Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-12-09 / 50. szám
14. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ KELLEMES EMLÉK, MINT GYÓGYMÓD Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA Valamikor fiatalkoromban, egy angol ismerősöm ezt irta az emlékkönyvembe: „Isten emlékeket adott nekünk, hogy decemberben is lehessenek rózsáink.” (God gave us memories, that we might have roses in December.) Ez a költői hasonlat akkoriban olyan mély hatást tett rám, hogy még ma is emlékszem rá és nem egyszer idéztem cikkeimben. De akkor, lelkem mélyén, kétségeim voltak affelől, hogy vajon igaz-e ez? Szerintem inkább szomorúbbá tesz az, ha balsors idején a régi szép időkre visszagondolunk. Mikor forrón szeretett férjemet elveszítettem, kimondhatatlanul fájdalmas volt számomra azokra a szép napokra visszagondolni, melyeket együtt eltöltöttünk. Viszont egy barátnőm, aki szintén elveszítette a férjét, pedig ő is nagyon szerette, csodálatos megnyugvással, lelki kiegyensúlyozottsággal tudott rá visszaemlékezni. Valahányszor elszomorodott és ránehezedett a magány, csak elővette féijének azt a képét, mely olyan nagyon élethű és visszagondolt az elmúlt szép napokra. Ezek a gyönyörű emlékek balzsamos erővel hatnak rá és derűvel töltik meg a szivét. Egy világhírű pszichiáter, Jean Rosenbaum, aki a coloradói „Child Development and Family Guidance Institute” igazgatója, azt állítja, hogy boldog emlékek örömteli hatással lehetnek jelenlegi életünkre és segíthetnek abban, hogy a feszültséget, álmatlanságot, depressziót és aggodalmat leküzdhessük. „Senki sem mentes attól, hogy olykor el ne fogja a rossz hangulat — mondja dr. Rosenbaum —, de valamennyien felhasználhatjuk boldog emlékeinket mint hatásos ellenszert.” Azt a nagy titkot is feltárja a National Enquirer szerkesztője számára, hogyan küzdhetjük le a feszültséget, izgalmat és keserűséget azáltal, hogy boldog emlékeket idézünk fel lelkűnkben. Többek között ezt tanácsolja: „Ha depresszió ejt hatalmába, gondoljunk egy helyre, ahol valamikor boldogok voltunk. Ilyenkor arra a vidékre összpontosítjuk figyelmünket — egy folyóra, rétre vagy ligetre. Ez a Dohnányiné Zachar Ilona visszaemlékezés bizonyos fokig meglazítja megfeszült idegeinket és nyugodtabban nézhetünk szembe problémáinkkal. ’ ’ Ha valamilyen kudarc vagy balsiker ér, dr. Rosenbaum azt tanácsolja, idézzünk vissza emlékezetünkbe olyan eseteket, amikor valamilyen sikert arattunk, amelyre büszkék lehetünk. Sokan szenvednek álmatlanságban, mert idegesek, izgatottak, aggodalmaskodásra hajlamosak. Ahelyett, hogy kétségbeesetten küszködnénk az ébrenlét ellen emiatt keseregve, inkább emlékezzünk vissza kellemes időkre és éljük át azokat újra gondolatban. Arra a kérdésre, hogyan gyűjthetjük össze kellemes emlékeinket, azt feleli dr. Rosenbaum: „Ne tekintsünk mindenre közömbösen és ne vegyünk mindent természetesnek.” Az emberek nagy része ugyanis panaszosan mondja, hogy velük nem történt semmi szép vagy jó, ARANY-DERES Arany-deres paripa a tél itt: a sörénye csillag-zúzmara, homlokán a fagyos hold fehérük s a hómezőn szánkót húz haza. Merre jártunk? Nem tudja a szél se, hófúvásban mély titok lakik. Csöndre vár a szív, hogy elmesélje félálmában bolyongásait. Székely Dezső GENERÁCIÓK ÖREGEIM Öregeim, kedveseim...