak-e ilyen nagy útnak, de az egyik, európai származású, aki jól ismert, arra gondolt, hogyha itthon maradok, sokkal nehezebben viselem el a szomorúságot. Viszont megigértette velem, hogy mihelyt Bécsbe érkezem, azonnal kapcsolatba lépek egy doktorral, hogy ott is orvosi felügyelet alatt legyek. Szinte gépiesen Ígértem meg, hogy igy fogok tenni, viszont amikor Bécsbe érkeztem és halálos fáradtan jutottam el a belvárosi penzióba, ahol szobát foglaltak nekem, legkisebb gondom is nagyobb volt annál, semhogy orvosok után nézzek. Egyszerre rettenetesen egyedül éreztem magam. Odahaza floridai otthonomban néhány hónappal ezelőtt találtam rá az Ur Jézusra. Ez az óriási felfedezés, hogy Isten nemcsak legendás alak, de valóban létezik, annyira megrázott és egyúttal féléiméit, hogy elviselhetővé tette még a gyászt is. Itt azonban valahogyan úgy éreztem, Isten is Amerikában maradt és én teljesen egyedül vagyok. Ez a depresszió persze nem használt a szivemnek. Másnap reggel, amikor a szobalány bejött, tálcán hozva a reggelit, finom tejeskávét és kiflit, amit nem láttam vagy húsz év óta, alig tudtam örvendeni, mert nagyon gyenge voltam. Erre azt mondja a szobalány, hogy a szomszéd szobában egy magyar házaspár szállt meg, brazíliai orvos, valami ottani kórház főorvosa feleségével; elmesélték neki, hogy ismernek engem és nagyon szeretnének velem találkozni. Átjönnek meglátogatni, ha óhajtom látni őket. Ez a hir nagyon meglepett. Igen, nagyonis jól emlékeztem rájuk, mikor Argentínából egy hangversenyre Braziliába, HETI NAPTÁR DECEMBER NYILAS HAVA 25— SZOMBAT: KARÁCSONY 1. NAPJA 26— VASÁRNAP: KARÁCSONY 2. NAPJA 27— HÉTFŐ: JÁNOS 28— KEDD: KAMILLA 29— SZERDA: TAMÁS 30— CSÜTÖRTÖK: DÁVID 31— PÉNTEK: SZILVESZTER Porto Allegrébe utaztunk és nagyon megbarátkoztunk mindkettőjükkel. A hir, hogy most itt vannak, nagyon megörvendeztetett. Azonnal Isten kezét láttam benne, ügy éreztem, Ö küldte ide ezt az orvost, hogy mint jóbarát segítsen. Alig vártam a látogatásukat. Át is jöttek és ő azonnal injekciót adott nekem, meg pirulákat aztán együtt ebédeltünk a penzió szép, tágas ebédlőjében. Mialatt beszélgettünk, felmerült a Karácsony, mely már a küszöbön állt, hiszen az üzletek is mind fel voltak fenyőgallyakkal és ajándékokkal díszítve. Akkor az orvos felesége, aki közben már bevallotta, hogy ő is szentül hisz Istenben és az Ur Jézusban, elmondta, milyen csodálatos élménye volt gyermekkorában. Karácsony volt és ő ott ült magában egy sötét szobában várva, hogy az angyal hozza az ajándékokat. Akkor egyszerre az ablakon át kint megvilágosodott és két hófehérbe öltözött angyalt látott, amint egy hatalmas karácsonyfát cipeltek. Boldogan tapsolt és amikor a belső szobából csengettek jelezve, hogy kész a Karácsonyfa, dobogó szívvel lépett be a szalonba, ahol azonnal felismerte, hogy ez volt az a fa, melyet éppen az imént az angyalok hoztak. Lelkesen újságolta szüleinek, hogy mit látott, de azok elkomorodtak és ő azonnal észrevette, hogy nem hittek neki. Valamilyen sajnálkozó grimasszal mondták, hogy biztosan elaludt és álmodott valamit. Mikor következő héten az iskolában hittanórán a tisztelendő ur angyalokról beszélt, ő repeső szívvel jelentkezett és elmondta, hogy