Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-09 / 37. szám
KÉRDÉS — 35 éves vagyok, férjezett, két gyermekünk van: 6 éves fiú és 8 éves lány. Most mindketten nehéz helyzetben vannak: számukra értehetetien és zavaró dologgal állnak szemben. Édesanyám 15 évvel ezelőtt halt meg. Apám, aki 68 éves, öt évvel anyám halála után ismét megnősült. Most neki is van két gyerek (rajtam kívül), az egyik 9 éves, a másik meg éppen most született. Az én gyerekeim igen jóban vannak apám gyermekeivel. Apámat és második feleségét is nagyon szeretik. Az én anyámat nem ismerték. Most azonban lányom, aki már nyolc éves, egyre gyakrabban kérdez olyan kérdéseket, amelyek számomra igen kényelmetlenek. Apám kisebb gyerekeiről kérdez, arról, hogy hogyan is van ez az egész, hogy én is apám gyereke vagyok, meg azok is, akik majdnem egykoruak vele, illetve ott van a bébi is, aki csak most született — az apám az apja neki. Nem tudjuk, hogyan magyarázzuk meg a gyerekeinknek ezt az egész szituációt. VÁLASZ — A nyugati országokban az emberek életkora rohamosan növekszik. Ez az egyik fő oka az ilyen, sokak számára szokatlan jelenségeknek. Régebben kevesebben házasodtak meg másodszor, miután megözvegyültek. Ma azonban ennek biológiai okai is vannak: nemcsak az életkor átlaga tolódott ki, hanem a szexuális potencia kora is: manapság az emberek később öregszenek meg, mint régebben. Manapság nemcsak az gyakori, hogy az özvegyek ismét megházasodnak, hanem az is, hogy az idősebb korú másodszor házasodott pároknak gyerekei is születnek, igy amit maga esetleg kivételesnek tart, tulajdonképpen igen gyakori. így a legjobb megoldás az, ha szépen elmagyaráz mindent a gyerekeinek, úgy ahogy van. Elejétől a végéig. *** KÉRDÉS — A mi problémánk egészen különös. Talán sokan meg sem értik. Nekünk is a pénzzel vannak problémáink, mint oly sok családnak. A problémánk azonban, úgy tűnik az, hogy sok van és nem az, hogy kevés. Mielőtt azonban a szokásos cinikus választ hallanám — az, hogy ,,ha az a bajotok, hogy túl sok a pénzetek, akkor mi szívesen segítünk, ide a pénzt és máris megoldódik a bajotok” — hadd magyarázzam el, miről is van szó. Férjem szüleitől sokat örökölt és egész életében jól is keresett. Ennek ellenére úgy viselkedik, mintha még mindig a minimális kiadásokra kellene gyűjtenie, állandó rettegésben él, hogy valami történni fog, hogy elveszti a pénzét és akkor mi lesz velünk. S ami minket a leginkább érint: zsugori, a sok pénze a bankban van, de gyakran a fogához veri a garast, amikor valamit veszünk, ami mindnyájunkat boldoggá tehet. Még csak azt se mondhatom, hogy férjem „újgazdag” lenne, hiszen szülei sem voltak kevésbé gazdagok, mint ő. Egy bizonyos: az én állandó érvem az, hogy mire való a pénz, ha annak fő „funkciója” az, hogy a bankban fekszik, miközben annak tulajdonosa nem boldog? Az én véleményem az, hogy a pénz arra való, hogy boldoggá tegyen bennünket, s nem arra, hogy boldogtalanná. Mi a véleményük? VÁLASZ — Nemcsak az „újgazdagok” között találunk olyanokat, akik pénzüket nem maguk, családjuk és mások megsegítésére fordítják, hanem azt féltve őrzik. Meglepő módon, olykor családok leszármazottai is kifejlesztenek egy „pénzimádatot” és a pénz elvesztésétől való félelmet, akiknek szülei gazdagok voltak. Ennek oka sok esetben az, hogy a szülői szeretet hiányzott családjukban és az érzelmiek hiány úgy tör ki, hogy egész életükben „kifosztottnak” érzik magukat, mint akitől elloptak vagy elvettek valamit. Nehéz tanácsot adnunk, mivel arról viszont nem irt, hogy esetleg férje túlságosan költekezőnek tartja-e önt. Nem tudjuk, hogy félje esetleg nem maguknak gyűjti-e a pénzt, vagy a bizonytalanság érzése nem kapcsolatos-e tényleges pénzügyi problémákkal? A legjobb segítség az lehet, amit maga tehet, hogy először megpróbálja a saját vásárlási szokásait értékelni: mi az, amiért félje legtöbbet veszekszik, amit a legkevésbé szeret? Ezen kívül vonja be férjét a vásárlásba, igyekezzen őt érdekeltté tenni, hogy a számára élvezetet és örömet okzó tárgyakat vagy ételeket vásárolja. Lehetséges, hogy félje sohasem vásárolt, s igy ő maga mindent csak „kiadásként” szemlél, megfeledkezve arról, hogy „valamit valamiért”. TORONYDARU (Folytatás a 6. oldalról) ébben a fék-gáz, fék-gáz mechanikai