Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-08 / 15. szám
MAGYAR HÍRADÓ 9. OLDAL „beszélhetek MAGYARUL?...” Irta: KLAMÁR GYULA Tíz évig dolgoztam együtt egy derék osztrákkal, mindig udvarias, szolgálatkész volt, soha egy hangos szava, igazán sajnáltam, amikor a napokban szomorúan bejelentette, hogy többé nem fogom látni, mert nyugdíjba megy. Melegen kezetráztunk egymással, minden jót kívántam a nyugalom éveihez.. .és ekkor jött a meglepetés öreg osztrákom részéről: „Beszélhetek magyarul?”, kérdezte hibátlan magyarsággal. Ennél nagyobb meglepetés régen nem ért! „Hát maga magyar?”, kérdeztem ámultán és a háta mögé bámultam: nem egy másik férfi beszél mögüle? „Miért nem szólt eddig?”, faggattam emberemet még mindig kapkodva levegő után. „Hát tetszik tudni, hogy van, az ember nem akar komplikációt...” Egy kis szünet után hozzátette: „Hát inkább nem...” Az én „osztrákom” nem az egyedüli, aki igy gondolkozik. Hogy nem akar „komplikációt”, ami persze kifogásnál nem egyéb, mert ugyan miféle „komplikáció” származna abból, ha valaki magyarul beszél? Egyáltalán nem erről van a legtöbb hasonló esetben szó, hanem arról, hogy akadnak emberek, akik szégyellik származásukat és lehetőleg nem beszélnek nyilvános helyen magyarul. A fentebbi jelenet után értettem meg azt a másik bécsi ismerősömet, akivel reggelente az egyik trafikban találkozom és aki mindig némán bólint felém, vagy németül köszönt és ha magyarul szólok hozzá, kétségbeesetten menekül ki a boltból. Nyilván ő is a benszülöttet játsza a trafikos előtt és fél a „leleplezéstől”. Jó adag kisebbrendűségi érzés bújik meg az ilyenféle magatartás mögött. A napokban feleségemet hívta fel hivatalában valaki, aki jó magyar néven mutatkozott be, de németül adta elő mondókáját. Feleségem naivul megkérdezte, hogy magyar e, mire zavartan felelte, hogy igen, de már nem tud magyarul. És mióta él külföldön? — kérdezte még mindig mit sem sejtve feleségem, ötvenhat óta, volt a válasz, ami természetesen minden további diskurzusnak végét vetett. Másnap megjelent a hivatalban személyesen a telefonáló és mentegetőzött: kollégái előtt nem akar magyarul beszélni, rossz néven vehetik, kigunyolhatják miatta vagy talán nem is szabad, egyszóval elhatározta magában, hogy nem fog magyarul beszélni hivatalában, legfeljebb ha nagyon muszáj. Azért ő jó magyarnak érzi magát. Mások is úgy igyekeznek „integrálódni”, hogy kiiktatják a magyar nyelvet, a magyar könyvet, a magyar újságot s azt hiszik, hogy ha nem szólalnak meg másképpen, mint németül, máris németnek-osztráknak tartják őket. Egy magyar mérnök a zsidóságát titkolta — pláne magyar zsidóságát — a gyárban, ahol alkalmazásban állott és annak érdekében, hogy származása soha ki ne derüljön, lemondott még a jóvátételi igényéről is a németekkel szemben, ami komoly anyagi veszteség volt. Aztán egy napon felment az igazgatójához és leendő házasságkötése alkalmából nagyobb kölcsönt kért berendezkedésre. „Nagyon szívesen” — felelte az igazgató —, „de engedjen meg egy kérdést, kedves mérnök ur: úgy tudom, mint magyar zsidónak, szép összeget kellett kapnia az államtól...hát már a fenekére vert neki...?” *Í9t Senki sem bújhat ki a bőréből. Vállalni kell a magyarságot, annál is inkább, mert nem szégyen magyarnak lenni, magyarul beszélni és olvasni. Sokkal jobban megbecsülik az olyant, aki nem alakoskodik és nem mutatja magát angolnak, németnek, franciának, mert úgyis kisül, hogy nem tökéletes4Z angolja, franciája, németje, ám ha valaki tudatosan vallja magát magyarnak, még a gyengébb nyelvtudását is megbecsülik, hát még ha pompásan elsajátította uj hazája nyelvét. Vállalni kell a magyarságot és az: azzal járó kötelezettségeket. Nem olyan súlyosak ezek: magyar könyveket kell vásárolni és olvasni, magyar újságokat járatni, gyerekeinket magyarul tanítani és rászorítani őket, hogy odahaza szüleikkel és egymás között magyarul beszéljenek. A magyar nyelv az egyetlen szál, amely hazájához fűzi a külföldön élő magyart, ha ez a szál elszakad, ha gyerekeinkkel megszakad — persze nem történik semmi különös, a világ megy tovább a maga utján, mégcsak az Egyesült Nemzetek Szövetségét sem hívják össze tanácskozásra... Ami egyúttal azt is jelenti, hogy