Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-16 / 38. szám
10. OLDAL MAUYAK HIKADÖ AMIRE ÖNAGYSÄGA NEM GONDOLT Irta: PAPP VARGA ÉVA A budapesti Savoy kávéház egyik sarokasztalánál ültünk a barátommal, amikor a főorvos és neje, akikre vártunk, megjöttek. Ismerkedésünk célja az volt. hogy együtt utazzunk Amerikába, minthogy közös barátunktól megtudtuk, hogy a jegyünk ugyanarra a repülőgépre szól. Összejöt- »PI tünk tehát, hogy megbeszéljük a részleteket és az indulás idejét. Az orvos és felesége rendkívül |gg|gk Ijjj elegáns, szép emberpár volt, akiken meglátszott a nagystílű . életmód. Mikor a nő finom, ápolt VARGA ÉVA kezeivel rágyújtott egy cigarettára, hirtelen jött eszmetársulással megkérdeztem: „Nem riasztja el Amerikától az a tény, hogy ott kevesebb kényelme van a nőknek?” Olyan gúnyosan felnevetett, hogy elpirultam. „Kevesebb? — mondta kételkedőén —. Miért? Ha én rendezem be az életemet, akkor az a világ bármely táján csak olyan lehet, amilyen az én ízlésemnek megfelel.” „Lehet — mondtam kissé zavartan —, de a cselédkérdés...” Fölényesen közbevágott: „Az szerintem csak mese. Ha az embernek pénze van, mindenütt kaphat alkalmazottat. Az én féljem kitűnő orvos, aki itt is sokat keres és odaát is megfizetik majd. Én tehát úgy csomagoltam a szőnyegeket, ezüstöket és kristályokat, mintha nem egy másik világrészbe, csak egy másik lakásba költöznénk. Csodás ruhákat csináltattam a Vékey szalonban, még pongyolákat és fogadó ruhákat is, mert én nem uj életre készülök, csak folytatni akarom az életemet...” A beszélgetésre a férfiak is felfigyeltek és közös barátunk elismerően mondta: „Őnagysága mindenre gondol...” „Igen — mondtam határozottan —, de Őnagysága nem ismeri úgy az amerikai életet, mint én. Például mikor és hol fogja viselni a fogadóruháit...?” A hölgy csodálkozva nézett rám és kérdezte: „Csak nem gondolja, hogy az én életnívóm változhat? Ott épp olyan élénk társaséletet fogunk élni, mint itt, mert azt a férjem foglalkozása megkívánja.” „Lehet — feleltem már kissé bizonytalanul —, de azért ha végleg odaát akarnak maradni, magának is jó lett volna tanulni valamilyen hasznos foglalkozást.” Önagyságának erre felragyogott az arca és közelebb húzódott hozzám, úgy folytatta a beszélgetést: „Ha mindent akar tudni drágám, én kitanultam a kozmetikát. Igaz, nem volt szükségem arra, hogy gyakoroljam (lekopogta a márványasztal lapján...). De a kenőcseimet mindig magam készítem. Nézze meg az arcbőrömet, ugye vagyont kereshetnék vele?” Hát ha a kenőccsel nem is, gondoltam magamban, de ennyi önbizalommal könnyen lehet... Az ismerkedést követő héten a főorvos sajnálkozva közölte velem telefonon, hogy nem utazhatunk együtt, mert ők már előbb indulnak Amerikába. A bucsuestjüket a Hungária szálló külön termében tartják és erre engem is szívélyesen meghívnak. A pezsgős vacsorán ismét alkalmam volt megcsodálni uj barátaim eleganciáját és a módot, ahogyan élni tudtak. Aztán már csak Amerikában találkoztunk, néhány hónappal később. A hotel halijában, ahol megbeszélésünk alapján vártam őket, megpillantottam egy nőt, aki hasonlított a pesti „Önagyságára”, de egyszerű kis amerikai ruhájában, ezüsróka és ékszerek és nagy kalap nélkül sokkal fiatalabbnak látszott. Mégis ő volt, megismert engem és bár Pesten még szörnyen „nagyságoztuk” egymást, itt ösztönösen egymás nyakába borultunk. Aztán megkezdődött egy olyan közvetlen, őszinte beszélgetés, amelyre a címek és rangok világában sohasem lettünk volna képesek. „A férjed nem jöhetett? — kezdtem a kérdéseket és ő felelt: „Kézcsókját küldi, de nem jöhetett, ő ilyenkor dolgozik.” Az órámra néztem és elismerően mondtam: „Jó jel, ha még az ilyen késő esti órákban is rendel.” A nő szeme könnyes lett és halkan mondta: „Óh, dehogyis rendel! Esti foglalkozást vállalt, mert az Isten tudja, mikor nyithat rendelőt. Alig hogy ideértünk, kijött egy uj törvény, mely szerint orvosoknak előbb vizsgázniuk kell. Ez rémesen nehéz, mert a féljem nem tud elég jól angolul. Egész nap tanul, de mivel élni is kell valamiből, este egy kuglizóban biró...” Értelmetlenül néztem rá: „Hogy mondtad, mit csinál...?" Uj barátnőm mosolygott, de a szeme könnyes volt, amikor mondta: „Tudod, ez kényszerhelyzet volt. A férjem első vizsgája nem sikerült, az angol nagyon nehéz és minden rengeteg pénzbe kerül. Szerencsére a kristály és az ezüst segített...de jól jön az a néhány dollár is, amit egy ilyen esti