Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-20 / 21. szám
12.vQH>AL* MAGYAR HÍRADÓ, „ KI A BŰNÖS? Irta: PAPP VARGA ÉVA Hollywood, Kalifornia Az utcán szembejött velem a szomszédasszony és egy egészen a tetejéig megrakott bevásárló-kocsit huszott maga után. Csodálkozva kérdeztem: ..Olyan sok vendéget várnak mára?” ,,Egyet sem!” — felelte a Mrs., aki közben megállt és törölgette verejtékező homlokát, aztán pedig felvilágositólag mondta: ..Talán háborúra kell készülnünk, én tehát mindenből vásárolok annyit, amennyit az erszényem enged. Biztos, hogy később mindennek felmegy az ára.” A szomszédasszonynak röviden mondtam meg a véleményemet a halmozásról és annak várható következményeiről, e cikk keretében azonban hoszasabban szeretném fejtegetni a dolgot. VAHGA ÉVA Mikor először voltam Amerikában, már akkor is meglepett az a bőség, ami itt minden téren tapasztalható. Az óhazában akkor még rendezett élet volt, mégis már akkor is igen nagy értéke volt ott az olyan ruhaanyagnak, amit itt a szemétre dobtak. Nagy ára volt az amerikai teának, kávénak is, én tehát beszereztem itt minden különlegességből, főleg az óhazában olyan ritka, kannázott déligyümölcsből is annyit, amennyinek a hazaszállítása könnyen lehetséges volt. Ezen kivül még különböző kelmemaradékokat is vittem haza Budapestre. Igaz, ennek története volt: New Yorkban Függönygyára volt a testvérbátyámnak és mikor kivitt engem a telepre, láttam, hogy ládákba dobálják azokat a kisebb-nagyobb műselyem darabokat, amelyek a függönyös és ágyteritők szabása közben lehullottak és fölöslegessé váltak. Megkérdeztem a bátyámat, mire használják ezeket a maradékokat, mire ő azt felete, hogy kidobják, mert az ilyesmi itt nem érték. Vágyódva néztem a sok gyönyörű színes anyagra és lelki-szemeim előtt megjelentek azok a szegény gyermekek, akiknek ruhahiányait olyan kitűnően lehetne pótolni ezekből a maradékokból. Mikor megmondtam a bátyámnak, mire gondolok, azt felelte, hogy szívesen ad nagyobb darabokat is és annyit tehetek zsákokba, amennyit akarok, hiszen a hajó és a vonat személypoggyászként úgyis ingyen fogja elszállítani. Praktikus akartam lenni, tehát a szebb és nagyobb darabokat ajándékként vittem óhazai barátnőimnek. Szomszédaim kislányai amerikai selymekben jártak és sok ismerősöm ablakait díszítették az amerikai függönyök, akárcsak a saját házamban levő ablakokat. Mikor aztán eljött az idő, hogy uj házat építtettünk, ládákba raktam a még mindig sok selyem anyagot,,bélésnek alkalmas vásznat és közéjük pakoltam a tartaléknak vásárolt kávét és teát is, amely mind légmentesen lezárt dobozokban volt. Mikor az átköltözést megkezdtük, először is ezeket a ,,fölösleges" holmikat vitettem fel az uj épület padlására. Gondosan zárva tartottuk a padlást, mégis megtörtént, hogy egyik reggel már csak a felfeszitett üres ládákat találtam ott. Ismeretlen tettesek mindent elvittek. Persze azonnal feljelentést tettem a rendőrségen. Mikor a nyomozó detektívek kijöttek, az egyik azt mondta, hogy csak a ház építése körül dolgozó munkások követhették el a lopást. Azok, akik a ládákat előző lakásomból átszállították a mostaniba, tudták, hogy azokat a ládákat a padlásra helyeztük és ott tartottuk. Magyarázta a detektív, hogy mivel a munkások személye a szomszédok előtt is ismert volt, azok nyugodtan bemehettek este az épületbe és aztán, valószínűleg hajnaltájt eltávoztak. Mialatt folyt a nyomozás, természetesen én alig tudtam másról beszélni, annyira bántott ez a veszteség. Egyik napon társaságban, ahol egy biró is jelen volt mint vendég, elmondtam az esetet. A biró érdeklődve hallgatta, miképpen szereztem azt a rengeteg holmit, aztán elkomolyodva mondta: ,,A tetteseket könnyű lesz megtalálni, mert az ilyen holmit csak a Teleki téren tudják értékesíteni. A fűszerfélét persze nem lehetne olyan könnyen felismerni, de az amerikai csomagolás és minőség végett az is lehetséges. Nem tudom, milyen büntetést fog kiszabni a biró ebben az ügyben, de én például magát büntetném igen szigorúan..!” Sértődötten néztem a biró urra, aki azonban CSINTA, AZ ÉLETMENTŐ MAJOM Irta: TERJÉKI PÁL 15 évvel ezelőtt a Metropolitam Life Insurance Companynál ügynökösködtem New Yorkban. Egy brooklyni családnál a falra akasztva egy megsárgult újság kivágásra lettem figyelmes. Mellette — halvány elmosódott fényképen egy verkli, aminek a tetején egy majom ült. Érdeklődésemre a családfő elmondta, hogy a verkli tulajdonosa az ő nagyapja volt, aki a század elején vándorolt be Amerikába. A lapkivágás helyenként megtöredezett, megkopott betűiből és a családfő szívélyes elbeszéléséből az alább következő bájos és megható régi történet bontakozott ki. Tikkasztó