idegrángásban. En nek a látszlagsehová-vezető, de annál türelmetlenebb tempójú forgalmi képnek méltósággal teljes ellentéte a toronydaru céltudatos, megfontolt tevékenysége és a parányi emberé a daru tetején, az üvegfülkében, aki kolosszusa vaskaijával és vasujjaival egymás fölé helyezi az uj képtár palotájának építőkockáit. Azon kapom magam, hogy napközben foglalkoztat ez az ember, az emberazüvegfülkében a torony tetején, ugyan ki lehet és milyengondolatai támadhatnak a hosszú órákon át, mig a magasból tornyát vezérli s közben látja a várost, az utcákat, ajárműveket, a házakat, a templomtornyokat s tiszta időben az Alpok kék vonulatát, a városba vezető autókat, az érkezőket és távozókat s közben igazi építőkockákat rakosgat, helyére emel egy falat, amelyen majd egy Rubens-kép függ, összerak egy lépcsőházat, amelyen egy-két esztendő múlva az uj képtár látogatói 9, OLDAL _______________________________i_____________ közlekednek, beemeliamennyezetetaz egyik terem fölé, tárlatvezető áll majd alatta: — Michelangelónak ez a képe műtörténészek megítélése szerint... Diáklányok csoportja. Tuláradó jókedvükkel alig bírnak. A tanárnő fagyos hangja: — Lányok, figyelmeztetnem kell magukat, hogy... Most még semmi. Kék levegő. De a toronydaru kezelője, az ember az üvegfülkében, már látja a termet, a lépcsőházat, a folyosót, a mennyezetet. Egyszer majd azt mondja az unokáinak: — Ezt a falat én emeltem ide. Talán ez lenne a legirigylésreméltóbb. Ez az elvitathatatlanság. Egy könyv minden igazságára rácáfolhat az idő. A legnagyobb színészi alakítás is lejátszható. A tudományos felfedezéseket az utókor átértékeli. Ami ma világraszóló érdem, arról holnap kiderülhet, hogy súlyos tévedések láncreakcióját indította el. „Ezt a falat én emeltem ide!” — ez cáfolhatatlan. Mind leküzdhetetlenebbül irigylem a toronydarukezelőt. Magányátazüvegfülkében, a magányt, amelyet benépesít egy város, az elébe táruló nagy távlatokat s azt, hogy közben vasóriásával házat épit. Amit ötven ember sem tudna együttes erővel megmozdítani, azt ő könnyedén a magasba emeli, elegáns iwel a helyére lendíti és ott leteszi. Egy napon mosolyogva mutatja az unokájának: „Ezt a falat én emeltem ide!” A toronydaru-kezelő nemcsak a város, de az Idő fölött is dolgozik. Amikor kora reggelenként érkezni látom, valamilyen rejtélyes oknál fogva nyugalom kerít hatalmába, a biztonság érzetet, sőt, jókedvem támad. Akármiféle nap kezdődik, akármit is tartogatnak az elkövetkezendő órák, arra számítani lehet, hogy az az emberott.azüvegfülkében.atorony tetején, a város és az Idő fölött, elvégzi feladatát, helyére emeli a falnak, a folyosónak, vagy a mennyezetnek egy uj részletét s mire alkonyaikor leereszkedik a toronyból, az épülő képtár palotája ismét nagyobb lett, ismét közelebb került ahhoz, hogy tető alá kerüljön. A mesterségnek ez a jelképes rendithetetlensége késztetne arra, hogy ha tehetném, magamnak válasszam. Kérdezgettek-eengem is gyermekkoromban terveim felől, ha majd egyszer „nagy leszek”, azt nem tudoméssejtelmem sincs róla, hogy ha kérdeztek, akkor mit válaszoltam, nem is fontos. Ma már senki nem kérdez. Kár. Mert az ember életéből legalább ötven esztendőnek kell eltelnie ahhoz, hogy tudja végre, de legalábbis megsejtse: mi szeretne lenni?___________ SZEKSZÁRD Pusztai menyecske, jelzi ezt üveggyöngye; gyöngyön kis kereszt. Kereszt mellett kis kép; az ura; térdén köteg színes brosúra. Szalad át szemén ház és fasor, szökdel ajkán egyre friss mosoly. Mintha nem pillái közt, de szép szája hosszán szállna a vidék. Tábla búza, tábla baltacím hagyja szinte izét ajkain. Kéklő szöllők, sárga asztagok becézik az alvó magzatot. Lebeg az lágy élmény közegén, anyjában is egy nép közepén. Most dől el, mivé s mint alakul; most érinti tán egy titkos ujj. Kis vonat nagy domboldalon; terhes kicsi nő a vonaton. Jár itt is, ha más nem, a szeme; aftűjta, ki nem rost sohase. Homloka az ablak üvegén, rázódik a tengely ütemén. Néz ki, bólogatva szüntelen, oldalvást a vastag üvegen. Nézi mit a tágas táj kínál; gyermeke helyett is nézi már. Mosolyog és pillog nagyokat, mint lány, ha szeszt, édest korty ogat. Ablakrázta arca szelíden azt bólintja folyvást, hogy igen. ízlik neki, lám csak, a világ; száll szemén át park és pusztaság. Illyés Gyula
