Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-08 / 2. szám
8. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ AZ EL NEM HANGZOTT KÉRDÉS Irta: ACZÉL BENŐ Ford elnök a legutóbbi időkben több nyilvános sajtókonferenciát tartott — amelyekben az újságírók sok mindent megkérdeztek, csak egy kérdést nem vetettek fel soha. A kérdés a következő: hogyan képzeli az elnök, hogy a nagyvárosok elkerüljék a csődöt, amikor egy rendőr, tűzoltó, vagy utcaseprő fizetése tízezer dollárnál kezdődik és nem is tudom, hol végződik? Nehogy bárki is félreértse: 10.000 dollár nem sok, főként egy családos ember számára, a mai időkben. Eb, aki irigyli. Csak az a kis baj van vele, hogy az amerikai városok nem képesek annyit fizetni és mit képzel az elnök, a probléma hogyan oldható meg? E sorok írója több cikkben megállapította, hogy Amerika, a dús Amerika már-már eljutott arra a pontra, amikor Budapesten azt kérdezték: ha én úgy élhetnék, mint ahogy élek? Erről van szó. Az évi tízezer dollár körüli összeg nem nagy pénz a mai időkben. Csak egy baj van: nincs rá pénz. Hogyan képzeli a megoldást Ford elnök? Le kell szállítani a rendőrök, tűzoltók, utcaseprők fizetését? Ez az, ami nem lehetséges, amig a szakszervezeteket a törvényhozók el nem törlik. Már most visszatérve a két rendszer harcának problémájához, mi a különbség a kettő között? A kapitalista rendszer lényege a profit. Addig, amig valamilyen munkára kevesebb pénzért lehet vállalkozókat kapni, az is „naiv”, aki többet fizet, mint amennyit muszáj. Ha a rendőrnek, tűzoltónak, utcaseprőnek muszáj annyit fizetni, amennyi felemeli őket a középosztályba, az már nem a kapitalista rendszer. Nem arról van szó, hogy a rendőr, tűzoltó, vagy utcaseprő mit érdemel. Kétségtelenül megérdemli, hogy akkora fizetést kapjon, amennyiből a mai drágaságban is tisztességesen megélhet. De ha akármilyen okból többet kap, mint amennyiért a munkáját meg lehet kapni, az már nem a kapitalista rendszer. Viszont Ford elnök sem képzelheti, hogy a mai viszonyok között a rendőrök, tűzoltók, utcaseprők fizetését le lehet szállítani. De ha nem lehet, akkor hogyan képzeli a megoldást, a nagyvárosok csődbejutásának elkerülését? Mikor évek óta irom, hogy Amerika úgy él, hogy azt már ő sem engedheti meg magának, erre gondoltam. De az elnök több nyilvános sajtókonferenciáján a nagy lapok jelenlevő képviselői közt egyetlenegy sem vetette fel ezt a kérdést. Amerika többet fizet a városi, vagy állami, vagy szövetségi alkalmazottainak, mint amennyire telik neki. A kapitalista és kommunista rendszerek közti különbség mindössze ennyi. A kapitalista rendszerben az a vállalkozó — vagy állam, vagy megye, vagy szövetség, amely többet fizet valamilyen munkáért, mint amennyiért munkásokat kaphat, saját maga ellen dolgozik. A kommunista diktatúrában mindenért az állam felelős és mindenkinek muszáj annyiért dolgozni, amennyit az állam fizet neki. Ez a két rendszer közt az egész különbség. De a rendszerek összehasonlítása és eredményességük megítélése nem lehetséges, ha a profitrendszer — akármilyen okból, nem érvényesülhet. Ford elnököt sajtókonfereniáin egyetlen újságíró sem kérdezte meg, mit tehetnek a nagyvárosok, ha a rendőröket, utcaseprőket, tűzoltókat középosztályi színvonalon kell tartaniok, holott sokan volnának, akik félannyi fizetésért vállalnák a munkát. Ez az el nem hangzott kérdés megvilágítja az egész meg nem oldható problémát. A helyzet olyan, hogy a két rendszer össze van zavarva: a profitra alapított kapitalista rendszer és a parancsuralmi kommunista rendszer. A szakszervezetek hatalma összekavarta a két rendszert és ezért eredményességük nem hasonlítható össze. Marx és Engels nem igy képzelték. Ök hittek abban, hogy a parancsuralmi rendszer eredményesebb lesz, és nem gondoltak arra, hogy a kapitalista rendszerben a szakszervezetek hatalma milyen változást idézhet elő. Jelenleg az a helyzet, hogy a kommunista diktatúra még mindig a régi, de a kapitalista rendszer már nem az. Ha valaki az elnök sajtókonfereniáján megkérdezte volna, mit lehet csinálni, amikor a tűzoltóknak és az utcaseprőknek annyit kell fizetni, mint a bankigazgatóknak, az egész probléma megvilágosodott volna. UTUEGYZETEK AMERIKA ÓHAZAI SZEMMIDII TŰNŐDÉS Csuda jó dolgok vannak ebben az Amerikában. Például a konyhában soha semmi ételszag, úgy működik a szellőző-elszívó berendezés. Igaz, hiányzik az az öröm is, hogy a konyhába lépve összefut a nyál az ember szájában, hű, de finom bableves lesz ebédre... Remek dolog az is, hogy a