Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-08 / 2. szám
20. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ RAZZIA A » SAS«-BAN A férfi odament az ágyhoz, megfogta a paplant, és egy rántással lehúzta az asszonyról .. ott volt előtte, teljes virágzó, barackszín pompájában a felesége meztelen teste. Az asszony rémülten felkiáltott, és a fal felé fordult, hogy elrejtse az arcát a férfiak szeme elől. Erre, mint egy Rubens-akt, fölragyogott gyönyörű háta, a karcsú gerincvonallal, lent, hátul a csípő táján, az érett, asszonyi szépség két művészi gödröcskéjével. Hosszú csönd volt. Csak az indulatával birkózó, megsebzett férfi nehéz nyögése hallatszott. A detektívek ismerték a kollégájuk feleségét. Az egyik föl is kiáltott döbbent meglepetésében: „Myra!" Szorongva várták, hogy mi fog történni. Lesték a szemük szögletéből a főnöküket, hogy idejében megfoghassák a karját, ha a hátsó zsebe felé találna nyúlni, ahol a revolverét viseli. De a százkilós, nagy embernek nem volt természete a gyilkolás. Behunyta a szemét, mintha ki akarná pihenni magát, aztán rekedten rászólt a fiúra, aki ott állt előtte, reszketve, divatos pupliningében, mezítláb, a talpa külső karéján, felemelve a hüvelykujjait, mintha a piszkos padlót utálná:- Igazolja magát! A szerető makogni próbált, hogy hát hiszen ismerik egymást, mit akarnak tőle az igazolással ? Aztán mégis előkapart remegő kézzel valami írást.- Rendben van. Öltözzék fel, és pusztuljon innen! - mondta a detektív, mintha idegen emberrel kellene eljárnia, a szabályok szerint. Ha valakit nagyon megijesztettek, iszonyú gyorsan tud öltözni. A fekete tündérfiú is magára kapkodta a ruháit egy perc alatt. És úgy ment el, szó nélkül, zöldre sápadtan, gyáván, sorsára hagyva az asszonyt, mintha semmi köze nem lenne hozzá. Az egyik detektív utána is köpött, mikor az ajtón kisurrant: „Aljas betyár!” Amíg a szerető öltözködött, a férfi merően nézte a felesége meztelen hátát. Köd gomoly-1 gott a fejében. Talán nehéz álom ez csupán? Hogy történhetik vele mindez? A nyelvén némán, szörnyű mellékízzel megfordult ez a szó: szerelem. Az alantasai is hallgattak. Nem voltak válogatottan finom emberek. Mégis érezték azt a borzadályt, amely mindenkit elfog, ha szemtől szembe látja a sivár kéjvágy valamilyen züllött ábráját. Amikor a kölyök eltakarodott, a detektív rászólt a feleségére:- Maga is igazolja magát! Az asszony erre, elfelejtve minden szemérmét, megfordult a matracon. Az arca könnyben ázott. Mezítelen karját rimánkodva nyújtotta ki a férje felé. És kínjában, e szörnyű helyzetben is kimondotta azt a becéző szót, amelyet annyira megszokott a férjével kapcsolatban:- Édes apuskám!!... Könyörgökl I.. A férfi hátralépett, mintha irtózna a közelségétől.- Szóval nincsenek papírjai?! Az asszony zokogott.- Mire valók nekem a papírok, apuskám? Az Isten áldjon meg, add már ide az ingem! A csoportvezető nem mozdult. Az emberei adták oda a nőnek a holmiját. Haragosan, szótlanul. de némi udvariassággal, hiszen az asszony jó ismerősük és följebbvalójuk felesége volt. Myra sírva és reszketve húzni kezdte a harisnyáját. Majd hirtelen lángpirosra gyúlt:- Az ég szerelmére, forduljanak el! Nem tudok így öltözni! Amikor készen lett, a csoportvezető parancsot adott embereinek:- Vigyétek! Állítsátok oda a többiek közé! Myra sikoltozni kezdett:- Apuskám! Segítség I A detektívek haboztak. Ez mégis sok volt kissé a számukra. Végre, hölgyről volt szó. Úriasszonykáról. Egy kolléga nejéről. A