Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-11-11 / 46. szám
MAGYAR HÍRADÓ 15. OLDAL A BUDDHIZMUSRÓL A VALLÄSALAPITÓ Ki volt az a titokzatos, vallásalapitó királyfi, akinek ma is még megszámlálhatatlan tömegek hódolnak, aki a keleti népek szellemvilágát immáron két és fél ezer éve lenyűgözve tartja? Akkortájt született, amikor Cirtis legyőzte Krőzust, és akkor halt meg, amik Xerxes áttört a Thermopülén (480). A havas Himalája tövében, Bengália északi részén látott napvilágot, Krisztus születése előtt félezer évvel (560). Csak 29 éves korában csömörlött meg az arisztokratikus környezet által biztosított élettől. 19 éves korában szépséges unokanővérét vette feleségül, s mig a léhák életét élte, négy látomásban volt rész. Először egy szörnyen törődött aggastyánt, majd egy betegségtől eltorzult ember, utána egy felpuffadt, megcsonkitott temetetlen holttestet látott. „Ilyen az élet”; volt Csandaku, hűséges kocsisának megjegyzése. Végül aszkétákkal találkozott. Még kinn kocsikázott, amikor hírül hozták, hogy fia született. Megpillantva fiát, búcsú nélkül hagyta el a szülői királyi házat. Heves küzdelem várt tá az utón. Az emberiség kisértője azon volt, hogy visszatérítse. Hajnalhasadtára elérte az országhatárt, itt Gótáma levágta göndör hajfürtjeit, diszes ruháját levetette és elcserélte egy éppen arra haladó koldus rongyaival, s elindult a bölcsesség keresésének utján. A hindu lélekben mindenkor élt a meggyőződés, hogy szigorú életrenddel, böjttel, álmatlansággal, aszkézissel tudásra és hatalomra lehet szert tenni. Gótáma olyan vidékre vetődött, ahol remeték és tanitók éltek, akik böjttel és szörnyű sanyargatással gyötörték testüket, ő is megpróbált eszerint élni. Egy napon rájött, hogy ennyire leromlott állapotban még elmélkedni sem tud. Társai megbotránkoztak azon, hogy evett, s elhagyták. Jó ideig egymaga vándorolt. Remeteségének hetedik évében, amikor egy éjszaka a nevezetes fügefa alatt ült, érte a megvilágosodás, buddhává lett. Egy lény buddhává váltásának lehetősége minimális. A kozmikus rendszerben egynél több sohasem jelenik meg. Ez a „kiskocsi” elmélet, kevés buddhával. A „nagykocsi” elmélet szerint a buddhák száma annyi, „mint a homok a Ganges partján”. Hét napig ült Buddha a megvilágosodás fája alatt, majd elindult, hogy felismerését hirdesse a világon. Ez Gótáma életének rövid váza. Gyarló átlagember azonban nem tud csodák és rendkívüli dolgok nélkül meglenni. Néhány évtizeddel Buddha halála után csodák szövevényében találta magát a kolduskirályfi. A tanítványok szentté avatták mesterüket. Férfi érintése nélkül fogant, s amikor elkezdődött a harc a „világ megváltója” és a gonoszok fejedelme között, ezer csillag hullott le. A mitológia nem ismert lehetetlenségeket. Követői kezdettől fogva két csoportra oszlottak. Világiakra, akik megmaradtak régi társadalmi kötelékeikben, család, hivatás stb. kereteiben, csak megtartották az öt erkölcsi törvényt (ne ölj, ne lopj, ne kövess el házasságtörést, ne részegeskedj), és a rend tagjaira, akik szerzetesek, apácák voltak, s ezeket az előírásokat még szigorúbban, a szüzesség és teljes szegénység formájában gyakorolták.