Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-30 / 40. szám
NAUYAR HIKADO 13. OLDAL VISSZAEMLÉKEZÉS HARRY, A JÓS Irtat PAPP VARGA ÉVA A fővárosban éltem akkor. A választást megelőző estén annyira biztosnak látszott Thomas E. Dewey győzelme, hogy nem is volt szándékomban körülnézni Washingtonban a közhangulat kikémlelése végett. Mégis, amikor az esti órákban a rádió közölte, hogy a Statler Hotelben (a mai Statler Hiltonban) már előre isznak a medve bőrére, hirtelen kíváncsiságtól indíttatva elmentem oda. Az un. Congressional Roomban olyan tömeg volt, hogy gombostűt sem lehetett volna leejteni. A foglalt ülőhelyeken kivül rengeteg ember állt és nézte egy óriási fali táblán a Dewey-szavazók számát. A pódiumon néhány mókázó színész szórakoztatta a közönséget, alkalmi vicceket, győzelmi dalokkal tarkítva. Szünetben egy-egy politikus tartott beszédet. Kihirdették, hogy másfél órán belül jelentik Dewey győzelmét; egy bennfentes szerint még előbb, mert „valóságos zuhatag mindenütt a szavazató*^tömege Dewey javára...” Az órámra nézten: minek is várja 11-ig arra, ami már most is biztos?... Végigmentem a folyosón, ahol mint nagyvásáron, le és fel sétált a közönség. Egy teremből hirtelen kitörő nevetés hallatszott. Közelebb mentem. A nagy szárnyasajtók nyitva voltak, de benn teljes sötétség volt. Mi ez, mondom magamban, talán csak nem ezzel a szimbolikus sötétséggel akarják ünnepelni a demokraták az ellenpárt győzelmét? Beljebb igyekezve, emberekbe ütköztem, mert csak amikor már a szemeim megszokták a homályt, láttam, hogy itt is zsúfolt a terem. A sötétség magyarázata az volt, hogy itt televízión nézték az alakuló eredményt. A kép éppen azt mutatta, hogy egy riporter egy ismert nevű sportférfiuval diskurált: „Kire szavazott?”, kérdezte az ujságir „Trumanra”, mondta nyugodtan a kérdezett. A nézőtéren nevetés tört ki. Az újságíró a képen szintén nevetett és hitetlenkedve kérdezte: „Maga még most is komolyan hiszi, hogy Truman bejöhet?” A sportember nem jött zavarba: „Amerikában mindig minden lehetséges...” Ezt az indoklást szórványos taps követte. Voltak tehát mások is itt, mint azok, akik hetykén előre leszámoltak az eredménnyel...de nem sokan. Csak itt-ott akadt, aki hitt a csodában, a lehetetlenben. A hotel egy másik termében diplomaták és más előkelőségek ünnepelték a biztos győzelmet. Pazarul öltözött estélyi ruhás hölgyek és szmokingos férfiak állták körül a rögtönzött bárpultukat, ahol természetesen aprópénz nélkül folyt a Bourbon, a Scotch, a Martini. A teremben levő asztalok körül ragyogó nők élénken csevegtek elegáns férfiakkal, de már nem „tippelt” senki, fogadásokat sem kötöttek, Deweyt már mindenki mint az uj elnököt emlegette s várható politikai vonalvezetéséről nyilatkoztak. A szomszédos kisebb terem ajtajára ki volt Írva, hogy itt az Ifjú Republikánusok mulatnak. Emelkedett, szinte szilveszteri hangulathoz hasonlítható, ahogyan ezek a fiatalok mulattak. Látszott, hogy már jónéhány poharat ürítettek a győztes egészségére, de azért tánc közben biztonsággal forogtak a parketten, nagy rutinnal. Amilyen biztosak voltak az eredményben is, politikai rutin alapján... *** Másnap délelőtt, amikor már köztudomású volt a „csoda”, a meglepetés hatása alatt mindenki azt boncolgatta, hogy miképpen történhetett. Eszembejutott a gyermekkori meséskönyvből a vadász és a kutya esete. A vadász szemrehányást tett a kutyájának, mondván, hogy lám, a nyúl elmenekült, holott a kutya is kitűnő futó. Az okos állat válaszolt: „Igen, uram és futottam is, ahogyan csak a lábaim bírták, de a baj az, hogy én csak egy nagyobb darab konc után futottam. A nyúl — az életéért futott...” A demokraták tudták, hogy az életükért futnak...a kisemberek szerezték meg a győzelmet egy állítólagos kisember számára. Állítólagosnak kell mondani, mert most, hogy mindenütt emlékezéseket Írnak róla, a legnevesebb történészek egybehangzóan mondják, hogy — a nagyok közé tartozik... Harry S. Truman Amerika történetének kimagasló alakjai közé került, amit akkor senki nem hitt volna. *** A Washington Post szerkesztősége az alábbi táviratot küldte Harry-nek: „Ezennel meghívjuk önt, a kiváló jóst, egy vaiju-bankettre, amelyre hivatalosak lesznek a vezércikkírók, politikai riporterek, szerkesztők — a mi szerkesztőink is —, rádióhirmagyarázók, valamint cikkírók, és tudósítók. A banketten a főfogás kemény varjuhus lesz, a jelige ,we are eating crow’...