Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-03-25 / 13. szám
MOJÚ r> MAGYAR HÍRADÓ 8. OLDAL A NŐK EGYENJOGÚSÁGA Irta: MÁRER GYÖRGY A nők akkor kezdtek el cigarettázni, amikor én még pulya gyerek voltam. Lehet, hogy a „felvilágosultabb” országokban már előbb, de Magyarországon csak akkortájt. Akadtak persze már előbb is úgynevezett ,,jukker” asszonyok, nálunk is, akik megengedték maguknak, hogy dús ebéd és illatos feketekávé után rágyújtsanak egy cigarettre, de ez csak kivételes jelenség volt és inkább csak a „felsőbb körökben" divatozott. Azután olyan furcsaság is megesett, például nálunk vidéken, hogy a félnótás szőlőcsősz, akit a falu népe csak Csira Jutának titulált (utalással hermafrodita voltára), rövidszáru pipából szűzdohányt szivott, amely gondosan elkerülte a fináncok figyelmét. De mondom, ezek csak kivételes kilengések voltak. A világon akkor még férfiuralom garázdálkodott, vagy ahogy itt mondanák: „soviniszta kandisznók” irányították a világ sorsát és azok bizony nem vették jónéven, ha az imádott hölgy bagószagu csókokat osztogatott, nem is beszélve a tisztes háziasszonyokról, akik a konyha raffinált fűszeres illatait elegyítették volna a sárga purzicsánnyal kevert verpeléti dohány bűzével. Dehát ez mind megváltozott az én dedós korom óta. Egyre több nő kezdett el pöfékelni, amire a Magy. Kir. Dohányjövedék is ösztökélte őket, olyan cigarettákat hozva forgalomba, amelyeknek Hölgy, Dáma és más efféle neveket adott. Lassan a férfiak is beletörődtek a civilizáció fejlődésének ebbe a vívmányába, különösen, hogy időközben más, izgatóbb gondok tomyosodtak: háború, tömeghalál, hadiözvegység, kenyéije^y, sorbanállás, nélkülözés, infláció, forradalom, szóval ezernyi baj, idegesség, ezeket enyhítették, hacsak órákra is a bodor füstkarikák. A legtöbb hölgy eleinte nem is szívta mellre a füstöt, ezt csak a gyakorlat hozta meg, csak felduzzasztottá vele az arcát és azután kipöfögte, mint egy mozdony a magáét. S miután a társadalmi illemszabályokat imigyen átalakították, lassankint már egyre kevesebben botrákoztak meg, ha egy nőnemű lény elővette kecses cigarettaszelencéjét és Dunhill-öngyujtójával lángot kattintott a karcsú dohányrudacskára. Csak egyben maradtak hajlithatatlanok a férfiak: ha tudták, megtiltották, ha nem tudták, akkor legalábbis haragudtak érte és megszólták, ha egy nő égő cigarettával lépett az utcára. Nem, mintha lett volna valami megmagyarázható értelme annak, hogy egy nő miért ne cigarettázhatna a főutca gyalogjáróján vagy a ligeti pádon, ha a szobában megtehette és ha egy férfi mindenütt dohányozhatott. Talán valamely megrögzött elképzelés a női bájról és kecsről akadályozta, hogy a férfiak ezt az engedményt is megtegyék, vagy egyszerűen csak valamely túlhaladott életformához miért illemszabály. Mindegy: a nőnek nem volt szabad, vagy legalábbis iym illett az utcán dohányoznia, már ti. annak, aki hagyta, hogy más szabja meg neki, hogy mi illik és mi szabad, mi nem. Még azt is hozzá kell tennem, hogy ebben az időben még nem keveredett bele a cigaretta-kérdésbe az egészségügyi szempont. Férfiak, nők dohányoztak, mert jól esett, mert élvezetet, adott nekik, mert elősegítette az emésztést, mert jól állt a nyalka bajuszhoz, vagy a flepper-frizurához, mert, legalábbis ideig-óráig, elűzte az idegességet, mert olykor szellemes gondolatokat sugallt, mert méltóságos tartást kölcsönzött a gyügéknek, bátorságot a félénkeknek, kacérságot az imádott hölgynek és hanyag elegánciát a hóditó ficsurnak. Arról, hogy a cigaretta tüdőrákot okozhat és egyéb halálos vagy legalábbis kínos nyavalyákat, ekkor még szó sem esett. Az orvostudomány fejlődése csak a legutóbbi évtizedekben jutott el a felismerésig, hogy ez a szomorú valóság. Körülbelül akkor, amikor a női „felszabadítás" mozgalma kivívta az elnyomott gyengébb nem szinte teljes egyenjogúságát. A politikában, a ledérségben, a társadalmi egyensúly felbillentésében, a család szétzüllesztésében, a bombavetésben és bankrablásban és az abszolút „indoor és outdoor” cigarettázásban egyaránt. A megkülönböztetések lassankint minden vonalon megszűntek és a statisztika szerint a női társadalom hovatovább, minden diszkrimináció félredobásával, ugyanolyan részt vehet magának a tüdőrákban való halálozások gyönyörében is, mint az önző, gonosz férfiak. íme, igy alakul ki, ha lassan, vontatottan, nagy harcok árán is, a nemek teljes egyenlőségének paradicsomi világa. A TRÓNFOSZTOTTAK A KORONA NfiLKÜLI „KORONÁS