Magyar Hiradó, 1976. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)
1976-08-19 / 34. szám
MAttYAK tilRAUÚ AZ ÖNRONTÓ- T A/T tO 9. OLDAL BOGÁNCS Irta: KLAMÄR GYULA (Az emigráció arcképcsarnokából) Klamár Gyula Jó néhány éve ismerem, mondhatnám egyike a legrégibb ismerőseimnek, akivel még mindig sűrűn találkozom: a többiek az idők során eltűntek, felszívódtak, ő azonban gyakran _____ megjelenik panaszaival. Született ,,önrontó”, ahogyan ezt a típust a pszichiáterek nevezik. Azt jelenti ez a furcsa szó, hogy ismerősöm is mindig azt nézi, hol árthatna magának, hol rongálhatná még jobban a renoméját egészen addig, amig aztán sikerül a dolog és röpítik. Ha állásban van, akkor onnan, ha albérlő valahol, akkor a lakásából vagy esetleg abból a szűk kis társaságból, ahova beférkőzött. Három-négy évvel ezelőtt „disszidált”, minden különösebb ok nélkül, azaz bizonyosan már akkoriban „önrontó” volt, amikor ötvenéves fejjel úgy határozott, hogy egy IBUSZ-utazásról nem tér vissza. Nem volt semmiféle elképzelése, nem is lehetett ebben a korban, nyelvtudás és különösebb szaktudás nélkül — bizonyára jó állása volt Magyarországon, felesége, lakása — ebből a biztonságból lépett át a bizonytalanságba, hogy azután ott folytassa nyuga’*bidar>";ten abbahagyta. 't fény különös természetére. Alig töltött néhány hetet Bécsben, sikerült bejuttatni egy csoportba, amelyik egy svájci vallásos társaság meghívására elutazhatott a hegyek közé kikapcsolódásra, hizókurára, pihenésre. Egy nagyszerű házban kaptak szállást valahol Zürich közelében és ismerősöm mindjárt meg is kezdte „működését”, ami abból állt, hogy levelet irt boldog-boldogtalannak, panaszkodott a levelekben, segítséget kért magát mártírnak állítva be, akivel állandóan igazságtalanság történik. Ott, Svájcban is, persze, ahol bőséges reggelit, ebédet, vacsorát kapott, hozzá fürdőszobás szobát és zsebpénzt, nehogy szükséget lásson bármiben is. Pechjére a vendéglátás lejárta előtt egy héttel az egyik rosszul címzett levél visszaérkezett a vendéglátók cimére és mivel nem ismerték ki magukat a feladó nevén, felbontották a levelet. Tele volt rágalmakkal és hazugságokkal, úgy hogy másnap vonatra ültették és visszairányitották Bécsbe, a puritán svájciak egyetlen pillanatig sem tűrték tovább maguk között. Ami egyúttal azt is jelentette, hogy soha többé nem vették fel a listájukra. Ismerősöm notórius levélíró. Saját bevallása szerint alig van a világon olyan segélyszervezet, menekült-hivatal, nemzetközi egyesület, melynek ne irt volna. Ezeket azután előbb-utóbb meg is gyanusitja-rágalmazza, ha nem válaszolnak „érdemben” — ami azt jelenti, hogy nem küldenek nyomban pénzt. De minden osztrák hivatallal is összeköttetésben áll, kezdve a köztársasági elnöktől, végezve az idegenellenőrző kis tisztviselőjén vagy a munkaügyi hivatal alkalmazottján. Jobban ismerik, mint bárkit; ha valahol állást kap mint mosogató vagy kifutó, akkor rövidesen panasszal jelenik meg munkaadója ellen a betegbiztosítónál, a nyugdíjintézetnél, az Arbeitsamtnál. Bécsi tartózkodásának hozzávetőleges eredménye mintegy ezer-kétezer levél és instancia és ugyanennyi feljelentés, panasz, bírói eljárás. Voltak nagyon jó, sőt kitűnő állásai az évek során. De ilyenkor nyomban megváltozott, az alázatos emberből gúnyos, ironikus ember lett, aki „jogait követelte” még akkor is, ha egyáltalán nem voltak még jogai és máris fenyegetőzött: bírósággal, perrel, feljelentéssel, esetleg nyilvános kipellengérezéssel a sajtóban. Gyorsan igyekeztek túladni rajta és nem egyszer még azt is megfizették, ami nem is járt neki. S ilyenkor néhány heti éhezés-nyomorgás után — ismét visszavedlik sorsüldözött menekültté, akivel senki sem törődik, akit senki nem segít. Maradék fillérjeit ilyenkor postabélyegekbe öli és írja hosszú leveleit