Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-13 / 20. szám
MAGYAR HÍRADÓ 11. OID AL KÉRDÉS — Negyvenkilenc éves vagyok. Férjem mef 50. Házasságunkat mindenki példásnak tartotta; mi magunk is. Férjem sohasem volt egy ,,hősszerelmes”, de ez engem nem zavart. Én magam sem vagyok egy túlságosan szenvedélyes szerető. Talán azért sem, mert én is túl sokat dolgoztam az életemben. Képzelje el hát a meglepetésem, avagy megdöbbenésem, amikor tegnapelőtt egy női hang jelentkezett a telefonon, meg sem várta, hogy ki válaszol és mit, hanem elhaló hangon a következőket mondta: ,.bevettem 30 altatót, elegem volt..nem akarok élni tovább”, m^jd végre megkérdezte: „Hallo! Ott vagy?”. Mire én — persze, hogy nem egy női hangot várt: „Igen”—ezzel ő le is csapta a kagylót. Mi mást tehettem; a féltékenység í.i^jd megölt, de ugyanakkor egy ember életéről volt szó, hát azonnal telefonáltam a férjemnek (az éppen a nővéremnél volt), elmondtam, hogy ki telefonált, hogy öngyilkos lett... Férjem hangján hallottam, hogy megdöbbent, nuyd lecsapta a kagylót. Szóval; a vége az lett az egésznek, hogy persze a nő nem halt meg, de a férjem titkos ügye kiderült. Én kijelentettem, amint hazaért, hogy nem akarok tovább vele élni, adja be a válópert. De ő nem akar válni. VÁLASZ — Ha félje nem akar válni, akkor annak az lehet az oka, hogy magát szereti. így tehát felejtse el a bosszantó ügyet, ha ez lehetséges. Tudom, hogy nagy csalódás volt felfedeznie, hogy más is van maga mellett, de higyje el, hogy hasonló csalódás sokakat ért már, s nem mindig a válás a szükségszerű megoldás. Az első pillanatban persze szinte mindenki a válásra gondol — avagy még drámaibb megoldásokra, azonban idővel minden rendbe jön. Csak ha az idő sem oldja meg a problémáját, akkor adják be a válópert. Harminc évi házasság után nem lehet csak úgy elválni. *** KÉRDÉS — Biztosan nem vagyok egyedül a problémámmal. Az utóbbi két év során 75 százalékos süketté váltam. Nagyothallónak is mondhatjuk, de már alig hallok. Még ha ordítanak akkor sem mindig hallom meg, hogy mit mondanak. El sem tudják képzelni mennyi pénzt költöttem idáig nagyothalló készülékekre és orvosi kezelésre. Egyik sem segített idáig, mivel az én nagyothallásom idegi eredetű. A vakokkal mindenki megértő, kedves és segítőkész. De el sem tudnák képzelni, hogy milyen türelmetlenek az emberek a nagyothallókkal szemben. Amikor arra kérek valakit, hogy ismételje meg amit mondott, azonnal ingerülté válik, türelmetlen és esetleg el is utasítja a kérésem. Az emberek valahogyan nem rendezkedtek be arra, hogy a nagyothalló legalább olyan tanácstalan és legalább annyira igényli a segítséget mint a vak vagy más testi fogyatékosságban szenvedő. Kérem, hogy mondja meg az embereknek amit írtam, hogy tanúsítsanak több megértést a nagyothallókkal szemben. VÁLASZ — íme itt a levele. Teljes egészében leközöltük. Úgy érzem, hogy ez nem kevesebb mintha „megmondanám” az embereknek amire kért. Persze, hogy átérezzük a lehyzetét. Reméljük, hogy mások is megértőbbek lesznek. *** HARMINCKILENC ÉVES FÉRJ szexuális jellegű problémái túlságosan speciálisak, túlságosan orvosi jellegűeknek tűnnek, s ráadásul levele megfogalmazása szinte lehetetlenné teszi, hogy azt kinyomtassuk. Mivel nem vagyunk orvosok, az egyetlen tanács amit adhatunk az, hogy forduljon az orvoshoz. NINCS FELELET Holló szállt el a fejem felett, mérhetem-e nyaram s telemet? Röppen a rigófütty utána, mintha perc vagy ezer év szállna. Sárga a szalma a mezőkön, a dühös forró nyártól hőköl. Kék egünkön a tűzcsillagok fénye a messzeségben ragyog. Holló szállt el a fejem felett, a semmiből a semmibe ment. Elég-e, ha csupán csak élünk és egyetlen perc a reményünk? Egy cseppnyi napsugár elég, hogy holnapig legyen tartalékod? Személyi papirom nyolc száma elég a megváltó halálra? Holló szállt el a fejem felett nincs felelet, nincsen felelet! Mátyás Ferenc URAK ÉS PARASZTOK (Folytatás a 8. oldalról) A