senkinek sem fáj, ha elfogyunk, ha nem leszünk. Csak mi tehetünk ellene, mert egyedül a mi feladatunk... FÖLDRE HULLÓ Földre hulló esőcseppek, nézd, megannyi szép halott! Kifosztattak, legyőzettek, tömegsírjuk felragyog. Kihűlve hull szempillámra egy eltévedt, árva hős. Világzáporok hazája, hazám, most legyél erős! Had gyülekezik az égen, sorakoznak csepp-bakák. Ország-megváltásra készen hullnak, mossák a hazát. SZOKOLAY ZOLTÁN MAGYAR LÁBNYOMOK (Folytatás a 8. oldalról; E rovat 39. sz. cikkében foglalkoztam Kun Andornak, az Amerikai Magyar Népszava harmincas évekbeli budapesti képviselőjének akkoriban megjelent „Do you know?” c. könyvecskéjével, amelyet a Tengerentúli Magyarok Világszövetsége nevű hivatalos propaganda-szervezet adott ki és teijesztett világszerte. A magyarság évszázadokon át elért kulturális sikereiről szól a kis könyv, sok helyes és hasznos, de annál több elnagyolt, téves, vagy olcsó propagandisztikus adattal. Idéztem innen-onnan, meg jegyezve, hogy „kívánatos lenne a kis könyv bepótlása tiszta célzatú, bírálatot kibíró, mellék-termékektől mentes anyaggal és kifogástalan angol nyelven”. (A 88 oldalból nem kevesebb, mint 22 tartalmaz éleshangu, üres, ellenhatást kiváltó propagandát) Most kezembe került egy 1954-ben ideát megjelent „Száműzöttek Naptára”, amely 86 oldalon valóban kulturális adatokat nyújt; Csicsry- Rónay István marylandi egyetemi könyvtáros szerkesztette és jjjzan alaptétele sem több, sem kevesebb, mint ez: „Megbizonyosodhatunk (az adatokból), hogy a magyarság organikus része az európai kultúrának és számarányát jóval meghaladó teljesítményeket mutatott fel.” Pontosan ez és ennyi lenne szükséges a ma is aktuális cél szolgálatában, minél alaposabb és nagyobb teijedelmű angolnyelvű (nem afféle exotikus és suta angolnyelvű) tájékoztató kiadvány formájában. Jól tudom, hogy talán legtöbben a sport-teljesitményeket hangoztatják mindig ebben a vonatkozásban, ami nem éppen a legfontosabb, de mindenesetre érdekes — és éppen e téren szolgálhatok egy szintén most előkerült tetszetős táblázattal. Harry A. Scarr 1972-ben közölte azt a Washington Post-ban annak az elvének kapcsán, hogy az olimpiai játékokon a végső helyezések sorrendjét a nyert érmek és az országok népesség-arányának viszonyából kellene meghatározni. Az akkori olimpiai eredmények alapján a következő „valóban reális nyertes-sorrend” állt elő: 1. helyezett Kelet-Németország (1-millió lakosonkint 3.86 érem), utána soijában Bulgária (1 milliónkint 2.51 érem), Svédország (2.01), Finnország (1.71), Magyarország (1.61), Ausztrália (1.41), Uj Zéland (1.08), Norvégia (1.05), Kuba (.99), ezek után Mongólia, Románia, Lengyelország, Nyugat-Németország, Csehszlovákia, Jamaika, Svájc — és csak ezt követőleg az Egyesült Államok, utána pedig a Szovjetunió, majd Ausztria, messze lejebb Olaszország, Anglia, Franciaország, közben különféle kisországokkal, az utolsó helyeken Brazília, Mexikó, Pakisztán és India. Kicsinél is kisebb a valószínűség arra, hogy valaha is ilyen számitási alapot vegyen tekintetbe az olimpiai játékok vezetősége. Sokkal fontosabb azonban az olyan számítás, amelynek az lenne a legelső szabálya, hogy nemzetek nagysága a nyaktól fölfelé mérendő. HUMORESZK BIZALOM — Hé, mit akar? A legszebb álmomból ébresztett fel! — Azt akarom, hogy ne aludjon. Micsoda éjjeliői maga?! — Ne molesztáljon. Éjfél elmúlt, ilyenkor már a kutya se jár erre. — Az éjjeliőrnek az. a dolga, hogy vigyázzon erre a raktárra. — Arra való a lakat az ajtón. — És ha mégis tolvajok jönnének? — Akkor azt látnák, hogy egy idős, reumás ember itt az éjjeliőr, akinek egyetlen fegyvere ez a vékony bot. — Tehát nyugdotan kifoszthatnák a raktárt. — Dehogy, kérem. Azok is emberek. Elmagyaráznám nekik, hogy milyen nagy bajom lenne abból, ha itt lába kelne valaminek, talán még az állásomból is kitennének. — Gondolja, hogy ezzel hatna rájuk? — Bízom benne, hogy igen, mert az emberek jók. Kérem tisztelettel, bizalom nélkül nem lehet egymás mellett élni. Galambos FOHÁSZ Ha a romlás megkörnyékez minket, szédít. Hazug álmok alapján nagy várat épít. de tiszta pillanatokban szétmállik a kő. Ne engedd, ó,Uram, ne engedd, hogy ilyen várba költözzön a lelkünk... Zsirai László