- Nem törekszünk a buddhizmus precíz ismertetésére, de egy-két alapvető vonást kiemelünk. Gótáma nem irta le tanait (mint Jézus), ránkmaradt beszédeiből kell rekonstruálni tanítását, amelyet a későbbiek során alaposan eltorzítottak. Buddha az élet minden nyomorúságát a kielégítetlen önzésre KOLDU SKIRÄLYFI vezeti vissza. A szenvedés a sovárgó egyéniség büntetése. Az élet vágya három fő formában jelentkezik, s mindhárom gonosz. Az első a kívánság (az érzéki vágyak kielégítése), második a halhatatlanság, a harmadik a vagyonosság, a világi élet vágya. Mind a hármat le kell győznünk, s akkor elértük a legmagasabb rendű bölcsességet, a Nirvánát, a lélek nyugalmát. Az emberi élet törvénybe foglalása röviden a következő elemekből áll: Igaz gondolkodás, Igaz törekvés, Igaz beszéd, Igaz magaviselet, Igaz élet, Igaz erőfeszítés, Igaz óvatosság, Igaz lelkesedés. Egy nyolc pont az, amelyet „Alja Útnak” szoktak mondani. Világviszonylatban megcsodált bölcsesség, jóindulat sugárzik Gótáma lelkületéből. Követői, akik valószínűleg félreértették a mester tanítását, nem az önmagunktól való szabadulást hirdették, hanem a földi és a földöntúli szenvedésektől való megváltást, így azután a hinduista lélekvándorlás tézisét keverték Buddha gondolataiba. Ez a vallás eredetében tiszta volt, templomot, áldozatott nem ismert, papok felszentelt rendjét nem vállalta, vallástudománya nem volt. Nem ismerte az Indiában ez idő tájt meglevő számtalan istenséget. Nem bocsátkozott harcba velük. Elment mellettük. Dr. Rédey Pál AL CAPONE CELLÁJÁBAN (Folytatás a 13. oldalról) az 52 F. hőmérsékletű tenger, átlag naponta 30 mérföldes szél fuj s ha kibujuk a nap, a vastag falakat nem tudja átmelegiteni. Elképzeltem magam meztelenül. Állni 48-72 órát nem lehet, még a kezemnek is hideg volt a fal, a cementpadlóra lefeküdni pedig, öngyilkosság, kész betegség. — Megítélésem szerint a XX. században, az atomkorban, ezt a középkori büntetést nem lett volna szabad alkalmazni. Nem volt az a rab, ki 3 nap múlva ne kapott volna tüdőgyulladást, vagy ne lett volna lázas beteg. Az orvos naponta végiglátogatta rabokat, ki beteg lett, a gyengélkedőbe került, de gyógyulása után a hátralévő büntetését le kellett töltenie. A kamrában hárman voltunk, de a koromsötétben még körvonalaink sem látszottak, egyedül a külső fa ajtó, — mely nem illeszkedett pontosan a falhoz — vékony résén keresztül hatolt át egy halvány fénysugár. Kis idő múlva kattant a zár, nyílott az ajtó, szabadok voltunk. Ha valaki megkérdezi, milyen érzés volt a bentlenni, csak azt mondhatom, szorongó, félelmetes, magányos, olyan, mint egy sírban. Akaratlanul is arra gondoltam, mi lesz, ha nem nyílik a zár, ha a vezető bentfelejt bennünket? De letöltve, önként vállalt büntetésünket, szabadultunk. Alcatrazba az ország minden börtönéből irányítottak rabokat, kik fegyelemsértők, lázitók voltak. Vonaton, erősített fedezett mellett szállították az elitélteket. A vonat Tiburon (Marin megye, San Franciscótól északra) öbölmenti helyiségben állt meg. A vagonokat motoros kompra tolták, mely Alcatraz kis dokkjánál kötött ki, hol a rabok derekukra, lábukra és kezükre csatolt bilincsekkel vonultak fel — egy rövid alaguton át — a nagy börtönépülethez, uj lakóhelyükhöz. Minden cellában egy rab volt elhelyezve, egymással nem beszélhettek. Aki csak tehette munkára