Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-08 / 2. szám

MAGVAR HÍRADÓ

10. ULiUAIj

MAGYAR HONFOGLALÓK A MISSISSIPPI PARTJÁN

Spelletich Paula naplója

Összeállította: ÁCS TIVADAR

I. FEJEZET ELSŐ ÉVEK

Amerikai vagy angol Írónő bizonyára érdekessé tudná tenni az 55 év előtti napok leírását. Az én első emlékeim két éves koromig nyúlnak vissza, azaz csak egyes jelenetek maradtak meg a lélek tükrén, mint az árny az üvegen, midőn a fényképező készülék lecsapódva, az árny ott megrögződik. így látom magamat nagyanyám ölében, ki az ablaknál ült és azon át beszél Atyámmal, aki nemzeti parancsnoki fényes egyenruhában lóháton ül. Csodás látomány ez előttem, melynek varázsa máig is megmaradt. De elhatároztam a teljes részletezést. Azért Írom le ezt is. Még egy-két kép merül fel előttem, mint egy ködfátyolon keresztül: egy nagy sirási jelenet, hihetőleg az, amikor Anyám és fivéreim elhagyják a nagyszülői házat, hogy Atyámat a száműzetésbe kövessék.

Eközben történt, hogy a rácok újra lázongani kezdtek és ennek hírére Nagyanyám velünk Bajára menekült Paplovszky nevű rokonához. Erre az utazásra vélek emlékezni, a nagy sátoros kocsi ponyvájára, a homok-síkságra és a fényes napsugárra, amint azt végigragyogta. Még egy elmosódott kép: mint két és fél éves kislány láttam, amint fivérem: István, ki akkor 7 éves volt, cérnával a fogát huzza; ez banális jelenet és igazán nem érdemes a feljegyzésre.

Apám megvette az un. ráctemetőt pár év előtt, a nagy templom átellenében Szabadkán, egy holdnyi területet és itt épített szép házat, fákkal beültetve az udvarát. Elitéltetése után ezt is elkobozták és egy osztrák katonatisztet szállásoltak ide, a családjával. Valahányszor elmentük a ház előtt szegény Nagyanyámmal, mindig benéztünk a deszkakerítés nyílásain, visszaidézve a fényes napokat. Ezután egy egész évig szünetel minden visszaemlékezés, csak négy éves koromban kezdek valóban eszmélni, mikor a gyermek-barátságok kezdődnek.

Az első játszótársam Vojnics Etelka volt, kivel néha az ünnepnapok délutánjait eltöltöttem. Tündérország volt ez nekem, Gyönyörű tájékok, aranyozott edényekben felszolgált pompás oszonna. Jóska inas fényes zsinóros livréje, mindaz, ami egy gyermeket elbájolhat. Csak a fényes környezet varázsát éreztem és a végtelen szeretetet Etelka iránt.

Etelka — Vojnics Alajos bájos leánya — később Rohonczyné, aki tüdőbaj következtében fiatalon, 25 éves korában elhalt, otthagyva három gyermekét. Fivére Lenczi, nyúlánk, szép, mintegy 14 éves fiú lehetett, de őt keveset láttam. Szülőik az én keresztszüleim voltak és Anyámnak távoli unokatestvérei.

Futólag emlékszem mége körből unokanővéremre, Markovics Julcsára és ennek fivérére, kiket igen szerettem.

Még megemlítem Anyám fivérét, Markovics Laci bácsit, ki fent nevezett unokatestvéreim édesatyja volt, továbbá Anyám nővéreit: Júliát és Scotti bárónét, s utóbbinak két fiát: Györgyöt és Fülöpöt. Utóbbit nagyban bámultam és szerettem. Úgy hiszem Scotti bárónének adták bérbe egy időre Atyám elkobzott házát. Ennek ablakából nézhettem azt a jelenetet, mikor György lova a kemény kövezeten elvágódott és a lovas messze lerepült róla. Pár perc múlva bejött hozzánk a szobába és németül igy szólt:

,,Ugy érzem, hogy a karomat eltörtem”. Szegény gyerek! Akkor 19 éves volt, kaija kificamodott és eltörött. Tudom, mennyire sirtunk miatta. 1857-ben, 23. életévében meghalt. György Lamberg grófleányt vette nőül, két leánya maradt.

Fülöp szerencsétlen házasságot kötött és mint tábornok halt meg.

Anyámnak még egy fivérére: Markovics Danira is emlékszem, aki könnyelmű ember volt. Nem méltó fennkölt szellemű nejéhez, aki gyönyörűen zongorázott. Leánya, Flóra atyjára hasonlított és hires szépség volt. 16 éves korában még bábukkal játszott és nekem is adott egyet. 25 évig megvolt.

Demerácz Albertékra is emlékszem, kik nagyanyámmal a második férje révén rokonok voltak. Ezeknek leánya volt Demerácz Johanna, kit Biró Antal, Atyám egykori patvaristája és legjobb barátja vett nőül. Ezekkel a derék emberekkel találkoztunk legtöbbet. Biró Antal volt az, akit Atyám minden baráti szolgálattételre felkért és aki ezeket valódi, nekem, baráti odaadással teljesitette. Ezeken kívül magasan, állt Atyám becsülésében Demerácz Alajos, Nagyanyám második félje, ki Nagyanyám halála után Atyámat (Spelletich Bódogot) nevelte. Nagy matematikus volt különben, többrendbeli tudományok okleveles tudora. Mint ilyen, alkalmatlan bármely reális foglalkozásra. Élete feladatául tűzte ki az akkor divatozó perpetuum mobile feltalálását. Erre vesztegette fényes tehetségét. Egyéb foglalkozásait elhanyagolva

KESERŰ GYÖKEREK

(lolyl. a 14. oldalról)

fái alatt tovább álmodik az emlékbe süllyedt magyar Felvidék és Erdély nagyüstökű bölcs tölgyeiről, legényes jegenyéiről és piperkőc nyírfáiról. Néha már szinte hinné és hitetné is, hogy az egész nem is valamely zűrös álom felelőtlen játéka, hanem azonos valóság. S már-már szívesen tévesztené a Connecticut Rivert a Szamossal, amely ott hömpölygőit valamikor a kertje alatt. így felejtené, ha tudná, elbujdosott hazáját és elkószált gyermekkorát, amelyeket oly sokáig aggódva várt vissza.