FŐK”. . . Amerikában még ma is valamiféle misztikum veszi körül a volt európai arisztokratát. Lehet, hogy annak már évtizedek, vagy évszázadok óta semmi birtoka sincs, lehet, hogy szegény (és titokban valamiféle szerinte „alantas” munkával keresi a kenyerét), mégis egy bálon avagy party-n valahogy „tisztelik”. A 200 éves amerikai köztársaságban mintha sokan az ország soha nem volt „feudális kora” után sóvárognának — azok gyerekei akik éppen e fedualizmus elől menekültek ide. Nézzük csak a reális helyzetet: milyen lehetőségei vannak ma egy igazi királyi családnak, a „royal family”-nek. TIZENHATAN VÁRNAK A KORONÁRA Ma Európában még mindig hét királyi család van. Vannak persze, sokan, akik a trónra pályáznak: Kelet-Európábán jórégen elveszített trónokra, vagy Nyugat-Európában még annál is régebben köztársasággá alakult országaik rég ledöntött trónjaira várnak. Tizenhatan vannak. A többiekkel együtt abban reménykednek, hogy valamikor ismét eljön az idejük. A legtöbbet Juan Carlostól, Spanyolország királyától várnak. Franco halála után a monarchistá számára újabb remények nyíltak: a királyság eszméje esetleg ismét realizálódhat. JUAN CARLOS ÖSSZES ROKONA... Juan Carlos összes rokona vár... Arra vár, hogy az ismét hatalomra került királyi saij esetleg segít majd nekik. Kivé Albánia és Törökország magasrangu királyi sarjait, ők állítólag nem kívánnak visszatérni. Ténylegesen e királyi sarjak egy zárt kis kört alkotnak. Távol vannak az anyaországtól, de remélik, hogy valamikor ismét eljön az idejük. Mindenesetre addig is — nem keverednek: továbbra is igyekeznek a királyi család egységét megtartani. Igyekeznek csak elvesztett rangjuknak megfelelő élettársat kiválasztani és általában együtt vannak, ha tehetik. Nézzük csak őket; a „clubot,” a királyi család várakozó tagjait. íme: Franciaországban Monseignuer Henri D’Orleans, Páris grófja várakozik. Öt (Folytatás a 10. oldalon) i S’Z'E'M • L• E j .....................................J Helyes lenne egy olyan politika és gyakorlat bevezetése, melynek keretében a szegény országok felé irányuló amerikai gazdasági segélyt, annak nagyságát attól tennék függővé, hogy az egyes országok milyen álláspontot foglalnak el az ENSZ- ben? Ezt a kérdést az utóbbi időben gyakran tették fel Washingtonban, valamint az amerikai ENSZ küldöttség székhelyén. Kissinger maga is felvetette a közelmúltban az amerikai gazdasági segély és azt abban részesülő országok Amerikával kapcsolatos magatartásának a kérdését. Legutóbb a cionizmus kapcsán került sor az amerikai segély ilyen megfogalmazásban történő vitatására. Moynihan nemrég küldött memoranduma különösen élesen vetette fel ezt a problémát. Amit Kissinger javasolt az részben már meg is valósult; egy különleges irodát állított fel, melynek az a feladata, hogy figyeljék hogyan szavaznak a harmadik világ országai az ENSZ közgyűlésein. Ez tehát azt jelentené, hogy azok az országok, amelyek Amerika számára kedvező álláspontot foglalnak el megkapják a „jutalmukat”, amelyek pedig Amerikának nem kedvező álláspontot foglalnak el azokat meg fogjuk „büntetni.” E politika hátulütője az, hogy végülis megintcsak a gyengét fogjuk büntetni, azért ami nekünk nem tetszik, amíg az erős továbbra is azt fogja csinálni amit akar. Legalábbis ezt mutatja a közelmúlt gyakorlata is; vannak országok amelyek túlságosan fontosak az Egyesült Államok számára ahhoz, hogy sohase „büntessék” meg őket bárhogy is szavaznak az ENSZ közgyűlésén, más országok viszont minden következmény nélkül büntethetőek. És ime; Tanzania és Guyana például az elsők között voltak a „büntetettek” között. Az őket segítendő amerika segélyt máris elhalasztották. Az amerikai segély ilyen megkötése tulajdonképpen annak nyílt elismerése lenne, hogy a „párthiveinknek” fizetünk azért mert ránk szavaznak, amiért számunkra kedvező álláspontot foglalnak el, avagy amiért „megtapsolnak” minket. Az Egyesült Államoknak végülis nem érdeke csupán egészen közeli távlatokban cselekednie a nemzetközi színtéren. Már régóta bebizonyosodott, hogy a gazdasági segélynek a politikával való összekapcsolása tulajdonképpen nem egy kifizetődő üzlet. Nem megbízható, meglepetéseket hozhat, sőt a visszájára is fordulhat. Ha az amerikai kormány a fejlődő országokba irányuló segélyt aszerint osztogatná, hogy ki hogyan szavaz az ENSZ-ben akkor tulajdonképpen szavazatokat vásárolna csupán. Végsősoron és hosszabb távlatokban nem lenne kifizetődő az ilyen vásárolt szavazat.
