Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-27 / 22. szám
X 1 8. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ AZ ELEFÁNT Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Az elefánt, amelyről ezúttal szó esik, nem az indiai dzsungelben vitte tigris-vadászatra a parafasisakos vadászokat. S nem is rá vadásztak a kelet-afrikai füves pusztán, a Tanganyikató partján. Nem is valami jámbor, idomított állat volt, akinek csinos idomárnőjébe szerelmes voltam füzfakoromban, amikor is efféle cirkuszi hölgy kedvéért még csepürágónak is szives-örömest felcsaptam volna. Ennek az elefántnak még neve sem volt, mint a pesti állatkertben Sziámnak, ,,aki” a kezemből vette ki tapintatosan a húsz fillérest, melyet apám biztatására és nógatására dobogó szívvel feléje nyújtottam. Ez az elefánt tulajdonképpen egy szobor volt. Senki ne gondoljon azonban arra, hogy valami nagyszerű művészi alkotás, faragvány, mely egy ősi indiai templom, stupa bejáratánál áll évezredek óta, a kőből ugyancsak kivésett kobrák, teltkeblű és hatkezű istennők szomszédságában. Egyszerű szobor volt, nem különös művészi alkotás. Becses szobra volt szülővárosomnak, valóságos totem-állata, bár a magyaroknak, a tudomány mai állása szerint a csodaszarvason és turul madáron kivid más totem-állata nem volt. Hisz az Ural vidékén, az ugor őshazában a medvének még a nevét se merték kimondani ugor őseink, ,,nagy öregnek” nevezték s a medve szót úgy vettük át később a szlávoktól. Elefánt meg éppenséggel nem is volt az őshazában. Legfeljebb mammuttal találkozhattak azok az eleink, akik még se ugorok, se törökök, de még csak sumérek se lehettek, csak egyszerű emberek. Ügyes kőeszközöket pattintottak és csiszoltak, szembe szálltak és legyőzték a barlangi medvét, s a mammutot és az ősi leletek szerint már valamiféle mágiát is ismertek. No de ez a szobor nem prehistorikus őseinkre utalt, nem kunkori agyaru, szőrös szörnyeteg volt, hanem jámbor és békés elefánt, indiai fajta, s nem is a szeszélyes és vad afrikai. Fogalmam sincs arról, hogy ki mintázta meg az elefánt szobrát és nyilván hiába is akarnék utána nézni a művészettörténetben: se a szobrot, se alkotóját nem tartják nyilván. Ám ha az alkotó személyét jótékony ismeretlenség ködfátylá borítja is, az alkotás, az elefánt szobor annál valóságosabb volt. Ott állt városunk patinás és egyetlen igazi gyarmatáru kereskedésének cégéreként a bejárat fölött. Nem életnagyságban persze. Legfeljebb akkora volt, mint egy bernáthegyi kutya. — Találkozunk az elefánttal — suttogtam a vasárnapi össztáncon Csincsinek vagy Ancsinak. Mert az elefánt volt városunkban az az archimédesi pont, ahová mindenki odatalált. Itt voltak a megbeszélt randevúk s innen indult el aztán az ember Csincsivel vagy Ancsival, de mindenképpen az éppen aktuális ..egyetlennel" a Vár zeg-zugos utcái felé vagy a sédparti füzesbe csókot lopni és csókot adni. Ha a rómaiak tüzet gyújtottak a szerelem istennőjének, Aphroditének szobra előtt, bízvást máglyát rakhattunk volna az elefánt szobránál, annyira összefonódott ez a szobor városunk romantikus szerelmeivel. Ám egyszer mi történt? Legendás korhelyünk, a nagyivó és párbajhős Szabó János ügyvéd egy májusi hajnalon baráti fogadásból megnyargalta a totem-állatot. Nyilván a jámbor állat nem szokta meg, hogy a hátára üljenek, s miután nem tudta lerázni kéretlen lovasát, egyszerűen elindult vele a föld felé. János barátunk — akinél aranyosabb korhely és nagyivó, párbajhős és pernahajder alig akadt városunkban — megúszta egy alapos lábtöréssel. Ám az elefánt, a szerelmi totem-állat bizony darabokra tört. Úgy vélem, minden „örök” fogadkozás ellenére azért lettem hűtlen Csincsihez is, Ancsihoz is — s a többiekhez, mert nem volt többé városunkban olyan archimédesi pont, mint az elefánt, ahol — találkozhattunk volna. (London) FELVONT SZEMÖLDÖKKEL A BICENTENNIAL ÉS A MAGYAROK Irta: DR. KAPÓTSY BÉLA A Bicentennial Times (Washington, D.C.) folyóirat egyik idei száma nemrég közölte, hogy 68 külország fog résztvenni az amerikai Bicentenniál megünneplésében. (E havi folyóirat az American Revolution Bicentennial Administration kormányszerv hivatalos kiadványa. Kérésére ingyen megküldik a folyóiratot rendszeresen bárkinek. Cime: 2401 E Street, N.W. Washington, D.C. 20276.) Meglepetésemre a fent említett 68 külország között öt kelet-európai ország (Lengyelország, Csehszlovákia, Kelet-Németország, Bulgária és Románia) és maga a Szovjetunió is fel volt sorolva mint külországok, amelyek hivatalosan résztvesznek a Bicentenniális megünneplésében. Csak