Ős-hegyek, hófödte csúcsokkal. Deres fejjel, időösvényekkel az arcotokon. Ismeretlen magasságok... Már nem érünk fel hozzátok, nem jutunk el lélekharangjaitokba. Magatokba zárjátok titkaitokat, és körülkerítitek az életeteket. Anyám, nagyanyám, ti tovasuhanó múltak. Apám, nagyapám, ti szálfagerendák emlékeinkben. Az unokáitok jobban ismernek benneteket, mint mi, fiaitok, lányaitok. Nem értitek rohanásainkat, nem értjük a csöndjeiteket. Időn túli nyugalmatok a szemünkben fal, erődítmény mindenfajta zajártalom — tülekedés, zsivaly taposás, kufárkodás — ellen, a tobzódó cselekvés elhárítása, lassú evezés a Léthe vizén. Hát már elfelejtettétek, hogy ti is igy csináltátok? Nem értjük hosszú hallgatásaitokat, néma tiltakozásaitokat, néma tiltakozásaitokat a torlódó eseményekkel szemben, a legyintést, hogy mindez szalma — az lemulás megfékezhetetlen, mindent kikezd a hullás veszélye, mulékonysággal vagyunk mi megverve. Látjátok összes igyekezetünk végét: a siker után járó csömört, a gondtalanság küszöbén integető unalmat, a szenvedéseket követő örömök foszforeszkálását, a fájdalmak magányát, az ifjúkori amire visszaemlékezhetnének. Ugyanis olyan sokan bizonyos légüres térben élnek. Kis örömöket észre sem vesznek — elsiklanak mellettük. Pedig az élet javarészt apró örömökből áll. Hány ember él úgy, hogy csak bekapja az ebédjét anélkül, hogy élvezné az ételt. Pedig az étkezés olyan sok örömet nyújthat, ha figyelmet szentelünk rá. Hiszen fontos kelléke az életünknek. De az emberek ilyenkor olvasnak újságot, könyvet, magazint, és észre sem veszik, hogy mivel táplálkoznak. Pedig inkább azt kellene mondogatniuk magukban, hogy milyen szerencsések, hogy amig mások éheznek, jó ebédben vagy vacsorában van részük. Ne csukott szemmel haladjunk életünk utjain. Ilyenkor nem vehetünk észre semmit, ami velünk, körülöttünk történik. Nem élvezhetjük a természet szépségeit. Pedig egy napfényes kert, zöld, virágokkal tarkított mező, egy játszadozó gyermekcsoport, az erdő fái közt átszűrődő fény már magában véve kellemes, felemelő érzést kelthet. Legyünk mindig figyelmesek, nehogy elmulasszunk valamilyen váratlanul bekövetkező látványt, ami felderíthetne bennünket. Gyakran ott van a hiba, hogy túlságosan komolyan vesszük az életet. Próbáljunk meg kissé könnyedébben élni és gondolkozni, mint a gyermek, aki szüntelenül felfedez valamit és ezért csodálatos élményekben van része. Nem ezt mondta-e az Ur Jézus is, hogy legyünk olyanok, mint a kisgyermek, mert igy léphetünk be a mennyek országába. barátságok ismételhetetlenségét, a szeretés s szerettetés kínjait, a közösség vonzását-taszitását, eszmék mágnesdelejét tudatunk hasitékán, a szépségkoszoruk hervadását. Csak az unokáitok tudják, hogy igazatok van... Az unokáitok tudják, hgy nem a sietésben fogantatik az élet. Nem akkor eszmélünk, amikor kapkodunk, sistergünk, lobbanunk. Hanem amikor érlelődünk, érünk. Amikor megállni ráérünk, csodákat fedezünk fel. Ahogy az unokák teszik, akik az őszi falevelek röppenését késői pillangórajzásnak nézik, az eget kékkötényű asszonynak, a televizóit élő könyvnek, a muzsikát vizek és szelek locsogásának. Akik a mosolyt nem villantják el, mint a vakut, hanem szélesen, jólesően, önfeledten kínálják; a nevetést nem pótszernek tartják, hanem hosszan hangzó, természetes körmondatoknak. Mert a nevetésnek, a derűnek velünk kell lennie, bennünk kell megtelepednie, fogy hatatlannak, kiapadhatatlannak. Az unokák okosabbak, mint a szüleik. Engedik játszani magukat. Szabadon, kedvesen. Ezért válik számukra a játék is végzetesen komollyá, s minden, ami felnőttesen komoly, allegorikus játékká. Öregeim, kedveseim... Ti az unokáitokkal értetek egyet. Gyermekké váltatok ti is, ahogy rátok tört a személyiségváltozás. Ráébredtetek arra, hogy a lélek gyermeksége az egyedüli jóságforrás, a gyermeki szemlélődés, elmélyedés a dolgok látható- és láthatatlanságában az igazgán üdvöt hozó, a konfliktusok szövevénye közt meglelni az egyszerűt, a kifejezhető valóságot, lebbenjen az a lét vagy a lélek szárnyáh. a vaskos tények vagy a magasságok karizmáján, — apró, de gazdag érték. Miért is nem érünk föl hozzátok? Miért választ el tőletek a sebesség ritmusa, annyi szabály és szabálytalanság? Mert kevés bennünk a gyermeki, a mosolyunk vigyorrá torzul, őszinteségünk durva támadássá züllik? Mert a lelkünk hontalan még az örökkévalóságban? Mert még nem futottuk le a (Folytatás a 15. oldalon)
