Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-10-14 / 42. szám
10. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ BEH SZERETNÉK NEMES KÓCSAG LENNI... Irta: VAJDA ALBERT A TÖRTÉNELEM NYOMÁBAN KI ÖLTE MEG LINCOLNT? Beh szeretnék nemes kócsag lenni... Ez pontosan úgy hangzik, mint egy hagulatos magyar nóta: ,,Beh szeretnék nemes kócsag lenni, Rózsám fehér vállán búzát enni, Dalolni, mint nemeshangu kócsag, A szerelem ilyenformán jó csak." Mivel nem voltam — és minden valószínűség szerint — soha nem leszek magyar nótaköltő, igy a „Beh szeretnék nemes kócsag lenni” bejelentésemet prózában és a szó szoros értelmében kell venni. Igen, igy van: büntetőjogi felelősségem teljes tudatában kijeletem: szeretnék nemes kócsag lenni! Sőt, ha ennek valami akadálya lenne, akkor boldogan vállalnám a tuzokcsibe megtisztelő szerepkörét is. Mielőtt arra gondolnának, hogy hiába írtam meg „Tiszteljük egymás idegbaját" cimű halhatatlan müvemet, az idegbaj engem nem tisztelt és hirtelen megbolondultam... egyszóval, mielőtt kételkedni kezdenének elmebeli állapotom épségében, gyorsan elárulom, hogy miért szeretnék nemes kócsag, vagy tuzokcsibe lenni. Azért kérem, mert nemrégiben olvastam, hogy odahaza védelmet kap a nemes kócsag és védett madárnak számit a túzok és a tuzokcsibe. Ebben az egyre kevésbé védhető világban kivánhat-e magának többet egy magamfajta hányatott életű humorista, mint azt, hogy védelmet kapjon? Soha, sehol, semmikor sem olvastam, hogy valamely kormány rendeletet hozott volna, amelyben védett madárnak nyilvánítja a kiveszőfélben levő humoristákat. Ezzel szemben a nemes kócsagot a törvény minden erejével óvja, őrzi, védi mindenféle bántalmazástól. És ugyanez vonatkozik a tuzokcsibékre, amelyek — amint azt olvastam — nemrégiben Fejér megye nagy kiterjedésű füves pusztáján, a Sárréten keltek ki és ha természettudományi ismereteim nem csalnak, akkor négy hónapon belül teljesen kifejlett túzokokká válnak, hála annak az otthoni törvénynek, amely védi a tuzokcsibéket. A rendelet megalkotója szerény véleményem szerint, nagyon helyesen arra gondolt, hogy korszerűsíti a régi mondást és igy alkalmazza: „Jobb ma egy tuzokcsibe, mint holnap egy veréb". Ez lehetett az oka annak, hogy a túzokot is, a nemes kócsagot is védett madárrá nyilvánították. És ez az oka annak, hogy én szeretnék, nagyon szeretnék tuzokcsibe vagy nemes kócsag lenni. Mert ha valamilyen törvényes utón sikerülne beíratnom anyakönyvi kivonatomba, hogy himnemű nemes kócsag vagyok, akkor nem lenne többé semmi dolgom a világon. Senki nem nyúlhatna egyetlen ujjal sem hozzám, és toliamat a megtépázás veszélye nélkül használhatnám. Arról nem is beszélek, hogy példám nyomán sok-sok százmillió nő és férfi kérné átminősítését emberből nemes kócsaggá vagy túzokcsibévé. Hiszen ha őszinték akarunk lenni,, akkor be kell vallanunk: mi, emberi lények soha, de soha nem kaptuk meg ezt a védelmet, amit a ritka madaraknak, állatfajtáknak megadtak az illetékesek. Képzeljük csak el, miképpen alakult volna a második világháború, ha Magyarország férfilakosságának jelentős része nemes kócsagi állapotban nézhetett volna szembe a katonai behívóval. Ott kezdem, hogy nem is soroztak volna be bennünket, mert nemes kócsag hadosztály nem létezett és legjobb tudásom szerint ma sem létezik olyan divízió, amelynek legénysége és tisztikara csupa nemes és nemtelen kócsagból áll. A háborút tehát megusztuk volna. De a bombázást is. mert a Nemzetközi Állatvédő Liga azonnal közbelépett volna, hogy tilos nemes kócsagot bombával, Sztálin orgonával és más madárcsapdával megölni. „Pusztítás helyett puszit a nemes kócsagnak!” — adták volna ki a jelszót a világ nemes szivű állatbarátai, akik zokszó nélkül szemlélték sok-sok tízmillió ember pusztulását, pusztán azon az alapon, mert Állatvédő Liga van. az Embervédő Ligának azonban mindeddig csupán a paródiáját