Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-29 / 5. szám
« 20. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ CARMELO TÖRTÉNETE De miközben felfelé haladt a lépcsőn házának legmagasabb erkélye felé, hogy onnan a puszta mezőn heverő cselédeket szemugyre vegye, erejének és az úgy jelentéktelenségének tudatában még el is mosolyodon. Csak rájuk kiáltok, hogy megremegnek! Ha meg az sem elég, bottal verem őket vissza Valdiviáig! - gondolta ajkán gúnyos mosollyal, ahogy földig érő ponchójában nehézkesen a lépcsőn felfelé kapaszkodott. Amikor felért és széttekintett, és látta a puszta földön fekvő vagy a fák alatt tanyázó cselédeket, Így kiáltott feléjük két okiét magasra emelve:- Takarodjatok vissza! Mit kerestek itt a házam kórul? A valdiviai telepesek és cselédek tisztességtudóan felemelkedtek, két lábra álltak, és Így válaszoltak:- Azért jöttünk ide, uram. mert a vén Carmelót követtük, akit magad elé hurcoltattál ketrecbe zárva, akárcsak egy kártékony veszedelmes állatot, pedig senkinek sem ártott ez a vén1 Béketűrő volt egész életén át, és híven teljesítette kemény köteles ségét. Ne élj vissza hatalmaddal, uram mert amit vele művelsz, törvénytelen Isten és ember előtt! Nem ez volt a megállapodás közötted és atyáink kozott, uram! Mi is emberek vagyunk és mégsem ez a kemény törvény Chilében és Valdiviában !- Hát ha már Így beszéltek akkor botot nektek is kot - kiáltotta Lorenzo Herrera, és hangos szóval azonna1 ... ,it is a legényeket, hogy verjék szét bottal, ostorral, hu; a.,, r hatalma és akarata ellen fellebbező valdiviai űsai.rstoi. A !: fények hamarosan meg is tisztították a mezőt, ostoa al, Lr .tál s husánggal verve szét a telepeseket, de alighogy dolguk végeztével visszatértek a vályogfal mögé. a tanyába, mintha . sak a földből bújtak volna elő, gödrökből, árkokból és az etdő iái mogul újra előbukkantak valamennyien. És így volt az a következő, többi napokon is - egyszerűen nem lehetett tőluk a tanya kornyékét, az erdőt és a csupasz mezőt megtisztítani. Mire visszatértek husángokkal a mezőről a legények, gazdájukat már a perzselő, fullasztó napra állított ketrec előtt találták. Két karjával keményen fogta a rácsot, szinte mintha próbálgatta volna erejüket, lazítani próbálva egyik rudat a másik után. Közben az öreg telepest nézte szakadatlanul, anélkül hogy tekintetét róla egy pillanatra is leemelte volna, kíváncsian és értetlenül, mintha csak szemének nem is hitt volna Az öreg Carmelo telepes ugyanis nyugodtan ült a szétszórt, útközben szennyessé vált szalmán, a ketrec fenekén, két fáradt kezét lágyékán pihentetve békésen és mozdulatlanul. Don Lorenzo csak nézte, nézte a vént, majd arca mosolyra torzult, és anélkül hogy megfordult volna, hátraszólt a legényeknek-Hát akkor verjétek meg ezt is1 Ha már idehozattam, és küszködtetek vele, leghelyesebb ha azonmód kiverjük belőle a makacsságot! Legalább most eldől majd hamarosan, hogy milyen legény ez a vén! Meglátjuk, fogja-e még ezután a telepeseket meg cselédeket ellenem nyugtalanítani ? A legények a ketrecből kivonszolták az öreget erővel, maid miután jól végigverték botokkal, ostorral meg husánggal, á magával tehetetlen, fájdalmában keservesen nyöszörgő embert visszalokték a szalmára De ahogy dolgukat v elvégezték, már igyekeztek is volna vissza kamrájukba, el* ,iatatlan keserűséggel vonásaikon. Don Lorenzo látva ezt. . ,uk kiáltott gorombán és kegyetlenül. Mielőtt ledoglenétek állítsátok a kút mellé a ketrecet, és öntözzétek le kannákkal a vént1 Vagy tán már ti is betaknyozódtatok- tán kiheréltek benneteket az asszonyok Valdiviában és megrokkantatok? Hijos.de la putissima madre^kié hát itt végtére is a hatalom7 A legények minden erejüket latba vetve árnyékba cipelték a ketrec fenekén heverő, öreg telepest majd fakupákban vizet hordtak és hatalmas loccsanással leóntótték a botokkal előbb már végigvert öreget Utána eltakarodtak, csak