ön azonban, aki tökéletes jósnak bizonyult, első rangú pulykahúst fog kapni. A Demokrata Nemzeti Bizottság fogja a fogvájókat szolgáltatni, amelyekkel bizonyára hónapokon át fogják a vendégek a száraz vaijuhust kipiszkálni fogaikból. Reméljük, hogy ön, kedves Harry és tisztelt Mr. President, elvállalja a szerepet, amelyet jósló képességei alapján ajánlunk fel: el fogja magyarázni, hogy mi a sikerének titka. Az összes vendégek darócruhában fognak megjelenni ezen a bűnbánati és kudarc-tisztázó vacsotrán. Kérjük, jelölje meg az önnek legalkalmasabb estét.” A táviratot éppen vonaton közvetítették a Washington felé, a Fehér Házba visszatérő Truman elnöknek, aki mosolyogva olvasta és igy felelt: „Köszönöm sürgönyüket, de senkit sem akarok tévedéséért vezeklésre kárhoztatni. Nem vagyok káröevendő; szerintem a veszteségben már benne van a büntetés is...” Rainer Maria Rilke Kék hortenziák Mint tégelyekben zöld, a legsötétebb, a fonnyadt, kába, érdes levelek a szirmok közt már messze fénylenek, magukra fel nem öltve még a kéket. Ragyognak sírva furcsa könnyeket, mintha óhajtanák ismét a véget, s mint kék levélpapírok, hogyha vének, sárgák, lilák, s kissé szürkélienek. Mint kisgyerek kinőtt köténye mellett, mely elmosódott s már semmit sem ér: * érezzük,, a kis élet hogy letellett. De íme, túl a zöldön, tyra éled, kék színben itful egy sziromlevél, s látod nevetni mozdulón a kéket. Harry „titka” voltaképpen nagyon egyszerű volt. Ha az amerikai nép tudja a tényeket, tud dönteni. Már az alapitó atyák is erre alapozták demokratikus rendszerünket. Ennek az elvnek az érvényesítése ma fontosabb lenne, mint talán valaha is volt. Harry Truman — bízott a népben. Ezen az alapon jósolt — és igaza lett. HŰHÓI A festő dicsekszik. — Ma eladtam az utolsó vásznamat. — Tájkép? — Nem. lepedő.----*** A közlekedési lámpa már átvált, lehetne menni, de az egyik autó csak nem akar megindulni, mögötte már türelmetlenül tülkölnek. A közelben álló rendőr odasétál. tiszteleg cs beszól a volánnál ülő vezetőnek: — Asszonyom, biztosithatom. önt róla. hogy ennél szebb zöld színünk nincs. *** Az ócskapiacon festményt akarnak rásózni valakire. A vevő azonban bizalmatlanul nézegeti a képet. s meg is kérdezi: — Hogy lehet, hogy az utolsó vacsorán Judás a karóráját huzza fel? — Talán azt tetszett hinni, hogy abban az időben ismerték már az automatikát?! #** Egy tanár magánháznál nyaralt, és egy reggel behivatta háziasszonyát: — Nézze lelkem, én ebben a szobában többet nem alszom. — Miért nem? — Mert cn botanikus vagyok és nem zoológus. MÉLY LÉLEK (Folytatás a 12. oldalról) férfihez, hanem a nemhez. A férfiakhoz. De az ember kiváncsi, mint a nyúl. Mindig azt hiszem, hogy ez lesz az igazi, aztán kiderül, hogy kopasz. Persze akkor mással is próbálkozik a nép, vagyis én. Nem véletlen, hogy az ember mindenevő és poligám. Az elefánt növényevő, mégis mire vitte? Van ugyan agyara, de kinek hiányzik. Szűkszavú vagyok. Csak szeretek sokat beszélni. Tömören. Boldog vagyok, hogy ebben a korban élek. Hogy pukkadtam volna, ha száz évvel előbb szülétek. A tudat, hogy nincs aszpirin, vagy penicilin, vagyis akkor még semmi sem volt, az ember mindenbe belehalt, vagy fájt a feje. Péter elbüvölten hallgatta Évikét, alig kapott levegőt és ahogy elnézte ezt a gyönyörű fiatal lányt, nem tudta, hova nyúljon zavarában, mert Évike mindenütt szép volt és kívánatos. Csak hallgatta önfeledten, a hangja szebb volt, mint Mozarté. Évike folytatta: — Szeretem a zenét, de a sakkot még jobban, mert csendes. Nem tudok sakkozni, de imádom nézni a sok-sok figurát, mert mindegyik jelent valamit, mint a ló. Einstein a kedvenc költőm, minden versét olvastam, de lehet, hogy más neve van. Igen. Eisenhower, de ez nem fontos. — Hát mi fontos magának. Évike? — Talán az. hogy én nem szeretem magát Péter. Maga túl bőbeszédű, fecsegő, most sem engedte, hogy meséljek magamról.