csoportvezető felhördült:- Azt mondtam, hogy vigyétek! Nem lehet mit tenni a hatalom ellen. A parancs, parancs! Myrát, a hóna alatt lakk retiküljével, műszilszkin bundájában odaállították a cigarettázó és köhögő, rongyos utcai lányok közé, akik gúnyos kíváncsisággal gusztálni kezdték. Vihogtak: „Milyen parfümös!” Csakugyan Myrán nagyon erős chypre-illat érzett, jó szagú akart lenni a randevúján. A menet megindult. A sikátorokból kifordult nagyobb utcákra. Megállt kivilágított kávéházak előtt. Myra a zsebkendőjébe rejtette arcát, és sírva haladt a rendőrok kozott. Néha felsikoltott, mint a fuldokló, irgalomért könyörögve:- Apuskám! De a férfi süket volt. Eltorzult kő az arca. Fogd be a szád ! - mondta ingerülten, amikor egyik társa protezsálni próbálta Myrát. Ez azonban nem volt józanul kitervelt bosszú. A detektív elvesztette az eszét a sokktól. Valahogy egészen gyerekes módon megszületett benne az ötlet, hogy végigcsináltatja a feleségével azt a szabályszerű hatóság-tortúrát, amelyet ki kell állnia minden rongyos utcai nőnek, akit igazoló írás nélkül fognak össze a razziákon. És a dolog, amikor megindult, olyanná vált, mint a lavina. Nem lehetett megállítani. Nem is lett volna hozzá ereje a férfinak, hogy más irányt adjon a cselekedeteinek. „Kóstolja meg, mi az, ilyennek lenni?!" - gondolta magában gyerekes daccal. Nem tudta világosan, mit tesz, meg volt félig hibbanva, amikor kikisértette a toloncházba a feleségét. Amikor szigorúan, egész feljebbvalói hatalmával vigyázott, hogy a legkomiszabb fogdába dugják. Hogy fertőtlenítsék. És hogy világos reggel arra a rendőrorvosi vizsgálatra is elvigyék, amelyen az összes nőknek ott kellett lenni, akiket összeszedtek az éjjel. Myra halálra válva jött ki egy tucat röhögő nővel a rendelőből. Olyan volt, mint a holdkóros. A hóna alatt görcsösen szorította a retiküljét. A kalapja elveszett valahol, a haja osszekócolódott, az arcán szétkenődött a sírástól a szempillafesték, a bundája teleszivódott karbolszaggal. Könnye már nem volt, már nem tudta mondani olyan rimánkodva: „apuskám!” Apatikusan ült a hosszú pádon a várószobában. Rongygyá omlott, a szeme táskás lett, szétment, szinte meghízott, húsz évet öregedve az éjjel. A férfinak összefacsarodott a szíve. Hirtelen elapadt a hangja. „Hogyan tudott ilyent csinálni velem, amikor mindene megvolt!" - gondolta, teli naiv panasszal. És kétségbeesve elrohant, mint aki kisiklatott egy vonatot, aztán nincs lelke nézni tettének következményeit. A prefektúrára ment, a hivatalába. Beült a szobájába. Szomjas volt, éhes. A szolgával hozatott egy heringet meg két deci cujkát. Evett, ivott. Aztán nekiesett az aktáinak. Kormolt, számolt, jelentéseket írt. Dolgozott, mint a barom, késő estig. Aztán tíz óra után lefeküdt egy legénységi priccsre. Nagyon fájt a szeme, a feje. A két kezét összekulcsolta a homlokán, hanyatt feküdt, a bedrótozott, kopasz villanykörtét nézve szakadatlanul. Megint eszébe jutott, hogy „hiszen mindene megvolt!” Aztán, mintha a belseje vérezne, mélyen sajogva érezni kezdte, hogy: igen, mindene, csak éppen az hiányzott a menüből, amit az ilyen fekete tündérfiúk nyújthatnak. Már nem gyűlölte a fiút. Inkább félt tőle, mint a kutya attól, aki nagyon megverte egyszer. Ha abban a pillanatban belép a szobába a fiú, talán a prices alá bújt volna előle rémületében. Nem is gondolt rá, hogy hazamehetne, lefekhetne az ágyába. A világnak az a része össze omlott, mintha földrengés pusztította volna el. Folytatjuk