levélíró aligha olvasta a történelmet, mert fogalma sincs a társadalom mozgásáról, a francia forradalomról, az ipari forradalomról, azokról a mély társadalmi változásokról, melyek a francia forradalom óta végbe mentek. A 19. század magyar reformnemzedékében egymás mellett vettek részt az arisztokrácia legjobbjai — mint Széchenyi —, a nemesek és bocskoros nemesek — mint Kossuth —, a „népfiak” — mint Petőfi és Arany — és a jobbágyivadékok — mint Táncsics Mihály. A magyar nemesség 1848-ban önként mondott le un. „előjogairól”, letörölve Verbőczy uram szégyenét. Aki akkora járatlanságot árul el a történelmi ismeretekben, mint a levélíró, aligha jogosult arra, hogy a jelen bonyolult társadalmi, gazdasági vagy politikai problémáihoz hozzászóljon! Meg kell tanulnia először, hogy nem az „urakat” és az „alsóbbrendű réteget” kell lebecsülni, hanem az embert származásától, „osztályhelyzetétől” függetlenül munkája, tudása, tehetsége és teljesítményei alapján! És embersége szerint! Mert valami ilyesmit fogalmazott meg az a Názáreti ács fia is, aki valamiféle istállóban jött a világra... Mindezt egy „alsóbbrendű rétegből” származó magyar iró veti a papírra, akinek nincsen semmi „alsórendűségi érzése” azért, mert ősei nem szereztek „kutyabőrt” („fajkutyabőrt” — netán?), nemesi címert és nem voltak „urak”, hanem csak „parasztok”. A történelem véres-tragikus magyar ezredévén keresztül, a sok-sok névtelen millió magyar paraszttal együtt tették, amit kellett. A mindennapi kenyeret adó szántás-vetésből a csak ritkán dús aratásig. S ontották a vérüket is jócskán, sokszor azokért, akik csak „dirigálni” tudtak. De igen tisztelt Pereszlényi Lucia: ők voltak a magyar nép! Belőlük lett a nemzet! (London) * Jónéhány héttel ezelőtt cikket közöltünk veterán munkatársunk, Papp Varga Éva tollából. „Paraszt nélkül nem lett volna ur” című cikkünk terjedelmes választ hozott egy Pereszlényi Lucia nevű olvasónktól. Pereszlényi válasza felzúdulást keltett olvasóink körében. A levéltömegben egyetlenegy sem akadt, amely helyeselte volna Pereszlényi álláspontját. Helyszűke miatt elzárkózunk a válaszlevelek közlésétől. Azonban a vihar nem ült el. Azt hisszük, hogy Kutasi Kovács L^jos londoni munkatársunk itt közölt cikke, „Urak és parasztok” összegezi a levélírók véleményét. Amint a rendelkezésünkre álló hely megengedi, egy összefoglalót közlünk a beérkezett levelekből. (Szerkesztő) MEDDIG TARTHAT A SZERELEM? Gyémántlakodalmát ülő idős párt fogtam nemrég yallatóra: hogyan bir ki hatvan esztendőt a szerelem? A kérdés hallatán nem néztek rám elutasítóan: sőt, inkább felderült szép, tiszta arcuk, és igy válaszoltak: A nénike: — Kedveském, a szépség és a szerelem, lassanként, de elmúlik. De az összetartozás és a megbecsülés érzése egymás iránt, már nem olyan múlandó jószág. Mi úgy voltunk az urammal, hogy sohasem koccantunk össze tartós, nagy haraggal, félóránál nem tartott tovább köztünk a szótlanság. Akkor aztán vagy ő, vagy én untunk rá a haragra, s még kacagtunk is egyet, azon, amin éppen összezördültünk... A bácsika: — Feleseltünk azért mi is, de csúnya szót, bántó szót soha nem mondtunk egymásnak. És igy rendbe jött köztünk minden... Ismerek egy 82 éves bácsit. Ez a bácsi hat éve megözvegyült, s azóta csak az tartja életben, hogy árvaságáról nem vesz tudomást. Hogy miképpen tudja ezt valóra váltani? Háztartást nem vezet, mert férfiemberként úgy érzi, ehhez ügyetlen. Egy lakásához közeli kisvendéglőben befizeti ebédjét, de nem a helyszínen fogyasztja el, hanem hazaviszi. És hat esztendeje, minden áldott este, amióta csak elment a felesége, két személyre térit. Szemben vele a párja, kedvenc evőeszközei és pohara állnak, akárcsak negyvenöt éven át. Aztán asztalhoz ül és békésen elkölti egyszerű vacsoráját. És nincs nap, hogy ilyenkor elő ne kerülne emlékezetéből házasságuk valami szép emléke. így él, igy képes az emberekhez kapcsolódni belülről fakadó derűvel. garabonciás
