Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-13 / 20. szám
MAGYAR HÍRADÓ 9. OLDAL MOST KÉTSZÁZ ÉVE III. György angol király és a magyar huszár Irta: VASVÁRY ÖDÖN Az elmondandó történetnek nincsen semmi vonatkozása a kétszáz esztendővel ezelőtt kezdődött amerikai függetlenségi háborúhoz, de szereplői akkor éltek és legalábbis az egyik főszereplőnek nagyon is volt. III. György volt a neve, az angol birodalom királya volt és nevéhez az a nem kellemes emlék fűződik, hogy az ő uralkodása alatt veszítette el az angol birodalom legnagyobb kincsét, a mostani Egyesült Államokat. A másik szereplő egy magyar Vasváry Ödön katona, aki mint huszár szolgált az angol hadseregben, de valószínűleg nem került át Amerikába. A történetet egy kiszolgált veterán angol altiszt mondta el emlékirataiban, amely két kötetben jelent meg Londonban ,,The Hussar” címmel. Valahol az angliai Weymouth mellett nagy csapatszemlét tartottak, amelyen a király is megjelent. Az uralkodó rendesen lóháton ülve lovagolt el a csapatok előtt és senkit sem szólított meg. A mesélő öreg katona huszár volt, annak a szakasznak tagja, amely éppen akkor sorakozott fel, amikor a király fiának, a trónörökösnek és főtisztjeinek társaságában a szemlét megkezdte. A lovasok egyenként jöttek elő, feszesen tisztelegve a király előtt, aki mint rendesen, minden különösebb kívánság nélkül nézte őket. Az egyik lovas szemmel láthatólag feltűnt az uralkodónak, majd egy másik még jobban, úgyhogy a király, aki mint említettük, sohasem szólította meg katonáit az ilyen szemlék alkamával, megállította a lovasokat és kérdezgetni kezdte őket. — Honnan való vagy? — Szász vagyok, felség! — Oh, szász, szász! Kiváló nép, kiváló nép... Jó katonák, jó katonák... (A királynak az a különös szokása volt, hogy mindent kétszer mondott.) — Hát te? Hova való vagy? — Svéd vagyok, felség! — Svéd, svéd! Nagyszerű emberek, nagyszerű emberek, minden svéd, minden svéd. A következő lovas hanoveri eredetű volt. — Óh, az én régi hazám! Az én régi hazám! Mind kitűnő emberek, mind kitűnő emberek. (A királyban ugyanis egy csepp angol vér sem volt.) Jött a negyedik lovas, akiről kiderült, hogy a király szeme őrajta állt meg a legjobban. Nagyszerű megjelenésű lovas, soha senki jobban meg nem ülte a paripáját. Magas, nagyszerű termetű, kissé barnás színű, kerek arccal, hollófekete hajjal és szemek — és az orra alatt egy nagyszerűen kipödrött hatalmas bajusz, égnek állóan kihegyezve. A katona feszesen ül a lovon, mereven tisztelegve. A király végigméri a szemeivel, hosszan nézi. Végre megszólal: — Hát te honnan való vagy? — Magyar vagyok, felség! — Magyar, magyar! Mind nagyszerű katonák, mind nagyszerű katonák! És ezután valami egészen szokatlan, példátlan epizód történt. A király, akinek kétségkívül a huszár hatalmas és mesterien kipödört bajusza ragadta meg a figyelmét, odahajolt a lovashoz, a bajuszához nyúlt és szép lassan, gyöngéden pödörgetni kezdte a bajusz baloldali hegyét. A huszár mereven ült, arcvonásai meg sem rán dúlnak a királyi érintés nyomán — de pár másodperc múlva utána kapott a fogaival, ahogy a kutya szokott ráacsarkodni arra, aki bosszantja, vagy legyet akar elkergetni. A király meglepetten visszakapta a kezét, de rögtön hatalmas nevetésben tört ki és vele nevetett a szokatlan jelenetet szájtátva végignéző sok száz katona is. A trónörökös welszi herceg mulatott legjobban: nevettében majdnem lefordult a lováról. A királyi személyek nevetve lovagoltak tovább, a trónörökös pedig alkalmat talált rá, hogy egy aranypénzt csúsztasson a hegyes bajuszu magyar huszár kezébe. A huszár, akinek Farkas volt a neve, később sohasem beszélt az esetről s igy nem tudjuk, mi késztette arra, hogy ilyen módon hőse legyen egy ÖREGEK EGYMÄSKÖZT IRIGY