állás jelent, mint ez a kuglizó...” Részvéttel, de szinte türelmetlenül kérdeztem: „Hát te miért nem próbálkozol valamivel? Mi van a kozmetikai tudásoddal, a csodakrémeddel?” Ö csüggedten felelt: „Ugyan kérlek, kinek kell az itt? Állásba nem mehetek, mert hiányzik a gyakorlat és az angol tudás. Az arckrémben pedig nincs lehetőség, hiszen itt a legjobb márkás készítmények még az öt-tiz centes store-okban is kaphatók.” Csöndesen kérdeztem: „Hát akkor mit csinálsz...?” Erre büszkén felvetette a fejét és ragyogó szemmel mondta: FŐZÖK! Eleven kérdőjelként néztem rá, mire ő megismételte: „Igen, főzök és remekül fizetnek. Abban a kétségbeejtő helyzetben, mikor kiderült, hogy milyen tévesen Ítéltük meg az uj világot, elvesztettük az életkedvünket. Az értékeink pénzre váltva, lassan, de biztosan fogytak. Akkor elhatároztam, hogy én nem hagyom el magam. Hagyományos önbizalmam lassan visszatért és hirdetések utján kerestem munkát. így kerültem egy milliomos házához szakácsnőnek.” Őszinte bámulattal néztem a beszélőre: „De hiszen te sohasem említetted, hogy tudsz főzni...” A „szakácsnő” jóízűen felkacagott: „Mikor és miért említettem voln? Én mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy a főzés is tudomány. Melyik uriasszony hitte ezt a mi körünkben? Ki gondolt arra, hogy az életünkben ez is fontos lehet? Nekem remek szakácsnőim voltak, nagy házat vittünk, igy azoktól lestem el lassanként a főzés csinját-binját. Most aztán a gyakorlatban is megállóm a helyzem. A férjem keres... Ez persze most még nem az igazi életforma, de majd...” Vigasztalóan vágtam közbe: „Majd ha ez a világégés elmúlik, haza fogtok menni...” Erre szinte dühösen felelt: „Hogy képzeled ezt? Tudod, milyen kitűnő ország ez? Igaz, itt nincs cseléd, de csak a szónak a lealacsonyító fogalma hiányzik, mert munkás akad mindenre, ha emberségesen bánnak vele és ha megfizetik a munkáját. Én most háztartási alkalmazott vagyok, de családtagként kezelnek. Büszke vagyok arra, hogy pénzt keresek és boldogan gondolok arra, hogy ha majd az uramnak rendelője lesz, én a saját háztartásomban fogom értékesíteni a tudásomat.” Kissé elpirulva, de nevető szemmel fűzte hozzá: .....és a fogadóruháimat hazaküldöm Pestre a nővéremnek. Úgyis azt mondogatja a féljem, hogy az egész drága ruhatáramat szivesen elcserélné néhány ízléses kis amerikai ruháért, amelyre pedig otthon azt szoktuk mondani, hogy „tucatgyártmány”, de amelyekben olyan frissek, üdék ezek az amerikai nők, mint egy virág.” ,,Isolationist” Amerika? Nyelvi szempontból igen A mai amerikai nevelési-oktatási rendszerről sokat írtak. Számos irányzatát figyelhettük meg. Ezek közül van egy, amely sokakat aggaszt. Ez az irányzat szinte teljes biztonsággal kimutatható: ma Amerikában az idegen nyelvek tanulása, valamint a külföldi országokat (azok kultúráját stb.) érintő tanulmányok rohamosan hanyatlanak. Ezt könnyű volt a statisztikusoknak kimutatniuk: egyszerűen összeszámolták az ilyen jellegű egyetemi tanfolyamokon és szemináriumokon való résztvételt. Az eredmény egyértelmű: egyre kevesebben vesznek részt az ilyen oktatásban. A nyelvtanulás (az angol kivételével) egyértelműen hanyatlik 1963 óta. A legutóbbi két év során például 15 százalékkal kevesebben tanultak külföldi nyelveket, mint régebben. A középiskolákban 1968 óta vált egyértelművé a hanyatlási folyamat a külföldi nyelvek terén. Annak ellenére, hogy bizonyos országok (elsősorban a Szovjetunió, Kina, valamint néhány afrikai ország) tanulmányozása kissé előretört, még ezekben az esetekben sem jelentkezik a nyelvtanulás fokozódása. A külföldi kultúrák tanulmányozása pedig ugyanígy hanyatlik. Igaz, hogy a külföldi nyelvek elhanyagolása az érdektelenség egyik legelső kifejeződése, azonban nem az egyetlen. Sokan igy érvelnek: „Mit akarnak, amikor igen sok diák a saját anyanyelvén, tehát angolul sem tud irni-olvasni? Nem nevetséges, hogy maguk azért aggódnak, hogy nem tud az egyetemista franciául olvasni, amikor nem tud jól angolul imi?” Az ilyen érvek valóban elgondolkodtatóak. Nem is lehet vitázni velük. Azonban az kérdéses, hogy helyes-e egy olyan gyakorlat bevezetése, mint például az egyetemi felvételi követelmények megváltoztatása. Nyilvánvalóan engedve a gyakorlatnak, a valóság (bírált, dehát mit tegyünk?) nyomásának az utóbbi évek során 10 százalékkal csökkent azoknak az egyetemeknek a száma, ahol a külföldi nyelv tudása felvételi követelmény.