Teofilo Pilla megbízott maradt a ketrec mellett de tekintetét ő is a főidre szegezte den Lorenzo Herrera oldalán- Éjszakára hagyjátok itt a ketrecet1 De jól őrizzétek, nehog ezek a valdiviai véres kezű cselédek átmásszanak a vály.g falon, es kiszabadítsák a vént! mondotta don Lorenzo es ponchóját két kezével kissé felemelve oldalán, lassan a ház kapuja felé indult. De'a kapuban még megállt, és a megbízottnak visszaszólt:- Eresszétek el a kutyákat is, nehogy éjszaka benneteket meglepjenek Reggelre majd meglátjuk, megjött-e az esze! Mert úgy látom, nincs megbánás benne irántam, nyilván még mindig nem látja a nyomorult, hogy ebben az uradalomban kinek a kezében van a hatalom és az erő. Éjszaka majd ezen is elgondolkodhatik! Don Lorenzo az éjszakát nyugodtan töltötte, és már virradat után volt jóval, amikor felébredt magányos ágyában. Hideg vízben megmosta fejét, felöltözködött, evett valamit, majd kiment a hátsó emelvényre, ahonnan nagy távolságban bár, de látni lehetett az Andesek mérhetetlen, szinte az egekbe nyúló ormait. Erősnek, hatalmasnak érezte magát, de amikor letekintett a durva kőből faragott teraszról a környező erdők fölött Valdivia felé, eszébe jutott hirtelen az öreg. Vonásai megkeményedtek, és arca eltorzult indulatos gyűlöletében. Magára öltötte ponchó ját, és kezében élénk színekkel kifestett és díszesen faragott matésedényével, elhagyta a házat, hogy megnézze, él-e még, vagy már elpusztult a vén! A ketrec korul ott találta a megbízottét és mellette a legényeket. Az öreg telepes a ketrec fenekén, a vizes szalmán feküdt, hoszszan kinyúlva, mozdulatlanul.- No, hogy telt el az éjszaka? Milyen kedvében van az öreg? kérdezte don Lorenzo Herrera vastag, hegyesre faragott botjára támaszkodva, miközben kiürült matésedényét átadta Teofilo Pilla megbízottjának. — Eleinte hosszan nyögött, de azután kinyújtózkodott, és azóta döglik válaszolt a megbízott, és tekintetét á földre szegezte, mint ahogy ez otromba szokásává vált, mióta visszatért Valdiviából.-Keltsétek fel! Állítsátok talpra! - mondotta Lorenzo Herrera, de meg sem várva, hogy a megbízott vagy a legények ez ügyben valamit tegyenek, botjával benyúlt a vasrudak közé, és piszkálni kezdte az óreget. Az megmozdult, majd felült, és hátát nehézkesen nekitámasztotta a kemény vasrudaknak.- Állj talpra - mondotta Lorenzo Herrera. - Állj a két talpadra, ha telepes uraddal beszélsz! Nem tanított rá apád meg a többi elődöd gyermekkorodban? Az öreg telepes lassan, nehézkesen, minden erejét latba vetve talpra állt.- No jó - mondotta Lorenzo Herrera, és néhány lépést hátrált a ketrectől, hogy jobban, teljes alakzatában láthassa az öreget.- Most már körülbelül tudod, hogy mi a helyzet. Nyugtalanítottad. meg még azt is mondták, hogy lázítottad ellenem az embereket. Még jöttek is utánad, nyilván azért, hogy megvédelmezzenek. Hát vak vagy te vagy eszelős? Meg a többiek is mind, valamennyien? Hát nem látjátok hogy ebben az uradalomban, ebben a valdiviai bíródé: ■mű. n minden : a tatom az eny- m? Majd amikor hiába várt a válaszra, ráorditott kegy rí mül:-Tán megnémultál, te vén? Erre nincs semmi válasz d? A szemhéjadat k tel metéltetem le íziben! Mi erre a szavad? Beszélj! Az öreg telepes Carmelo lassan felemelte tekintetét. Majd minden erejét összeszedve, szégyenében és megalázottságábnr. reménytelenül és kiszolgáltatva, erőtlen hangon válaszolt Lorenzo Herrerának:- Én tudom, mint ahogy itt mindnyájan tudjuk, uram, hogy ebben az Estrellában, meg Casa Blancában minden hatalom a tiéd. De mindnyájan tudjuk azt is, hogy ezt a hatajmat rosszul használod, uram! A törvény, amit te hirdetsz ebben a birodalomnyi uradalomban, Isten és ember ellen való. Hisz az állatoknál is kevesebbre becsülöd az uralmad alatt szenvedő emberiséget! Mert ne feledd el, uram, hiába nagy, felmérhetetlen a te hatalmad, van annál még egy nagyobb, szerénységében, csendességében