VAGY, ÖREGEM... — Nézzed csak ezt a fiatal párt! A fiú talán egyetemista, a lány még tizenhat éves sincs. Napok óta figyelem őket az ablakomból és megesz a sárga irigység. — Csókolóznak? — Nem azt irigylem tőlük. De minden délután öt óra körül megjelennek az ablakom előtt és leülnek a téren. Néha felnéznek ide is, az ablakomra, sőt már fel is mosolyogtak rám, mint régi ismerősre. Aztán összebújva beszélgetnek. Biztosan azt tervezik, hogy nekik is lesz majd egy lakásuk a térre néző ablakokkal. Én meg itt bámulok kifelé és miben reménykedjek? — Igazad van, öregem. Semmi perspektíva. — És ez még nem minden! Tegnap kilépek a kapun — persze megint ott ültek — beülök a kocsimba és látom, milyen ábrándosán néznek felém, amint elindulok. Tudtam, hogy egész este azt fogják majd tervezni, boldogan, milyen kocsit vesznek majd maguknak. Latolgatják a típusokat, össze is vesznek talán, hogy melyik lesz jobb. Én meg csak ülök a Cheviben és torkig vagyok az egész közlekedéssel. Ők meg ülnek a pádon és teli vannak boldog tervekkel. Legutóbb a fiú lefényképezte a lányt, egy olyan olcsó kis fényképezőgéppel, hogy sírni tudtam volna az irigységtől! Mert biztos kinéztek már maguknak egy drága fényképezőgépet, és boldogan néznek össze, (Folytatás a 10. oldalon) HUMOR Egy ifjú festőművész elvesz egy modern lányt. Néhány hét múlva megkérdik az asszonykától: — Na, hogy éltek? — Jól — feleli az asszonyka —, az uram fest, én főzök, és azután találgatjuk, mi az, amit ő festett, és mi az, amit én főztem. *** Két barát betér az étterembe, és közös ebédet egészen szokatlan s talán soha, senki által meg nem ismételt epizódnak. Öróla magáról semmi többet nem tudunk. III. György királyról természetesen nagyon sokat írtak, jót és rosszat egyaránt. Akik szigorúbban ítélik meg, természetesen gyöngébb jellemvonásait hangsúlyozzák, hogy önfejű, műveletlen ember volt, aki diktatórikus módon szeretett volna uralkodni és az amerikai helyzet elromlásáért őt teszik felelőssé. Angolul rosszul tudott, a helyesírással sosem volt tisztában, ellentmondást nem tűrt. Jóakarói szerint nem volt ostoba ember, őszintén vallásos és erkölcsös, példás életet élt. A pompát szerette, a pénzt a fogához verte és az egyszerű gazdálkodó életet szerette volna legjobban élni. Egészsége nem volt a legjobb, a mostani orvostudomány szerint örökölt bajai voltak, amiket az akkori orvosok képtelenek voltak felismerni, vagy gyógyítani. A westminseri székesegyházban megkoronázták és utána lóra ült, koronával a fején, a korona legnagyobb gyémántja abban a pillanatban kiesett. Ezt rögtön nagyon rossz előjelnek tartották jövendő uralkodására. A balsejtelem bevált: az angol birodalom legnagyobb gyémántja az ő uralkodása alatt esett ki a koronából, hogy soha többé vissza ne tehessék. rendel. A két adagot tartalmazó tálon egy kisebb és egy nagyobb hal van. Az egyik mindjárt kiveszi a nagyobbikat, mire igy szól a másik: — Mégiscsak furcsa, hogy te a nagyobbik halat veszed ki magadnak. — Nem értem, miért furcsa — mondja a másik —, te melyiket vetted volna ki? — Mindenesetre a kisebbiket. — Parancsolj, ott van a kisebbik. *** Pistike elmeséli, hogy a papája Rómában volt, és onnan hozott a mamájának egy szép karkötőt, melyre nagy betűkkel rá van Írva: Róma. — Az semmi — mondja Lacika —, az én papám el sem utazott, és mégis hozott haza tizenkét kanalat, és mind a tizenkettőbe be van vésve: Hotel Royal. MEGÁLL All a hegy s alatta csendes méltóságban megy a folyó. Apró hullám hátán táncol, fa, virág s hajó, h^jó. 1 Nagy, erős az élet. Mélyéből születik sok-sok csoda és úgy nem lesz soha, ahogy azt szeretnéd, soha, soha. Életünk folyamán évek úsznak csendben. Nincsen halál, hiszed még messze jár és a szív nagy hirtelen megáll, megáll. Gyarmathy Irén