jelentkezett, dolgozhattak a konyhán, ők készítették ételeiket, az üzemet kiszolgáló műhelyben, mosodában, borbély-teremben, vagy a kis butorüzemben. Az épületben 600 illemhely van, de ezekből csak négy használható. Jelenleg csak a múzeumot fütik, hol Alcatraz történelme, a spanyoloktól kezdve napjainkig látható. Az ebédlőben egyszerre kb. csak 50 ember étkezhetett. Az ellátás kitűnő volt, a fegyház felügyelőség igy akarta elkerülni, a táplálkozás hiánya miatt keletkezhető lázadást. Mindenki annyit ehetett, amennyit 20 perc alatt el tudott fogyasztani. Ez volt a megszabott étkezési idő. Ha valaki nem ette meg, amit kiszedett, büntetést kapott, a sötétbe ment, mert pocsékolta az ételt. 1962. április 10.-én a következő étrend szerepelt: rántott csirke, saláta, vajas zsemle, eper puding, sütemény, kávé. Ha valaki jól akart lakni, ugyancsak hányhatta magába a kívánt falatokat. Az étkezdéből élelmet kivinni nem volt szabad. A könyvtár minden rabnak rendelkezésére állt, leírta milyen könyvet akar, azt megkapta, de csak a cellájában olvashatott. Természetesen krimi könyvek nem voltak, bár a könyvtárba 10 000 könyvet tartottak nyilván. Látogatót a rabok minden két hónapban fogadhattak. Telefonon beszéltek a hozzátartozókkal, golyóálló üvegfal választotta el őket. Csak személyi dolgokról, családról érdeklődhettek, híreket, politikai eseményeket nem hozhattak szóba. Legnagyobb gondot a sziget vízellátása okozta. Hetenként háromszor tankhajóban szállították az édesvizet a partokról, melyet egy kis víztoronyba szivattyúztak fel. A rabok hetenként két esetben zuhanyozhattak. A büntetésre ítéltek nem. Szombaton és vasárnap volt egy félórás séta, majd 3-5-ig sport. Nem sok, de mégis valami mozgás, igy teljesen nem rozsdásodtak be a rabok izmai. Alcatraz 29 évig volt a legszigorúbb állami börtön. 32 rab kísérelt meg szökést, 29-et elfogtak és csak ötnek sikerült a szabadvilágba kijutnia. Ennek az ötnek nyomaveszett, feltétlenül a külvilággal tartottak fenn valami összeköttetést, csónak várhatta őket a sötét öbölben és ismeretlen utón menekültek egy olyan helyre, hol — feltehetően — még ma is élnek. A szökevények legnagyobb ellensége a hideg viz volt, melyben a hosszú úszást nem bírták. Nem választhatták a sziget és part közötti legrövidebb utat, mert órákon belül rájöttek a szökésre és a partmenti katonaságot riadóztatták. Csak egy lehetőség volt a hosszabb utón úszni, a Golden Gate hid felé, mikor az apály áramlata viszi ki az öböl vizét. 1963-ban megszüntették a börtönt, mert túl sokba került. Évente és rabonként átlag 30 000-50 000 dollár. 1969-ben az indiánok vették birtokba a szigetet, mint indián tulajdont. 19 hónapig tartották megszállva, sajnos az épületekben sok kárt tettek. A börtön jobbnevű lakói voltak: A1 Capone, golyószórós (Machine-gun) Kelly, postarablók Albert Bates, Gene Colson, Limpy Clever, az utolsó vonatrabló Roy Gardner. — 1963. március 21.-én csütörtökön az utolsó 27 rab is elhagyta Alcatrazt. Az egyik postarabló, ki utoljára lépett a hajó fedélzetére csak ennyit mondott: „Ez a pokol helye helye volt.” Alcatrazról csak a körbenforgó világítótorony sugarai hatolnak át a ködön. Csak az éhes sirályok és pelikánok rikácsoló hangja zavarja meg a volt „POKOL” néma csendjét.