Genfbe, vagy Hágába, esetleg a Fehér Házba. Ha valaki azt hinné, hogy hiszen ismerősöm elmebeteg, az bizony alaposan tévedne. Jó eszű, szellemes, előadni jól tudó férfi ő, akinek humora van. Élvezet hallgatni történeteit. Csakhogy „önrontó”; tulajdonképpen csak bajban érzi jól magát, akkor van elemében, ha rosszul megy a sora és panaszkodhat. Benne teljesedik ki a magyaroknak egyik furcsa típusa: a mindennel elégedetlen, mindent a fonákjáról szemlélő ember, aki addig csűri-csavaija a sorsát, amig ismét el nem rontja. Nem kevesen vannak az „önrontók” Bécsben, Ausztriában, de sajnos mindenütt megtalálhatók, ahol magyarok élnek. FURCSA KÉRDÉS _Természetesen csökkentettem a dohányzást. Miért kérdi? ________ VIDÁM SAROK MEGRÖGZÖTT AGGLEGÉNY — Ön azért maradt agglegény, mert még nem találta meg az igazit? — Ellenkezőleg. Én minden héten találok magamnak egy igazit. FURCSA — Én a realitások talaján állok. Minden álmomat előbb-utóbb megvalósítom. Ha másképp nem, álmomban... VÁLTOZNAK AZ IDŐK — Az én anyám, fiatal korában, ha beült egy moziba az udvarlójával, az boldog volt, ha a sötétben megsimogathatta a kezét. A mai fiatalok bezzeg... — Ne csodálkozzék. Ilyen filmek mellett? EGY BECSAPOTT EMBER PANASZA Kifosztottak lelketlenül, most itt állok telket lenül... garabonciás Alig virágos, nyárvégi napon, mikor a rét, az erdő csak azt tudják kimondani; lombjuk, virágjuk még feszes rügyekben álmodik a napról — bogáncs, csak kérdezd meg magadtól; öreg, mi lesz? Minden nadrágra rátapadsz, minden állatba belemarsz, sehol sem érzed jói magad, de eljut százfelé a mag; tüskés lényeged szól először, lila virágod énekel? Örülj, megugrottál az ősztől, s még nem vagy szamáreledel. Jász István VISSZAEMLÉKEZÉSEK SZÍNHÁZI történetek 1. Dramaturgiai pályám és az ötvenes évek kezdetén fiatal kabarészerző jelent meg nálam első zsengéivel. A művek átolvasása és egy hosszabb beszélgetés után reményt láttam az illető további fejlődésére. Volt valamelyes Íráskészsége és humora is, de általános műveltsége döbbenetesen alacsony színvonalon állt. Ezért azt javasoltam, hogy olvasgassa a világ- és a magyar irodalom olyan kiválóságait, akik rövid, humoros írásaikban is jeleset alkottak, Csehovot, Mark Twaint, Karinthyt, Mórát. A fiatalember készségesen, sőt örömmel fogadta tanácsomat, gondosan lejegyezte a javasolt szerzők nevét, még néhány Írásuk címét is, majd elvonult. Pár hétig nem láttam, aztán jelentkezett, és műveinek sorsáról érdeklődött. Megkérdeztem, mit olvasott az ajánlott íróktól, mire fölényesen igy válaszolt: — Semmit! Ha ennyit olvasok, mikor lesz időm imi? 2. Az alábbi történetet a felejthetetlen Salamon Béla mesélte el nekem, és abból az időből származik, mikor a Teréz körúti Színpad igazgatója és egyszemélyben dramaturgja is volt. Tehetségtelen fűzfapoéta nyújtott be neki egy verses darabot, amelyet elkezdett olvasni, de miután látta, hogy teljességgel használhatatlan, kritikán aluli művel van dolga, a harmadik oldalnál lecsapta. Néhány hét múlva a szerző jelentkezett Béla bácsinál, aki keményen és tömören elmondta dramaturgiai véleményét, majd visszaadta alkotójának a fércművet. A szerző azonban Salamon nagy meglepetésére igy kiáltott fel: — Igazgató ur, most megfogtam magát! Maga el se olvasta a darabomat! Idenézzen, mit Írtam ide, a 25. oldalra! — ezzel felütötte művében az említett oldalt, ahol a lap szélén vaskos gorombaság állt. majd folytatta: „Ha maga idáig eljutott volna, ezt aztán észrevette volna, és nem nyelte volna le szó nélkül!" Salamon igazgató ur csak egy pillanatra hökkent meg, aztán igazának tudatában megsemmisítő fölénnyel igy válaszolt: — Idefigyeljen, fiatal barátom, ha egy vendéglőben magának romlott húst hoznak, maga is csak egyet harap bele, aztán odacsapja és nem eszi tovább! Soós András