és békességében is nagyobb erő. És ez a cselédek és telepesek ereje Valdiviában!... Lorenzo Herrera összeszorította fogát, és tekintetét az öreg Carmelo telepesre szegezve, egy pillanatig gondolkodott Majd rekedt hangon megszólalt, botját felemelve, valami leküzdhetetlen, alattomos gyűlölettel:-Tépjétek ki a körmeit! Majd meglátjuk, mit ér ez az erő!. . És intett a legényeknek, akik egy pillanatig még csak álltak, álltak határozatlanul és tájékozatlanul, de egy újabb intésre megragadták a vén telepest, földre teperték és kifeszítették a ketrec előtt letaposott füvön. És ahogy nekiestek csíptetőkkel, horgokkal és fogókkal, fejét combjuk közé fogva és erős marokkal lefogva két lábát és kezét, csak éppen erőtlen nyögését hallották, siralmas vinnyogását, hasonlóan ahhoz, amidőn barlangjában az Andesek sziklái között kutyák támadják meg, hogy szétszaggassák a védtelen coyotét. Egy percig tartott csak az egész küzdelem, semmivel sem tovább, mert Lorenzo Herrera rájuk ordított megint, nyakában lógó, nagy, sárga kendőjével végigtörölve homlokát:- Lökjétek vissza a ketrecbe, és öntsetek rá vizet! Holnapra magához tér megint, vessetek melléje valami ennivalót! Hosszú a nap, reggelig majd csak megjön az eszel... Majd később Újra kizavarta a mezőre a legényeket husángokkal és botokkal a fák alatt tanyázó valdiviai cselédek szétkergetésére, de hiába lődörögtek, fenyegetőztek, csapkodtak botjaikkal a legények, mert amidőn visszafelé jöttek fáradtan, kedvetlenül és ők maguk is elkeseredetten, újból csak feltűntek a fák alatt és a réten a szétzavart cselédek. Lorenzo Herrera, anélkül hogy végigjárta volna istállóit és földjeit - mint ahogy szokása volt -, ezen a napon, gyűlölettől felkavarva és bosszútól eltelve, szinte magatehetetlenül ment vissza, és vette be magát a házba. Egyik erkélyről a másikra vándorolva, át a nagy, sötét, alacsony gerondázatú szobákon, szinte még szédülést is érzett, úgyhogy délfelé le is kellett feküdnie De délután újból felkelt, és kedvetlenül tépelődve és már-már tehetetlenül és zavarodottan kibotorkált háza mögül ;• távoli Andesekre tekintő teraszra mely violnszin kékes árn;ak b.i hurkolód/ott éppen vakítóan fehér hófoltokká! az ormok; n. a lenyugvó nap remegő, fáradt, páiás visszfényében Meg fog dogleni mondotta magában mert most mái való ban arra s'zánta rá magát hogy elpusztitjj az öreg telepi 5! Micsoda makacsság 1 Micsoda vakság 1 mondotta magúban Hat józan ésszel gondolhatja valaki, bogy az en hatalmamn.il itt Valdiviában van nagyobb erő? Reggel, ha felkel a nap majd megmutatom! Veget vetek ennek az egész nyomorult, hitvány komédiának'... De hiába határozott így, az éjszakát azért mégis nyugtalanul töltötte, álmatlanul forgolódva kemény fekhelyén. Az is zavarta mérhetetlenül, hogy felesége szobái felől állandó, szakadatlan. . szüntelen duruzsolást hallott, amit a múltban annyira meg szokott már, hogy eltűrt; annyira megszokott már, hogy észre se vett, nem is jutott el hozzá, hogy bántsa a fülét. De most minden neszre figyelt - a távolira éppúgy, mint a közelire , ez az egyhangú, fáradhatatlan duruzsolás újabb gyűlöletet, igabb -» megvetést és indulatokat ébresztett benne Ezek félnek tőlem - gondolta magában, és jólesően elmoso 'yodott. - Ezek félnek tőlem, és a süket Istenhez imádkoznak!- gondolta, mert tudta jól. hogy ez az idő éjszakánként, amikor feleségénél összegyűlnek asszonycselédei és imádkoznak fél éjszakákon át, míg ki nem merülnek, és el nem nyomja őket az álom. - Nincs veszve még semmi sem! - gondolta, de hogy nyugalmat leljen és ne zavarja ez az esztelen, üres, asszonyi duruzsolás, felkelt helyéről, és becsukta az‘ajtókat egymás után. Reggel korán kelt, és kiállva nagy házának bejárata elé, hangos szóval szólította a legényeket De hiába szólította őket először, másodszor, mind hangosabban, csak a harmadik kiáltásra bújtak elő, akkor is csak ketten a négy közül, s azok is összetörve, kedvetlenül és sárgára fonnyadt, összezsugorodott arccal, akár egy rothadó paltagyumölcs, amit levert a szél Mögöttük ácsorgott Teofilo Pilla, hamuszínű arccal és zavart szemekkel, amit befutott az állott, fekete vér. Hol vannak a többiek ? Arturo és Bazilio? Talán még henyélnek, vagy sokat ittak, és részegek? - kérdezte Lorenzo Herrera indulatosan, és sötét homloka alatt összevonta kemény szem öldökét.