meleg nap után még forróbb éjszaka borult New Yorkra. Az emberek csaknam pőrére vetkőzve feküdtek a lapos háztetőkön, ahova a fullasztó hőség elől menekültek. A gyönyörű Brooklyn-hid közvetlen szomszédságában egy ötemeletes ház állott. Olyan jözel volt a hídhoz, hogy ez utóbbinak magas pillérje alig néhány méter távolságra volt az ötödik emelettől. Ebben a házban lakott egy Viktor nevű szabómester, fiatal feleségével s alig egyéves fiacskájával. Ezen a tűrhetetlen hőségű éjszakán ők is felhurcolkodtak a tetőre, ahol egész háznép furcsa összevisszaságban tért pihenőre. Félig meztelenül úgy hevertek az elernyedt emberek, mint a hullák. A harmadik emeleti balkonon kábultan,. elterülve aludt a ház régi lakója, egy Paulusz nevű olasz verklis. Mellette egy furcsa alak feküdt, mely első látásra kutyának látszott, de amint megmozdult és lustán elnyujtózkodott. látni lehetett, hogy az egy majom. Nyakára hosszú lánc volt akasztva, de egyébként az állat szabadon feküdt gazdája mellett. Csinta régi hű társa, úgyszólván cimborája volt gazdájának. Valamelyik toronyóra éjfélt ütött. Köröskörül néma csend. Egyszerre a tetőről éles sivitás hallatszott. Csinta megmozdult az ismerős hangra s füleit hegyezni kezdte. Mikor a sivitás mégegyszer ismétlődött, egy ugrással otthagyta gazdáját s a következő percben már a tetőn termett. A szerte heverő, horkoló emberek között csakhamar felfedezhatározottan folytatta: ,,A lopás és betörés bűn, az büntetést érdemel. Ámde az is bűn és arra sincs mentség, mikor a jómódúak fölösleges mennyiséget halmoznak fel olyasmikből, amelyek hiányában szenved a szegényebb. Mert nézzük csak ezt az esetet közelről: azok a kőművesek és ácslegények, akik a ház építésénél csekélyke napszámért nehezen dolgoztak, nyilván erősen lázadoztak magukban, hogy mialatt ők az egész napi kemény munka előtt szalonnát reggeliznek, mások dobozszámra tartják a kávét és teát a padláson. Biztos, hogy a téglát hordó, szegényes ruházatú munkásasszonyok is megkívánták a sok színes selyem rongyot, amelyekből nekik is, kislányaiknak is lehetne ünneplő ruhájuk. Igaz, hogy a lopás bűn, de az ember gyönge és azért imádkozik: Ne vigy minket a kisértésbe... Aki fölöslegesen halmoz, az vétkezik a nincstelenek ellen és maga is büntetést érdemel...” * A társaság tagjai illő tisztelettel hallgatták a leckét velem együtt, aki tanultam is belőle egy életre. Én nem halmozok, de nemcsak azért, mert megértettem ama bizonyos tanítást, hanem mert azóta (Folytatás a'Í4. oldalon) te, honnan jött az ismerős hang. A szabó kismacskájával sokat játszadozott a majom, s valahogyan szoros barátság, sőt több, mondhatni szeretet fejlődött ki köztük. A szabó felesége álmosan felnyitotta szemeit s megismerte a majmot. Annyira bágyadt volt, hogy alig tudott megmozdulni. Hamarosan újra elaludt. Csinta odalopódzott a sivalkodó csecsemőhöz, mellé feküdt, cirógatta, babusgatta, akárcsak egy anya gyermekét. A fiúcska sírása egy-kettőre nevetésre változott. Egy darabig bájosan gügyögött, beszélgetett a majomhoz, aztán elnyomta az álom. Csinta lekuporodott mellé és nem mozdult. Néhány pillanat múlva lentről irtóztató kiáltás hallatszott. — Tűz van, tűz van! — Az emberek nehezen ébredtek, de amikor megérezték a felszálló fojtá füstöt, mind felugráltak és őrült kavarodásban igyekeztek menekülni a tetőről levezető kis kapun. Viktor, a szabó is felébredt s kétségbeesve sürgette a feleségét: — Menekülj, menekülj! A gyereket egyelőre hagyd itt, előbb szegény félkegyelmű anyámat mentsük meg, aki egyedül fekszik a lakásban s bizonyára semmit sem tud a rettenetes veszedelemről. Lesz még időm, hogy visszajöjjek a gyermekünkért. — Nem...nem! — kiáltott az asszony — én a gyermekemet is magammal viszem... — és már ölbe is vette az alvó fiúcskát. — így viszont nehezebben menekülhetünk — kiáltott a szabó s kiragadta anyja karjaiból a gyermeket, lefektette a párnára s loholva magával hurcolta a feleségét. A folyosókon akkorra már őrült kiabálás, lótás-futás volt. Az emberek kétségbeesve cipelték ki holmijaikat, hogy megmenthessék. A szabó az utcára vezette anyját és feleségét, majd rohant vissza az égő házba gyermekükért. Az időközben megérkezett tűzoltók azonban visszatartották. Az egész ház lángtengerben állott. Recsegettropogott minden és fullasztó füstben mentésre gondolni sem lehetett. — A gyermekem, a gyermekem! — sikoltozta kezeit tördelve a szabó felesége. — Odaégett az egyetlen drága fiacskám! Óh, jaj nekem! — Atűzoltók megfeszített erővel dolgoztak és néhány óra múlva a házból nem maradt egyébb, mint egy megszenesedett romhalmaz. A szabó felesége egy oszlopnak támaszkodva siránkozott és (Folytatás a 15. oldalon)