látta a két angyalt, amikor a ragyogó fát hozták Karácsonkor. A pap megreszelte a torkát, aztán kissé zavartan világosította fel, hogy nem szabad mindjárt ilyen látomásoknak hitelt adni. Biztosan csak elképzelés volt az egész. Erre a kislány nagyon elkeseredett. Szive megkeményedett. Hát igy van ez gondolta, hogy vallást hirdetnek, csodákat prédikálnak és aztán egyszeűen letagadják azokat létezését? Ahogy múltak az évek, még templomba se járt és igyekezett elfelejteni még azt is, hogy van Isten. Hosszú évtizedek múltával, alig fél évvel ezelőtt, hogy mi együtt voltunk, újra csoda történt vele. Valamilyen természetfeletti élmény rázta fel ismét egész életét, olyannyira, hogy idejött egy kegyhelyre, hogy a félje meggyógyuljon. „És most már meg vagyok róla győződve,” mondta mosolyogva, „hogy akkor, azon a Karácsonyon valóban láttam a két angyalt. Isten meg akart örvendeztetni és megmutatta őket. És már sajnálom, hogy akkor engedtem, hogy az emberek úgy kiábrándítsanak abból, ami pedig valóság és aminek a tudata egész életemben olyan boldoggá tehetett volna!” MENNYEI LÁTOGATÓK Itt jártak vendégségbe nálam apám és anyám! Már ahogy csengettek, tudtam, hogy csak ők lehetnek. Anyám mindig olyan gyengén, óvatosan nyomja meg a csengőt, mintha félne, hogy álmodozásaimból felébreszt. Sietve nyitom az ajtót. Az ölelésem ezer, pedig csak kettő a karom. — Csakhogy megjöttek! — mondom s szivem legtitkosabb rejtekéből puha, fehér takarót terítek eléjük. Nagy ünnep nekem ez a karácsonyi látogatás. Anyám köntöse fehér, bő redőkbe omlik le alakján, apám is fehérben. Egymásba karolva jönnek, könnyedén, mintha csak lebegnének. Leülnék a díványra egymást átölelve, ahogy szokták és csak néznek rám mosolyogva, mintha én lennék a világ legszebbje, legokosabbja, különleges kis csodagyermek. — Milyen szép pár! — gondolom. — Édeseim, már előre bevásároltam. A szobában mindenütt rend. Vártam magukat. Épp az imént jöttem az esti áhítatról. Zsúfolásig megtelt a templom. Miért csak karácsonykor? A jó munkámért jutalmat kaptam. A Jóska kollégámtól meg egy nagy cserép azaleát. Nagyon meghatott a dolog, mert ez a Jóska szegény fiú, az azalea meg drága virág, különösen igy karácsonykor. Ez a fiú már hajnalban kel, újságot hord, aztán a gyerekével fut a bölcsődébe, nyolcra a hivatalba. Sokszor nem ebédel és most nekem vesz virágot. Nem fázik anyácskám, ebben a könnyű, fehér ruhában? Fáj még a lába édesapám? Jaj, hányszor vannak az eszemben? Hányszor mondom, de jó is volt, amikor még velem voltak nap-nap mellett. Maradjanak itt! ígérem, jó leszek, mosogatok, pedig nem szeretek, nem szidom a főnökömet, ha nemkapok fizetésemelést, időre hazaérek, mindig kikefélem a cipőmet, nem feleselek. Fogadom. Karácsony van, szivemből megfogadom. Csak mosolyognak. Ismernek már. Ezer a dolgom. Apró bűneimet előre megbocsátják. Olyan szépek, amint igy ülnek egymás mellett, mintha nem is e földről valók lennének! — De jó, hogy itt vannak! — ismételgetem. Valahol harang kondul. A hold ezüst fényt harmatoz a hideg világra. Az órára nézek. Éjfélt mutat. Lassan megindulok a karácsonyfám felé. Meggyujtom a gyertyákat. Minden ágon apró lángok gyulnak. Imádkozom. (Folytatás a 17. oldalon)