- Este óta eltűntek a kamrából, uram - válaszolta a megbízott Teofilo Pilla, véres szemét a földre szegezve, mint aki attól fél. hogy a legények szökéséért vagy távolmaradásáért őt éri majd a büntetés. - Egész éjszaka kerestük őket, uram! Eltűntek! Ki tudja, mi lett velük? Nem találni őket sehol! Hát akkor gyertek utánam, nézzük meg, hogy megdóglctt-e már a vén mondotta Lorenzo Herrera, és földig érő, nehéz ponchójában megindult a ház előtt tenyésző, sűrű, zöld bokrok között a fák alá állított keire'. ‘elé A két legény és a megbízott kedvetlenül, nyakukat c :i r .r.tv.t mentek utána. A/ öreg lelepes (. hanyatt fekve, nyitott szemekkel hevert a ketrec re- ■ e iminí megpillantotta dón Lor^n/o Herrerát. a megbíz' ,,i és a két hamuszürkérn száradt legényt nehézkes t-ápászkoóc sál felemelkedett. Két kezének mind a u ujján meg volt alvad za i No, meggondoUad már magad 7 lordult hozzá don Lorenzo, és megállt néhány lát.'s távol,-gr.i a ketrec előtt. Féled-e m, • a hatalmamat ? Van < már I .nn i irántam rettegés és félelen Nir es. uram válaszolta a. üreg telepes mogkínzottan t rekedter felsőtestét és fejet kissé meghajtva a rács alatt. - Tivagy a n gazda.>k ét.'urunk, azt is tudom, hogy hatalmad min lenkiénél nagyobb itt a chilei Valdiviában, de még sincs bér en irmi’ad félelem. A mi erőnk a te hatalmadnál százszorta nagyobb A", e szór kérdezted, mindig csak azt mondhattam, uram, tegnap is. i"'.',1 tegnapelőtt, tehát ma sem mondhatok mást neked!... Lón.-r.zo Herrera arca most mosolyra torzult, de volt ebben a mosolyban valami elszánt, gonosz és félelmetes.- Latoin, amit vetettek neked ennivalót, meg sem érintetted, te vén! Amióta fc'stréllába hozattalak, nem ettél semmit, éheztél! Ez Így nem mehet tovább, magad is beláthatod! Legények, adjatok neki valami ennivalót! Héj, Teofilo! Kaparjátok össze a ganéjt a tehenek meg a disznók alól!. Bele abba a mocskos szájába, amellyel így semmibe veszi, így káromolja az én hatalmamat!. A legények elkullogtak, és kisvártatva már jöttek is vissza egy lapáton a ganéjia1 hulladékkal és sáros mocsokkal, amit az ólakból kikaparták volt, uruk parancsa szerint. Fogjátok le, és zabáltassátok meg a vént! - mondotta Lorenzo Herrera, de sak azt várta meg, míg az öreg telepest erővel kihúzták a ketrecből a legények, mert máris megfordult, és'Tnent be a házba, szüntelen köpködve maga körül. Bár nyöszörgését, fuldoklasái hallotta még, de hirtelen és íziben az is megszakadt Mire megfordult a ház bejárata előtt, már újból a ketrecben volt az öreg, a két legény és Teofilo Pilla megbízott pedig nyáiasan és veritékezve egy-egy fának támaszkodott. Ahogy szó nélkül bement a házba, szó nélkül fekhelyére hevert, és úgy maradt sokáig. Majd délután, amikor felkelt megint, és kiment az egyik hátsó, nagy-erkélyre, két meztelen, csupasz, kopasztott keselyűt látott keringeni a ház, a kert és az udvarok fölött. No, úgy látszik, mégis megdöglött a vén! t- gondolta, és magára kapta ponchóját sebtiben, és már sietett is le a ház elé. Az Andesek felől lassan szállt le a sötétség, már esteledett. A házból kilépve, hangos szóval hívta megbízottját és a legényeket. Kiáltozására senki nem mutatkozott, de még csak nem is válaszolt. Elbotorkált a ketrecig, és ott közel hajolva, fejét a vasrudakhoz szorítva, betekintett a rácsok mogé. Ott ült, hátát a kemény rudakhoz támasztva, a vén Két kezét ölében nyugtatta Megkínzott volt és kimerült, de lélegzett és pislogott. Folytatjuk