sikerült felállítani ENSZ, azaz UNO néven. Az az érzésem, hogy nem kell sokat magyaráznom, milyen sok előnnyel járna, ha államilag és törvényesen óvott madárrá tudnám átképeztetni magam. Nem tévedek, amikor azt állítom: ha védett nemes kócsag vagy tuzokcsibe lenne belőlem, akkor végre valahára. életemben először.. .embernek érezhetném magamat. Túlságosan nagy az elnök hatalma? (Folytatás a 8. oldalról) hogy a túlságosan erős koncentrált hatalom mindig magában hordozza annak veszélyét, hogy az elnök és emberei olyat tesznek, amit nem látunk szívesen. Az elnök hatalmáról szóló viták különösen Roosevelt idején voltak élesek. Például Roosevelt titokban tartotta 1939 és 1941 között a németek elleni akcióit. Később a vietnami háború idején, Johnson elnöksége alatt, majd a végül is leköszönt Nixon alatt minden eddiginél többen kérdezték, hogy valóban nem túlságosan nagy az elnök hatalma? Nem mentek az elnökök túlságosan messzire a „titkos akciók” az ellenzék elleni törvénytelen harc terén? Amikor Nixon 1970—71-ben (miután nem sikerült a vietnami háborúból még akkor kilábalni) elrendelte Kambodzsa és Laosz megszállását is, tiltakozásokra került sor, majd később, amikor 4 diákot megöltek a Kent Universityn, országos lett a tiltakozás. A Watergate-ügy minden bizonnyal sok amerikainak nyitotta ki a szemét: „Vigyázat!, az elnöknek lehet nagy hatalma, s azt használhatja ellenünk is!” A Kongresszus és más szervek állandó éberségére van szükség, hogy ne legyen több Watergate. Spectator Edwin M. Stanton hadügyminiszter kezével eltakarta arcát, amikor Lafayette Baker, a titkosszolgálat főnöke közölte vele: „Rábukkantunk Boothra”. De amikor Baker hozzáfűzte: „meghalt”, Stanton kiegyenesedett, levette kezét arcáról, és elmosolyodott. Ez volt első mosolya az 1865. április 14-ét követő tizenkét nap óta. Az említett napon John Wilkes Booth színész a Ford színházban előadás alatt megölte az Egyesült Államok elnökét, Abraham Lincolnt. Azon az április 14-i estén Lincolnnak nem volt különösebb kedve megnézni az „Amerikai unokaöccsének” előadását, de engedett felesége, Mary állhatatos kérésének. Napközben elmondta Stantonnak: ..Mrs. Lincolnnal este színházba szándékozunk menni. Bevallom, én szívesebben maradnék itthon, de Marynek nagy kedve van elmenni. Úgy, hogy nekem testőrre lesz szükségem. Számíthatok Eckert őrnagyra?” Stanton azt válaszolta, hogy Eckert aznap este szolgálati ügyből kifolyólag foglalt, ezért nem lehet őt a színházba vezényelni. Az elnök színházi páholyába vezető folyosó őrzését John Parker washingtoni rendőrre bízták. 10 óra és 10 óra 30 között azonban Parker elhagyta őrhelyét, és lement a legközelebbi büfébe. A vendégek között elvegyülve John Wilkes Booth is a büfében tartózkodott. Parker még a büfében maradt, amikor Booth távozott onnan. Booth behatolt a színházba, és az elnök páholya felé tartott. Miután kinyitotta az ajtót, lábujjhegyen a páholyba lopózott, felemelt egy lefíírcszelt csövű puskát, és lőtt. A golyó az elnök tarkójába fúródott. Ezután Booth leugrott a színpadra. Közben valószínűleg a lábát törte, de mégis sikerült elmenekülnie. Booth a Potomac-hidon át dél felé. Virginiába menekült, ahol voltak barátai. Baker a saját unokaöccsét, Luther Baker hadnagyot bízta meg a gyilkos felkutatásával. Luther emberei április 26-án üldözés közben egy csűrbe hajszolták be. és agyonlőtték azt az embert, akiről azt a tájékoztatást kapták, hogy az Booth. Állítólag Boston Corbett tizedes lőtte le. Booth tetemét Washingtonba szállították, ahol Lafayette Baker és az egészségügyi igazgatóság vezetője szemlélte meg. Utóbbi azt a parancsot kapta, hogy végezzen „titkos boncolást”. A tetemet titokban elhamvasztották. Washingtonban olyan hírek terjedtek el. hogy a csűrben nem is Boothot ölték meg. Baker parancsára a boncolás (Folytatás a 11. oldalon) Churchill, Roosevelt és Sztálin