Magyarország hiányzott a kelet-európai országok közül. Ilyen kimaradás nem lehet véletlen, s mivel bizonyosnak látszott, hogy Magyarország kihagyása nem a Bicentennial Times nyomdászának mulasztása volt. Mivel nagyon nagy kár volna, ha a több évszázadra visszanyúló magyar—amerikai kapcsolatokról nem történne kellő és méltó megemlékezés a Bicentenniális során, s mivel úgy látszik, feltételezhető, hogy hivatalos magyar részről erre nem fog sor kerülni, az Egyesült Államokban élő magyaramerikaiak feladata, hogy e megemlékezést, e boldog és hálateli ünneplést, önmagunk megtegyük. Mi magyar-amerikaiak nyilván nem versenghetünk a Bicentenniál megünneplésében a nagy nyugateurópai nemzetekkel, hisz e népek kormányai komoly méretekben, hivatalosan is résztvesznek ez ünneplésekben, jelentős költségvetési kiutalásokkal e célra. Csak példaként nézzük meg egy nem túlságosan nagy nyugat-európai országot, Svédországot, hogy milyen terveik vannak e téren: maga a svéd király jött már el amerikai látogatóba április elején, majdnem négy hétre. Ez idő alatt többek között megnyit egy vándorkiállítást a svéd bevándorlásról, melyet a Smithsonian Institution Travel Exhibition Service visz körül az egész országban. Ezenkívül Svédország részt fog venni az „Operation Sail” nemzetközi vitorláshajó programon julius 4-én. Svédország részt vesz még a Smithsonian Institution által rendezendő Festival of American Folklife ünnepségben: a Gloria Dei, a legrégibb amerikai templom restaurálásában; egy svéd kézmives ipari kiállításban s még sok más egyéb programban. De közös svéd—amerikai egyetemi szimpóziumok, könyvkiadási programok, alapítványok létesítése egy közös svéd—amerikai tudós és (Folytatás a 9. oldalon, EMBEREK ÉS ESETEK RÁNTOTTA Vasárnap reggel van. Ülök a reggelinél, rántottat eszem. Számomra a vasárnap attól igazán vasárnap, hogy rántottát reggelizem. Ilyenformán megvalósul, ha némi megalkuvással is, gyerekkorom nagy elhatározása: ha felnövök, mindennap rántottát eszem. Még nem voltam egészen ötéves. Egy nyugat-magyarországi faluban. Gyepiifüzesen laktunk. ll)l7-et írtak. Tizenöt éves unokabátyám, Emil nálunk nyaralt. A városban akkor már kevés volt a kenyér és ritkán került hús az asztalra, tojás meg éppen sohasem volt kapható, de a falvakban — nálunk is — bőven volt ennivaló. Emil sovány volt és rettentő jó étvágyú. Édesanyám megengedte ezért neki. hogy mindennap, reggeli után. rántottál is egyék. Emil maga készítette el. már a tojássütés közben élvezte az étel szagát, vidáman dudorászott, serénykedett a tűzhely körül. En meg rendszerint ott álltam mellette és kíváncsiskodva, a nagyfiúnak kijáró bámulattal figyeltem minden mozdulatát. Eközben összeszaladt a nyál a szájamban, de mégsem kértem belőle. Emil egyszer észrevette, hogy majd' kiesik a szemem, és ugratni kezdett: — Kell rántotta? — Én persze kértem. De ő nem adott; jókedvűen maga falta fel az. egészet. Másnap — úgy látszik, változatosabbá akarta tenni élvezetet — Emil ismét megkínált, és mikor kértem, felém nyújtotta a rántottás serpenyőt, majd az utolsó pillanatban elkapta előlem és szaladt ki vele az. udvarra, cn pedig utána. Ekkor Emil villámgyorsan letette a serpenyőt a földre, engem felkapott és feltett a pincegádor tetejére. Amig én ott fent ijedten bömböltem, ő diadalittasan, táncolva, dudorászva befalta a rántotta utolsó falatját is. Aztán elszaladt. Sírásomra előkerült édesanyám és leemelt a pincegádor tetejéről. Tíz évvel később — akkor már Budapesten laktunk — egy augusztus végi délután sürgöny érkezett Emiltől, hogy az esti vonattal érkezik, várjam a pályaudvaron. Gyorsan átöltöztem, hogy idejében kijussak a vonathoz. Esteledett, a nagy várócsarnokban izgatottan futkostak, rohangáltak az emberek. Egymás után érkeztek a vonatok, csak Emil vonatja késett. Kék ruhámban izgatottan jártam fel és alá, közben unokabátyámra gondoltam. Furdalt a kíváncsiság, vajon milyen ember lett belőle tiz év alatt? Ezenközben az órák mutatói nem álltak egyhelyben. Egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy a vonat bent van már a pályaudvaron, s az elsők között a nagydarab, testes, szőke Emil rohan felém bőröndjével, és viharos jókedvvel ropogtatja csontjaimat. Az. üdvözlés után bevonszolt a közeli szállodába, a pincérnél halkan rendelt valamit, eközben mesélt, kérdezett, ki nem fogyott a szóból. Es akkor megjött a pincér és letett elém egy irgalmatlan nagy tálat, teli rántottával. legalább tiz tojás leheteti benne. Emil nézte elképedt arcomat, majd nevetni kezdett: Tiz. éve tartozom neked ezzel. Hajnal Gábor