*

Az Ősze András művészi rajzaival díszített szép könyv ára 6.50 dollár. Megrendelhető a következő címen: Tibor Florian, 3 Mountain View Dr., New Milford, Conn. 06776

Márer György

PARASZT NÉLKÜL NEM LETT VOLNA UR

(Folyt, a 13. oldalról)

Én csak egy „szegény rokon” vótam, de mint ár,,Édesanyám büszke lehet a kertjére, mert a két keze munkája, de ha egyszer Pestre jön, megmutatom a magyarok tündérkertjét: a Margitszigetet, olyan szépet még sohase látott. Hát most, hogy megházasodott, hát azt is megértem. Ilyen csak a mesében van! valányt odavettek, szép is vótam, mondják...azért szeretett belém az uram, pedig ő már segédjegyző volt és mivel az anyja beteges volt, hát a család úgy látta jónak, hogy engem odavegyenek, mivel rokon voltam és árván úgyis másoknak kellett dolgoznom. így törcsupán kis városi hivatalt tartott meg, mely özvegyének csekély nyugdijat biztosított. A maga részére pedig elég jövedelmet tartott vissza, hogy szerény fényűzését fedezze. E fényűzés abból állt, hogy este sétájából hazatérve, az évszak szerint valami szép gyümölcsöt, vagy sült gesztenyét hozott nekem és Adinak. Térdére ültetve bennünket elmesélgetett, különben pedig olyan szótlan volt, hogy szegény Nagyanyámat hallgatagságával kétségbe ejtette. A másik két fivéremet: István és Mihályt 1851-ben Anyám kivitte magával Amerikába, mig mi ketten: Adi és én Nagyanyám és jó férje felügyelete alatt maradtunk. Ádi volt fivéreim között a legszebb és legeszesebb.

Még csak 4 éves múltam és a Nagymama mesés munkásságát látva nagy figyelemmel kisértem ügyes kis kezeinek minden mozdulatát. Utánzó képességem oly természetfeletti volt, hogy mire 5 éves lettem, már dicsekedhettem a kötés, varrás, horgolás nemes művészetével. Szerencsém, hogy ezt akkor elsajátítottam, mert felnőtt koromban ugyan ritkán vettem tűt máskor kezembe, mint csak a legsürgősebb szükség esetén. De a finom kézimunkát teljesen elhanyagoltam és inkább Atyám vastag munkáit, illetve könyveit: Thiers-t, Gibbon-t, Brethe-t, Hume-t vagy Macaulay-t olvastam, mintsem időmet valamely asztalterítőbe vagy takaróba hímeztem volna. Szegény jó Nagyanyám eltitkolta előttünk bánatát, melyet egyetlen fia és családjának szomorú sorsa miatt érzett. Mindig vidám arcot igyekezett mutatni. De sokszor rajtakaptam a titkos könnyeken, amikor én is vele sírtam, az én szép Apámért, Anyámért, testvéreimért, kik oly messze a vad indiánok országában durva munkát végeznek.

(Folytatjuk)

tént, hogy „tekintetes asszony" lett belőlem, mivel az uram feleségül vett, imi-olvasni tudtam, igy ő tanított engem kiművelődni... node hogy egy szavam a másikba ne őtsem, azt mondja a fiam egy szép nap; édesanyám, boldog vagyok, hogy láthatta a mi fővárosunkat, de még a legszebbet most fogja látni; ma este levisszük a Nemzeti' Színházba, hogy láthassa a Nemzet csalogányát, Blaha Lujzát. Hát lelkem, ahhoz tetszik igen hasonlítani... Az urinő elnevette magát, átölelt és azt mondta nekem:

„Nénikém, hiszen én vagyok Blaha Lujza...” „Jaj Istenem, sose hittem volna, hogy engem az életben ily kitüntetés fog érni...mivel én csak paraszb származású vagyok...”

Erre azt felelte a művésznő:

„Nénikém, sohase mondja a parasztra, hogy „csak”, higgye el, hogy az dísze a magyarságnak, a városi nép, ha lélekben odatartozik is, sokban elfordul az ősi hagyományoktól. Ne felejtsük el, hogy a parasztok nélkül az urak sem léteztek volna. Én báróné lettem, de engem is a magyarság lelkesedése vitt odáig, anélkül sohasem lettem volna a Nemzet csalogánya.”

, Én elsírtam magam, ő meg kinyitotta a kis kufferjét és kivette belőle ezt a képet. Irt rá pár sort. aztán mondta, hogy tegyem el.”

Ilyenkor drága édesanyám már hozta is a komóttól a fényképet és szólt nekem: olvasd szép hangosan Évike: „Kedves utitársamnak emlékül. Báró Splényiné. Blaha Lujza”.

Meghatottan törülgette a kötény szegélyével és miközben a vendégeinknek mutatta, sohasem mulasztotta el megjegyezni:

„Az Isten akárhova tegye azt a Julist. mán megint nem pucolta meg a rámáját...”