gyümölcsüzlefben egymás mellett kelleti magát az eper, a dinnye, a narancs, a mandarin és a barack. Nincs szezon, nincs primőr, mindig, minden van. De hol az az öröm, amikor májusi ragyogásban örülünk az első vizizű cseresznyének?? És a technika csúcsa ez a hűtés-fűtés, a jeges ital és a meleg autóbusz, a nappali szobától a fürdőszobáig egyenletesen fűtött lakás, beállítható, szabályozható kondicionált hőfok. Minden parancsra hűl és melegszik, függetlenül vihartól, hótól, napsütéstől. Ennek ellenére minden második ember náthás. Vagy éppen ezért? ÖNTUDAT Négyen állítottunk be egy zsúfolt kávézóba. A fal mellett volna egy icipici üres asztal, egy másik, nagy asztalnál egy férfiú ült, egymaga. A pincér odalép hozzá és udvariasan megkérte, fáradjon át a kis asztalhoz, mert itt négyen helyre várnak. A férfi komoran felnézett és azt mondta: — Az alkotmányban biztositott jogom, hogy ott egyem végig a szendvicsemet, ahol elkezdtem. Élt is a jogával. MUNKAFEGYELEM Amerikában nem lehet amerikázni. Dolgozni kell. Hétköznap este egyetlenegy ismerőssel sem lehetett összeugorni egy kávéra. Este az ember megnézi a tévében a híradót, azután ágyba bújik, hogy másnap reggel frissen, fiatalosan, jól borotvában, jól fésülve, tiszta ruhában munkába rohanjon. A munkahelyen azután végképp nincs magánélet, nem lehet telefonhoz hívogatni senkit, az üzletekben nem lehet a vasárnapi kirándulást megbeszélni, amig a vevő egyik lábáról a másikra áll. Pesti ismerőssel történt meg a következő kedves eset. Meg akarta keresni Amerikába férjhezment barátnőjét. Csak a munkahelyét tudta, egy kis cukrászdát a Lincoln Center környékén. Bement, azonnal meglátta a barátnőjét, aki a pultnál kiszolgált. A barátnő villámgyorsan odasugta, hogy „válj meg kinn”. Ö kicsit értetlenül ment ki az utcára, megbántva is, bosszúsan is, és fel-alá járkált. Eltelt vagy öt perc, amikor az üzletből kirohant a barátnő, kezében hatalmas dobozzal. — Ide figyelj, 10 percem van, üljünk be gyorsan a szomszéd kávézóba. Azzal tudtam meglógni az üzletből, hogy egy vevő itt felejtette a tortát és rohanok utána... Valóban bementek egy másik kávézóba, pár percet beszélgettek, hogy vagy, mi újság Pesten, (Folyt, a 12. oldalon) I S'Z'E’M *L*E •i ■I I II Amikor a nagyonis „földi” politikáról van szó, s azon belül is a „kényes” külpolitikáról, az egyházi vezetők egyáltalán nem úgy tesznek, mintha a „magas mennyeket” képviselnék. Legalábbis ez lehetett a résztvevő gondolata, ahogy a „Világ Egyházai Tanácsa” eseményeit szemlélte Afrikában. Úgy tűnt, hogy a világ egyházainak bizonyos árat kell fizetniök az egység (vagy annak látszata) fenntartásáért. Például az észak-amerikai egyházi vezetőknek alaposan vissza kellett tartaniok magukat, hogy az egység (vagy annak látszata) fenntartása érdekében ne legyen a szájukon, ami a szivükön volt. Miközben több kis ország, különösen afrikai, megkapta a kritikáját, egy szó sem esett a nagy országról, a Szovjetunióról. Sokan arra hivatkoztak (és lám, milyen kitűnő diplomaták és politikusok ezek az egyházatyák!), hogy amennyiben a Szovjetunióban létező vallási és egyházi problémákról bárki egy szót is ejtene nyilvánosan, vagy nóta bene, még bírálnának is valamit, akkor a jelenlevő Orosz Ortodox egyházi vezetők kénytelenek lennének tüntetésük jeléül kisétálni a közgyűlésről (még akkor is, ha esetleg egyetértenek néhány kritikus megállapítással). Néhányan arra apelláltak, hogy végül is ez nem az Egyesült Nemzetek Szervezete és nagyon fontos, hogy a világ egyházi vezetői igyekezzenek valahogy jó kapcsolatokat fenntartani. Tracey Jones, az Egyesült Metodista Egyház amerikai képviselője azonban úgy véli, hogy még az igen enyhén megfogalmazott nyilatkozat, amely a vallásszabadság korlátozásának veszélyeire hívja fel a figyelmet, is elég „erős” ahhoz, hogy azok, akiket illet megértsék. A vallások „békés egymás mellett élésének” és az egységnek a fenntartását semmi sem fenyegette a közgyűlés utolsó három napjáig. De kimondatlanul is a levegőben volt számos delegátus „magánvéleménye” bizonyos problémákról, a vallásszabadság és a Szovjetunió kapcsán. A közgyűlés tagjai szintén megkapták két, a Szovjetunióban élő lelkész levelét, akik a keresztények elleni megkülönböztetésről írtak. E levél azonban nehéz helyzetbe hozhatta volna az Orosz Ortodox egyház jelenlevő képviselőit, akik számára képtelenség lett volna egy nemzetközi közgyűlésről mint annak képviselői annak tudatában hazatérni, hogy a közgyűlés, bármilyen vonatkozásban is, bírálta a Szovjetuniót.
